Marthi Anna : Imádka

Edith Alice Breezermannek

Boldogságot szedek imádkatálba.

– imádkatálba?????? –miért változtattad meg…

Fájdalmasan gyönyörű, múltával,

gyökereivel örök földben kihajtó,

Istent megélő érzelem. Meséidben

átkon-bokron át mindent felfedsz.

Lelkedért szeretni élek a nőben,

szenvedélyes percként. Egy séta,

olvasnál szívemből egy széken,

nézném a tengert szemeidben…

Megelégszem virtuál arcoddal.

Elképzelem szellemed.

Merem lassú vérem zsibogását falni.

Mire késztet ez az óriási csend?

A férfiben élek szenvedélyes percként,

egy séta, olvasnál szívemből egy széken,

nézném a tengert szemeidben.

Megelégszem virtuál arcoddal,

elképzelem lelkedet.

Merem lassú vérem zsibogását falni.

Mire késztet ez az óriási csend?

————————————————-

Anna, beküldtél egy verset tegnap… amit visszaküldtem… „jelezve”, hogy mi az ami sok, ami nem fér el…

Most újra beküldted a verset… Benne hagyva azokat, amik igen „önmagukban” is megállnak, mint vers… viszont hozzácsaptál egy másik verset… Persze benne vannak a lírai képek, az érzelem… a lobogás… de túl sok az „információ”, túl sűrű…

Nem értelek, Anna…

Ha nem vagy biztos a gondolatidban, hogy várod el, hogy az olvasó biztos legyen benned… hogy érezze, hogy élje… a te gondolataidat, világodat…

Ne bújócska legyen a versed…

 

 

„Boldogságot szedtem, mátkatálba tett

ajándék ez, neked. Fájdalmasan gyönyörű,

múltával, gyökereivel örök földben kihajtó,

Istent megélő érzelem. Meséd átkon-bokron,

mátkaságig érez. Lelkedért szeretni élek.’

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.07.20. @ 18:32 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1339 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak