Emlékszem első, együtt töltött éjszakánkra
és a hajnalra, csapzott izzásban fürödtünk
’s a zuhany alatt, ahogy felnéztél rám,
szemeink tüzébe volt égve néma eskünk.
Amint gyengéden mosdattam hamvas testedet,
hódoló ujjam vezette minden vízsugár
a bőrödre csak egy üzenetet festhetett:
szívemből egy cunami se’ moshatna ki már.
Szinte szertartássá váltak szeretkezések
otthonunk vagy az uszoda tusolójában,
víz alatt is éreztem, benned elégek
mindig, mikor lánglényed befogadott lágyan.
Mégis, néha sejtettem; vállamba a kezed
nem azért fogódzik, mert mámorba zuhantál,
és feltűnt, hogy egy vékony, rozsdarőt kis eret
őrzött a lefolyónál a fehér zuhanytál.
Ki veled egy és elhiszi, lelkedben olvas
( gyűlni kezdtek számomra baljóslatú jelek )
kértél, hogy ezután csak magadban tusolhass
– a miértekről hiába is kérdeztelek.
Először szilárdan azt hittem, rám untál,
a fájdalmas szakítás ideje közeleg,
de te – csak szeretődet vezetted orránál
’s most melletted virrasztva, könnyekben ölelek.
***
Immár elernyed kínoktól meggyötört karod
( konok szorításodból kifejtem a kezem )
és megyek, megvizezem a fürdőszivacsot.
Utoljára mosom le testedet, Kedvesem.
( 2013. augusztus 25. )
Legutóbbi módosítás: 2014.01.04. @ 21:17 :: Schifter Attila
