Marthi Anna : Cariño

Elzsibbadt nyelvemen maradtál, mint sóhajtó szavak.

Kebeltelen fogyatékosság mögött elbújtattam szívem,

de bordaközi korlátokon ugranak meg hős dobbanásai.

A szokottnál búsabb letargiát vetkőzök mint szennyest.

Elmarasztalom tehetetlenségbe fulladó, gyötrelmet élő

mondataim. Igen, kivirágzó a csipke, hideget ért arcon,

okosan kérdez álmos gyerekszem, anya hol a tejecske?

Teavíz forr, nyugalommá izzad a közös hő, pehely buksit

simogat kezem, alfába lemenő, imádságban viseli testem,

ahogy alul marad az elme, e két tétova addig kergetőzne,

anyatej illatú csíkot addig húzunk, míg álmainkba alszunk

el. Irgalmasságban hajtok fejet, fáradhatatlan a csend.

————————————————–

Vannak benne nagyon szép pillanatok, de mindig „kihúzod” a szőnyeget a „vers” alól. Hirtelen veszel egy kanyart, és mintha már nem is abban a versben lennék… lennénk…Azt újra visszakerül az emberlánya, fia… És ilyenkor fel kell tegyem a kérdést, vajon miről is szól a vers, vajon Marthi Anna mit „üzen”…ami a sorok mögött van, vagy amiről szól(na) a vers. De itt állok egy szépen mesélő vers előtt, és nézem közben a képet.

Anyaság. Igen. Ez jut eszembe a képről. ( Feltételezem, merészen…te vagy a képen Misikével… ) …de kevés, hogy látom. Éreznem is kell… Nekem, mint olvasónak…

Tedd kerekké ezt a verset. Vedd ki belőle a „mellékzöngéket”… és tedd úgy, Anna, hogy nem tizenöt másik verset küldesz be, hanem ezzel foglalkozol, dolgozol…

Hajnal

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1318 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak