Lénárt Anna : A szúrás

  

— Megvetted a vércukorszintmérőt?

Olyan hangsúllyal kérdezte, amire nem volt érdemes nemmel felelni, mert annak beláthatatlan következménye lenne…

— Meg — nyögte.

Nem értette miért ilyen hallgatag az amúgy nagyszájú barátnője. Kérdőn nézett rá. Már meg akart szólalni, amikor a fiatalasszony egy mély levegővétel után megszólalt.

— Nem merem…

— Mit nem mersz? — kérdezett vissza.

— Hát megszúrni magam. Kérlek, ne nevess ki! — mosolygott, de látszott rajta, hogy valóban fél.

— Attól a pici tűtől félsz?

Határozottan kérdezte, bár magában arra gondolt, ő sem szúrná meg saját magát. Alapjában félt a tűtől, mindegy volt a mérete. Egész életében elterelő hadműveletet alkalmaztak nála, ha be kellet oltani… Visszaemlékszik arra a kislányra, aki marta, harapta a doktor nénit, ha annak kezében tűt látott.

Barátnője elnevette magát…

— Kértelek, hogy ne nevess ki! Nem tehetek róla. Félek és kész. De… tudod mit, szúrj meg te!

— Én? — hebegte.

Lehet, hogy én jobban félek a tűtől, mint ő és még én szurkáljam? Na még csak az kellene — gondolta magában. Úgy húsz évvel ezelőtt történt, amikor keresztlányát injekcióra vitte. Nézte, hogy töri le az ampulla tetejét az asszisztensnő, hogy szívja fel a fecskendőbe az oltóanyagot… Hallott még hangokat, de… Arra eszmélt, hogy pofozgatják, és valami nagyon büdöset tartanak az orra elé…

— Megszúrsz? Mondjuk a bal mutató ujjamat, nem inkább a jobbat… vagy talán a középsőt?

Na, ez már tényleg nevetséges — vélekedett magában. Egyikünk sem fiatal. Nem lehetünk ilyen tökök…

— Na, add ide azt a tűt! — Már bánta is, hogy kimondta… Lélegzetvisszafojtva tartotta remegő kezében… — Hallod, tartsd már ide valamelyik ujjadat!

Barátnője nem tudta, melyik ujja legyen az áldozat… Nem merte egyiket sem odanyújtani. Beszélt minden félét, de mind a ketten tudták, csak odázni akarja azt a bökést.

Hirtelen elkapta bal kezén a mutatóujját és megnyomta a tű belövő gombot… Éles sikoly…

— Nem is fájt — mondta a barátnője, az ujját nézegetve — nincs egy csepp vér sem… — Az önkéntes egyre sápadó arcát nézte…

— Vér… — azt hitte, mindjárt elájul.

— Te a saját ujjadba döfted a tűt? — kérdezte kacagva.

— Soha, de soha ne kérd többet, hogy szúrjalak meg! — Leült a székre, mert érezte, lábai nem bírják tovább tartani.

— No sebaj, akkor megmérjük a te vércukorszintedet is!

 

Battonya, 2014. január 27.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Lénárt Anna
Szerző Lénárt Anna 140 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.