Galambos Viktor : MAJD MÉG JÓ LESZ VALAMIRE !

 

Gyerekek voltunk, a barátom mesélte egy reggel, hogy az éjjel, úgy éjfél táján, nagy kopácsolásra ébredt, a zaj az apja szobájából jött, ahol az apjának az íróasztala állt. Ez csak névleg volt íróasztal, valójában inkább műhelyasztal volt, és a zajt az okozta, hogy a papa egy üres konzervdoboz bádogját egyengette kalapáccsal egy vastag vaslapon.

Ara a kérdésre hogy: „Mire kell ez neked?”, a családi és baráti kőr antológiájába bevonult válasz az volt, hogy: „Majd még jó lesz valamire!”

   Ha visszagondolok, ez az akkori gondolkodásmód jellegzetes megnyilvánulása volt.

   Semmi nem dobtak el, amit valahogy valamire még használni lehetett. A lukas harisnyát megstoppolták, a lukas cipőt elvitték a suszterhez, aki féltalpat, sarkat tett rá, fa szögekkel, sőt még mielőtt kilyukadt, lekopott volna, megvasalták a sarkát meg az orrát. A kopott inget elvittük a fehérnemű varrónőhöz, aki az ing aljából kivágott vászonból új mandzsettát, gallért vart, és a kivágott anyag helyébe bevarrt valami vásznat, ami éppen kéznél volt, mert ez a rész be van dugva a nadrágba, úgysem látszik! A nadrágszár aljára koptatószalagot varrtak be, hogy az kopjon, ne a nadrág rojtosodjék. A szalagot aztán időnként kicserélték. A kötött pulóvert, harisnyát, felbontották és újra kötötték, miután levették róla a könyökvédő foltokat. A télikabát obligó ki lett fordítva, és akkor olyan lett, mint az új! Az apa elnyűtt öltönyéből, vagy a mama kosztümjéből még kijött valami a gyerek számára. A kalapos átalakította, vagy felújította a kalapokat.

   A kilyukadt lábosnak, fazéknak is megvolt a mestere, a Raindel Pintito (Temesváron), avagy a drótostót, amki a törött cserépfazekat is összedrótozta. A késeket addig fente az utcai köszörűs, amíg olyan keskenyek lettek, hogy már nem volt mit fenni.

   És persze egy olyan drága dolgot, mint egy órát vagy rádiót addig javítgattak, amíg csak lélek volt benne.

   A bútorok újra fényezése, az asztalosok megszokott munkája volt. A konyhabútort átfestettük, a padlót felfestették.

   Később láttuk Gopo-nak egy Sci fi filmjét, amelyből egyetlen jelentre emlékszem, amikor a főhős egy reptéren látja, hogy elromlott az órája, egyszerűen beledobja a szemétkosárba. Nekünk ez olyan meghökkentő volt, hogy egy órát csak úgy eldobnak, hogy magunkban azt gondoltuk, ilyen még száz év múlva sem lesz!

   De lett! Belepottyantunk a fogyasztói társadalomba, és talán sohasem fogunk megbékülni avval, hogy ami elvásott, elromlott, azt kidobjuk.

   Amikor először kértek pénzt tőlünk a régi konyhai gázkályha elszállításáért, megkövültünk. Azóta megtanultuk, ha valami új háztartási, vagy elektronikai gépet vagy bútort veszünk, kössük ki a régi elszállítását, azok által, akik az újakat hozzák.

   Valahogy mégsem tartom még mindig természetesnek az utcai szemétbe kidobott komputereket, televíziós készülékeket, vagy más tárgyakat, amik még „Egész jól néznek ki!”

     Nagyon nehezen tudjuk elhatározni magunkat a régi dolgok kidobására, és mikor a fiatalok könnyűszerrel kidobnak valamit, még mindig görbe szemmel nézzük.

    Jó azért, hogy kezdenek rájönni, a rengeteg eldobott, műanyag, üveg, papír, szennyezi a környezettet, és ha így folytatjuk, gyerekeink egy szeméttelepen fognak élni.

   

Örömmel látom az utcára kitett műanyag-, papírgyűjtő tartályokat, mert ami bennük van „Majd még jó lesz valamire!”

Legutóbb szerkesztette - Galambos Viktor
Szerző Galambos Viktor 43 Írás
Temesváron születtem, és éltem ötvennégy évig. Pár hónappal a forradalom előtt vándoroltam ki Izraelbe. Haifán dolgoztam egy tervezőintézetben, és nyugdíjazásom után költöztem ki ebbe a csendes kis faluba - amely a Carmel hegy alján fekszik, szőlőkkel és gyümölcsöskertekkel körülvéve. A falu Tokaj testvérfaluja. Sokszor jönnek a tokaji szőlőtermesztők látogatóba, ilyenkor nagy örömmel működünk közre - mint tolmácsok - a többi öt-hat magyarul beszélő falubelivel együtt. Innen is járnak Tokajba, de még nem volt alkalmam részt venni a küldöttségben.