Sonkoly Éva : Stümmer kávéház

Fotó: a kávéházban… *

 

A román kori és gótikus stílusú épületek közötti utcán itt-ott díszes, kaspónak már nem nevezhető tároló edények állnak. Bennük díszfák, bokrok. Őszi, színesedő levelüket pergeti a tovasuhanó szél.

      Sokan járnak erre, annak ellenére, hogy délelőtt van. Hivatalos ügyeket intéznek, sietnek, betérnek a bankokba, de némelyik presszó előtt még fogy a fagylalt is. Langyos az őszi levegő.

      A nap egy kávézó előtt furcsa kettős árnyékot rajzol egy középkorúnak még nem mondható csinos, ápolt nő mögé. Mintha párban lépnének be az ajtón, pedig szemmel láthatóan egyedül van.

A különös jelenség — mármint az árnyék — megállít.

      Stümmer kávéház…

      Milyen régen jártam itt! Nagyon szép, patinás hely. Mindig szerettem itt üldögélni kolléganőmmel délutánonként egy kellemes tea mellett, mélyen süppedve a fotelba. Megbeszéltük kis világunk nagy dolgait.

      Belépve új kép fogad, ha lehet még szebb, mint régebben. Nemrég felújították.

      Valami megmagyarázhatatlan ok miatt az érdekes nőhöz közel foglalok helyet. Egyedül van. Talán vár valakire… gondolom.

      Közben teát kérek, azt a jól ismert, pikáns nevű gyümölcsteát. A neve csak a magyar nyelvnek zavarba ejtő, valami pi -vel kezdődik és rendkívül finom… talán nem is véletlen az egybeesés.

      Fémmel díszített üveg, teáskannának alig nevezhető csoda érkezik, meg az elmaradhatatlan festett, finom porcelán teáscsésze, vele persze méz és sütemény. Két adag, az enyém és a másik asztalnál ülő vendégé.

      Külön szertartás, amíg elkészítjük a teát, kipréseljük a gyümölcsöt, majd színesedni kezd a forró teavíz.

      Az első korty után kényelmesen elhelyezkedek a fotelban. Félig hunyt szemmel élvezem az ízeket és a délelőtti semmittevés ritka pillanatát.

      Azután mintha beszélgetést hallanék a szomszéd asztaltól. Nézem a csészealátétre festett figurát, különösen szép arcú hölgy a tizenkilencedik századból. Finom, elegáns dekoltázs, kedves, szép arc, az akkor szokásos hajviselet, huncut kis fürtökkel. Hangulatos.

      — Mi a baj velem? — hallom a másik asztal felől. Lopva odapillantok. Kellemes profil, vörös haj, kis fürtökkel, könnyű, halványkék pulóver. Női szemmel is szép.

      Ül csendben, kevergeti a teáját.

      — Kiment a divatból a női szépség! — hallom újra. Felnézek, sehol egy új arc.

      — Már szinte semmi sem fontos, de megértő legyél!

 

      „Megértő? Ki beszélget kivel?” — érdekel, de hiába.

      — Megváltoztak a kapcsolatok… rohanó világot élünk, nézz ki! Ez egy békés, kis sziget, kint hömpölyögnek a másfélék. Már alig beszélgetnek, csak történnek a dolgok.

      „Történnek!” — erre rábólintok, nem is tudom kinek.

      — Nézd meg a nőket! Kopott farmer, agyonmosott póló!

      Kitekintek az utcára. Lehet, mert szinte kint ülünk a kirakatban, hatalmas ablakban.

      Igaz, olyanok!

      — Mit szépíted te magad naponta? Csak kilógsz a sorból! Olyan vagy mindig, mintha valami alkalomra készülnél! Persze, hogy nem teázik veled senki!

      Nézem. Teát tölt magának, kevergeti, hallgat.

      Biztosan képzelődöm!

      — Nézz már szét rendesen! Olyan egyszerű lett az élet, nem az ilyen nőknek rajzolták! Kapd elő otthon a farmert (ha van), vagy a szabadidő ruhádat! Elég, ha tíz ujjal megtúrod a hajadat! Aztán, ha valakivel összefutsz, ne aggódj, nem tart soká, jön a következő! Ilyen a mai világ! Érted? — gúnyos nevetés.

      Óvatosan szétnézek. Senki!

      Valami nagy baj lehet velem!

      — Menj a fenébe! — szűri a foga közt halkan a kék pulóveres, s int a vele szemben levő fotel felé.

      Akkor ott — azt hiszem csak én láttam — egy árnyék felemelkedett.

      A nő fizet és indul kifelé. Meglepetten nézek utána. Az ajtóban feltűnik a fényben a kettős árny.

      Nézem a festett porcelánt, a régi mintát. Mintha megelevenedett volna.

      Igen, ott, most lépett ki az utcára. Ki lehetett, honnan jött?

 

      Elgondolkodom a hallottakon. Holnaptól tán’ én is lazábbra veszem a figurát…

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"