Tiszai P Imre : RAILJET – 7.

*

 

 

7.

 

Móni reggel egyedül ment a kiadóba. Soma már korán elindult vidékre. Most nem a railjettel, mert a Balaton mellé utazott.  Egy nyári iró-költő táborban tart előadást a szonett költészetről, főként Shakespeare verseiről.

Benn még csak Jánost találta. Erzsi, amikor tudta, hogy Soma nem jön be, rendszeresen faragott a munkaidőből. Már megkávéztak Jánossal, amikor berobogott és csak annyit vetett oda, hogy – „éjszaka sokáig dolgoztam otthon a cégnek, reggel alig bírtam felébredni”. Összemosolyogtak Jánossal, nagyon jól tudták, hogy Erzsi soha nem visz haza munkát. Nem foglalkoztak vele. Ez a főnök dolga… Tudja ezt ő is.

Bement a szobájába és elővette azt a három könyvet, amit a múltkor olvasott, és kikereste az írója személyi anyagát a főnök szekrényéből. A főnök asztalához ült, ott volt a telefon. A személyi kartonon lévő számot tárcsázta.

A vonal másik végén egy női hang szólalt meg:

— Halló, Fehér lakás. Parancsoljon.

— Fehér Krisztiánt keresem.

A vonal másik végén a nő kiabálni kezdett: — Krisztián! Kitolnád a képed a szobából? Valami nő keres.

Aztán rövid csend és egy kellemes hang szólalt meg:

— Tessék. Fehér Krisztián.

— Veréb Mónika vagyok a Hanghullám kiadótól. Nem ismerjük még egymást, de épp ideje lenne egy találkozásnak. Be tudna fáradni még délelőtt a kiadóba?

— Jól mondja. Fáradni. Mert egy fillérem sincs még villamosra sem, és az nyolc megálló. Komolyan gondolja? Nincs is ott most semmiféle irományom.

— Komolyan gondolom. Amúgy meg szerintem nagyon is van itt kézirata.

— Nekem aztán nincs az biztos.

— Majd ha bejön, ezt megbeszéljük. A visszaútra adom a villamospénzt.

A másik elnevette magát:

— Nem kell. Kerékpárral közlekedek évek óta. Csak vicceltem az előbb. Rendben, akkor egy óra múlva ott vagyok.

Mónika elővette Frattan két legutóbbi regényét és Krisztián három korábbi kéziratát. Megkeresett egy-egy részt a könyvekben.  Az asztalra fordította őket és kiment egy újabb kávét készíteni.

 

*

Zsolt a szobájában állította fel az állványt. Egy spotlámpával világította meg. Nézte a festményt. Végiggondolta, hogy mit és hogyan tegyen még. Túl sok munka már nem maradt vele. Néhány vonal kihangsúlyozása és a háttér sötétítése, de az is csak alig-alig. Megvolt magával elégedve. Tudta azt is, hogy az általa elképzelt személyt Mónika szinte teljesen megtestesítette, és talán ezért sikerült röpke két óra alatt megfesteni a képet.

A lány járt az eszében. Egyre többször eszébe jutott. Nagyon vonzónak találta. Nem is a testét, bár ha rágondolt, akkor zsibogás futott át rajta, de inkább a szellemessége, tudása, tájékozottsága, logikus gondolkodása az, ami szimpatikussá tette.

Egy este majd elhívja vacsorázni. Szerette volna még jobban megismerni. Nem valami túl elegáns helyre, látta a lány szerény ruhatárát. Egy olasz vendéglő a Duna-parton pont jó lesz. Kerthelység is van, minden rendben lesz.

Arra nem is gondolt, hogy a lány majd nemet mondhat.

Valahogy mindig igent hallott ilyen esetekben.

 

*

Móni a melegben — hiába ment a ventilátor a lábánál — elpilledt. Arra kapta fel a fejét, hogy János szól be:

— Keresnek. Itt van Fehér Krisztián.

— Küld be, kérlek, és hozz neki egy kávét. Megteszed?

— Megtenném, de nem kávézik. Sportember.

Belépett Krisztián. Móni köszönni akart, de tátva maradt a szája. Krisztián nagyot nevetett:

— Kézcsókom kisasszony. Meglepődött ugye? Egy cigánygyerek állít be magához, akit ráadásul Fehérnek hívnak. A hét vicce, ugye? Na, akkor mehetek haza? Cigánnyal nem foglalkozik ugye?

Móni felállt, kezet nyújtott:

— Tőlem hottentotta is lehetne, ha jól ír, akkor elülök vele, ha rosszul ír, akkor mehet a fenébe. Maga jól ír, bár a stílusán kell majd változtatni kicsit, és pár jótanácsra szüksége lesz. Elsőként ezt a három kéziratát szeretném megbeszélni magával. Lehetne tegeződni? Útálom az önözést.

— Oké. Szia, Móni. De mit is akarsz azokkal a kéziratokkal? Azok elutasításra kerültek. Azt hittem, már a szemétben landoltak.

— Nem, nem. Mindent megőrzünk hátha mégis kincset találtunk. Elsősorban ez érdekelne engem.

Egy gyűrött paksamétát nyújtott át.

„Mindennapi útjaink” (helyzetszituációs novellák).

Írta: Fehér Krisztián

2010.

Krisztián elsápadt, már amennyire az látszódott barna arcán, de látszódott bizony.

— Azt hiszem, ezzel ne foglalkozzunk. Én már nem akarok erre megjelenést. Nem lenne ennek piaca. Meg egyébként is… — zavartan elhallgatott.

— Én látok benne fantáziát, szerződése van velünk, és ez már a mi tulajdonunk. Ha akarjuk, a beleegyezése nélkül is kiadhatjuk, és ki fogjuk adni.

— Nem. Nem engedem. Inkább szerződést bontok.

— Az annyit jelent, hogy akkor mától nem foglalkozunk egymással, de a régi anyagaid felett mi rendelkezünk. És miért mondod azt, hogy nem lenne sikeres? Miért gondolod, hogy nem tudnánk eladni? Hiszen elég szép példányszámban elfogyott. Igaz?

Krisztián hallgatott. Mint egy szégyenlős kisfiú, csak maga elé nézett.

Móni rászólt:

— Szerinted nem volt sikeres? Igaz huszonöt százalékos volt a remitenda, de így van ez szinte minden könyvvel. Nincs igazam?

Krisztián felemelte a fejét. Halkan szólalt meg:

— Hogy jött rá?

— Üljön le és beszélgessünk. Ja, és ne magázódjunk. Tegezz. Nagyon egyszerű volt. Ebben a könyvben az egyik novella címe is az, hogy „Helyzetszituáció”. Frattan kétszer mondta ezt a szót nekem a múltkor. Frattan „Sintérek éjszakája” regényében hat oldalon erről beszélgetnek a dögkútnál a lecsúszott egzisztenciák. Több mondat is azonos a két írásban. Szóval, te, Krisztián nem csak cigány vagy, ami engem nem érdekel, sőt még többre tartalak, hogy ezt már tudom, hanem „néger” is. Frattan veled íratta az utolsó két regényét. Tudod, hogy ez büntetendő? De én nem akarom, hogy te bűnhődj. Elég büntetés volt az, hogy az írások szerzőjeként Frattan neve szerepelt. Én Frattant akarom kinyírni. Vagy legalábbis azt elérni, hogy húzzon el a kiadótól, ha meg maradna, akkor a pénzét a harmadára csökkenthetnénk. Akkor meg majd megy magától is biztosan. Hogy ezt elérjem, neked egy nyilatkozatott kell megfogalmaznod és aláírnod. Nos?

Krisztián hallgatott. A lány szemébe nézett. Látszott, hogy vívódik magában. Aztán halkan szólalt meg:

— Rendben van. Ez a szemét a jogdíj negyedét adta nekem, semmi filléreket és még hálásnak is kellett neki lennem. Mindig azt vágta hozzám, hogy egy cigány örüljön, hogy írhat. Nekem diplomám van, ő valami vízgépészeti technikus. Egy könyvet /az nagyszerű volt/ valami öt év alatt megírt. Lusta volt a másodikon dolgozni. Egyszer beszélgettem vele. Itt találkoztunk, és meghívott egy italra, a közelbe. Nagyon el voltam keseredve. Ő elmondta, hogy sikerkönyve volt /azt tudtam én is/ és most nagyon jó szerződése lett. Segítsek neki, és akkor osztozunk a jogdíjon. Persze erről hallgatnom kellett. A kezében van egy kölcsönkérést igazoló elismervényem, amit azért készítetett, hogy nehogy lebuktassam. Azt majd valahogy meg kell oldani, mert egy millióról szól. Nálam is van egy szerződés, ami az írásaim után járó százalékot rögzíti. Szóval egy-egy, de az a millió engem padlóra vinne — elhallgatott, Móni is csak figyelt, aztán így folytatta: — Nem is érdekelt volna, hogy kihasznál, végül is tényleg cigány vagyok, és az ajtók zárva előttem általában, de az mindig dühített, hogy átirkálta itt-ott az én írásom, és az csak rontott rajta. Hiába szóltam, hogy ne tegye, csak nevetett, és annyit mondott: „én vagyok az író, öcsike”. Akkor fogj hozzá és gyártsd le a vallomásom. Aláírok mindent.

— Rendben, Krisztián. Az adóspapírod is vissza fogom szerezni, nyugodj meg. Most sétálj egyet, én összefoglalom a beszélgetésünket, megszerkesztem a két írás azonosságait bizonyítékként. Szépen, kereken, aztán Frattan orra alá nyomom. Egy óra múlva várlak vissza. Szia.

 

*

      Másnap beszámolt Somának a történtekről, bemutatta a Krisztián által aláírt „vallomást” és a saját maga által összeszedett szöveg-azonosságot igazoló bizonyítékokat.

Soma füttyentett egyet, elismerően nézett a lányra:

— Ez nagy ötlet volt. Nekem igazolja azt, hogy „látsz” az írásokban, nem csak olvasod őket. Majd átbeszéljük ezt a témát alaposan, mert azt hiszem, a végrehajtást is rád fogom bízni. Három hétre el akarunk utazni Judittal. Tudod, már több mint tíz éve nem voltunk semerre, és már hiányzik az, hogy csak egymással foglalkozzunk. Judittal megbeszéltük, hogy arra a három hétre te kapsz megbízást a cég vezetésére, persze csak korlátokon belül, de a napi működésben nem korlátozva. Te döntesz az aktuális megjelentetésekről, tárgyalsz majd a nyomdával, a megrendelőinkkel, az írókat is kézben tartod, ja és persze a Jani és Erzsi duót is megdolgoztatod. Te jó ég, Erzsi hülyét fog kapni. Készülj fel, hogy beléd köt majd mindenért. Vállalod?

Móni mosolyogva nézett rá:

— Vállalom, persze, és nem fogom tönkretenni a céget.

A délelőtt további részét egy vers-antológia szerkesztésével töltötte. Már fel sem szisszent, amikor durva helyesírási hibára lelt egy-egy versben. Szó nélkül javította. Sajnos az ilyesmi nem csak egy javítást jelentett, hanem a javított változatot vissza kellett küldeni a „költő”-nek is, hogy szignózza a javítást. Szóval kinyújtotta a megjelenést.

Változó minőség ment át a kezén. Általában klasszikusok másolása volt a divat, persze nem plagizálva, de itt-ott szavak köszöntek vissza, toposzok nyomták el az egyéni hangokat, szóval hiába látott sokban tehetséget, valahol az igazi munka hiányzott a versekből.

Többször elolvasott egy verset. Gondolkodott rajta, hogy nem javasolja, mert csak egy hangulatot közvetített, sok gondolat nem talált benne, de aztán mégis meghagyta. Az archaizálás szép példája volt és ritkán olvasott maiaktól ilyet, pláne egy amatőrtől, akinek esélye sincs, hogy valaha neve is legyen. Elgondolkodott rajta, hogy vajon egyáltalán ma van-e valakinek is esélye költővé válni? Egy ideig lehet valaki divatos egy-egy irodalmi portálon, ha van pénze, akkor megjelenhet kötete, vagy éppen kötetei. De mit is jelent ez? Túl sokat nem. Egy körön belül ismert lehet, de ez sem ér sokat, mert hogy ezek az emberek másból sem állnak, mint egymás kölcsönös dicsérgetéseiből. Újra olvasta a verset. A ritmusa szép, a nyelvezete tényleg archaizált, és tetszett neki a „lusta férfiasság”. Lehet, nyitó versnek teszi be.

 

„Odüsszeusszal

Kötözz az árbochoz ravasz Odüsszeusz,

hogy elhízott szirének énekét meghallva

morajló tengerárba ne csobbanjak ,

Bacchustól lopott borod töltsd ónkupákba

és ha úgy gondolod most már holmi elrabolt

királynőket felejtsünk, férfiként lustuljunk

és kortyoljunk ízes tavalyi napsütést!”

 

*

Reggel Zsolt várta a kertben. Egy fának támaszkodva állt. A kezét a szájához emelve „csitt” jelet mutatva intett neki, hogy nézzen fel a fára. Felnézett. Nem tudta, azok milyen madarak, de mintha veszekedtek volna, aztán rájött, hogy ellenkezőleg, hát bizony szerelmeskedtek. Elnevette magát. Zsolt is nevetve szólalt meg:

— Szia, Móni. Ugye nem sokat udvarolgatnak? Jöhet a lényeg. Ez a fajfenntartás ösztöne. Az embernél is működik, csak mi feldíszítjük mindenféle lelki fogalmakkal.

— Hát, talán ez különbözteti meg az embert az állattól.

Zsolt vigyorogva vakargatta fejét, csak ennyit jegyzett meg:

— Van erre jobb példa is. Az ember és az állat is iszik. Az állat, csak ha szomjas és akkor is csak vizet, az ember pedig nem csak akkor és nem csak vizet. Ugye?

Móni nevetett:

— Na, egy irodalmi lektornak ilyet mondani? Ez vulgaritás és közhelyes. Egyest kaptál irodalomból Zsolt, fiam.         

— Pótvizsga?

— Majd meglátom, de most mennem kell dolgozni. Apád szigorú főnök — újra elnevette magát —, néha.

— Bezony, kell a haszon a kizsákmányolásotokból. Na, akkor csak egyet kérdezek. Van-e kedved ma velem vacsorázni itt a környéken? Egy olasz étterem, de normális ételekkel, nem tengeri herkentyűkkel, kerthelységes, nem kötelező a kisestélyi, és remek társaságot kínálok.

— Kiket?

— Önmagamat — vigyorgott egyet. — Nem elég jó?

— De. Rendben van. Öt körül érek haza… Hétre küldheti értem hercegem a hintót.

Nevetve váltak el. Megint eszébe jutott, hogy Zsolttal mindig nevetnek.

 

/folyt. köv./

Legutóbb szerkesztette - Tiszai P Imre
Szerző Tiszai P Imre 388 Írás
"tegnap" stigmák égtek rám, számon csókod mart égőn fájón sebzett vágyódást tested font rám őrlődőn kínzó stigmákat s mert én csak "bennünk" élek, némán mindent eltűrök büszkén