Pápay Aranka : Palcsi

Szemelvények az Összefércelt sorsok c. memoárból (javított rész)

Kollégiumunkba évközben is felvettek néhány lányt, alig találkoztam még velük, mindig beesteledett, mire hazaértem.

Amikor a péntek is szabadnapom lett, akkor figyeltem fel először a folyosói fonott karszékben üldögélő apró, szőke kislányra. Lassan haladó, jellegzetesen görcsös mozdulatokkal, de pontosan öltögetett. Mindenki elment iskolába, munkahelyére, a csendes és kihalt házban — gondoltam — unatkozhat. Megálltam mellette.

— Szervusz, Aranka vagyok. Te mindig dolgozol, mi ez, amit varrsz? Ez csodaszép! — fogtam meg a gyönyörű, keresztszemes hímzését, és egy perc múlva már rettenetesen bántam a kérdést. A kislány mosolynak szánt fintorral mondott valamit, de inkább hozzágondoltam, hogy mit. Az egész vékonyka kis teste összerándult, mint akinek minden apró porcikájára szüksége lesz a válaszhoz.

Semmit nem értettem a hosszú körmondatából. Nem az zavart, hogy hogyan beszél, megszoktam a littlések küzdelmét a kiejtett hangokért. Inkább az, hogy én nem tudok mit válaszolni a nem értett mondatra, és őt esetleg megbántom ezzel. A szintén littlés portásnőnk, Malvinka dühbe gurult volna értetlenségemtől. Dadogtam valamit, aztán mégegyszer megdicsértem, és kimentettem magam. Nem láthattam, hogy a hátam mögött értően, bölcsen mosolygott. Ezt később már előre tudtam róla. 

Este megkérdeztem a lányoktól, hogy ki ő. Megtudtam, hogy Szép Paulának hívják, a mienkkel szomszédos szobában lakik. És azt is, hogy nagyon okos, ügyes, mégis bizonytalan a bennmaradása, ha kimondják rá: ő sem képezhető.

A következő időben sietve köszöntem neki, rettegve, hátha mond, vagy kérdez valamit, amit szégyenszemre nem fogok érteni. Hogy ő milyen jót mulatott ezt tapasztalva, azt elmesélte később — amikor úgy hozta az átszervezés, hogy szobatársam lett a szőke kislány —, ugyanolyan görcsös stílusban, és én addigra mégis tökéletesen megértettem! Kezdetben honnan sejthettem volna, milyen értékes emberke lakik a (nem túlzok) csont és bőr testben?!

Megtudtuk, ki lesz az „új lány” és féltünk, hogyan boldogulunk majd a nagyon súlyosan sérült társsal, aztán beköltözött Paula, vele egy teljesen más — mégis a szó legnemesebb értelmében vett — meghitt hangulat. Nem azonnal derült ki róla, hogy milyen kincseket halmozott fel a törékeny, görcsös kis külső mögött, csak az együttéléssel. Palcsi mindig remek humorral tette túl magát a váltakozó gondozónők — nem mindig megfelelő — segítségén.

Februárban a hagyományos farsangi rendezvényre a lányok szellemes, változatos jelmezeket találtak ki. A vakok intézetéből jött zenekar játszott, elég jól. Csak addig maradtam kint, amíg a jelmezesek felvonultak. Fáradt voltam. Hamarosan Paula is követett a szobába. 

— Már neked is elég ennyi? — kérdeztem csodálkozva.

— Meguntam a csöpögést — nevetett akasztófahumorral, amikor kiment a gondozónő, aki behozta, és átöltöztette. — Az ablak melletti sarokba tolták a kocsimat, a radiátor pont rám csöpögött. — Az egész oldala vizes lett.

— Butuskám, miért nem szóltál valakinek?

— Á! Túl korán kezdtem elázni, még visszavittek volna. Megspóroltam nekik egy átöltöztetést és tologatást.

Minden nap fél hatig dolgoztam a tanműhelyben, jó félóra alatt hazaértem és siettem a folyosó végébe, hogy amíg kikészítik a vacsorámat, felfrissüljek. Egy alkalommal, ahogy beléptem a mosdó előtérbe, egy hatalmas tüsszentés fogadott, ami az egyik fülkéből hangzott. Rögtön felismertem:

— Szia, Palcsi. Küldhetem érted Rózsika nénit? 

— Mi az, hogy! Már azt hittem, senkinek nem kell ma folyó ügyeket intézni — mondta kicsit elfúló, görcsös nevetéssel. — Senki nem jött. Már gyökeret eresztek…

— Jó Ég! Mióta ülsz itt?

— Azt inkább ne firtassuk! 

És ez nem volt ritka eset! Mi csak akkor tudtunk figyelni rá, ha a szobában voltunk, amikor onnét kivitték, de ha senki más nem volt bent, vagy a társalgóból vitték WC-re, akkor mi se tudtuk, mikor feledkeznek meg róla. Már megszoktuk, hogy körül kell néznünk, ha hiányoltuk. A gondozónők aztán sopánkodva kérték, hogy ne haragudjon.

— Miért nem kéred ki magadnak? — kérdezte az egyik lány.

— Mert nem akarok rosszabbat magamnak. És nem mindegy, hol ücsörgök? — bölcselkedett kesernyésen a türelmes Paula.

A lélektani krimi közben, amikor már „levegőben lógott a történés” — és ha ebben a figyelő hangulatban leesett vagy megzörrent valami, akár a filmen, akár a helyiségben —, Paula majdnem leesett a székéről. Amikor a Belphegor nézésére készültünk, valaki mindig a kocsija mellé tette a maga székét.

— Ez a film végig csupa izgalom, időnként megfogom a kezét — mondta anyáskodva Icu, az egyik szobatárs. És nagyon jól gondolta, mert Palcsiban fokozottan gyűlt fel, és néha ellenállhatatlanul robbant a feszültség.

Szinte a gyerekünknek fogadtunk. Volt kit gyámolítani, összevágni a húst a tányérján, és szólni a gondozónőnek, ha helyet akart változtatni. De épp olyan hamar meg is fordult, legalábbis a gondoskodás oda-vissza érvényessé vált a kis szobánkban.

December elején egy este Palcsi figyelt fel rám. 

— Bogárkám, te olyan fehér vagy. Nagyon elfáradtál?

(Volt vagy negyven-negyvenkét kiló és jó tíz évvel fiatalabb nálam, mégis én lettem neki a Bogárka.)

Jó szeme volt, pár óra múlva mentő vitt kórházba.

Kezdtünk odafigyelni rá és meg is szívlelni az okos okfejtéseit. Nehézkes beszéde csak rövid ideig tűnt érthetetlennek. Nagyon hamar megszoktuk, és türelemmel megvártuk, hogy kibontakozzon, mert érdemes volt azt kivárni. Bölcsességeit a világirodalomból merítette (amivel összezárva él), végül is az nem egy rossz forrás!

Számára nincs az életnek érdektelen területe.

Javaslatára mindig hallgathattunk, amikor olvasnivalót kerestünk, vagy ha nem tudtuk, melyik filmet érdemes megnézni a tévében. Paulának volt — sajnos — legtöbb ideje. Olvasott hát, kiválogatva az értékeset! Olyan cselesen tudott a társalgásba becsempészni egy-egy hasonlatot vagy idézetet a könyvből — ami rá hatással volt —, hogy rögtön kedvet kaptunk a jeles mű elolvasásához. Szerette volna itt elvégezni a gimnáziumot, de — nekünk rejtélyes okokból — nem íratták be.

Otthon az általánost nappalin, rendes időben végezte, itt azzal vigasztalta magát, hogy estin vagy levelezőn, egyedül maradva a könyvekkel úgyis nagy bajban lenne. Mondta ezt, amikor a regények magvas sorait egyszer sem jegyezte le, hanem fejből tudta idézni.

Az is egy fantasztikus csoda, ahogy a tollat fogta, nem is beszélve a varrótűről. Soha nem volt tétlen, ha nem a keresztszemeket öltögette, akkor vagy olvasott, vagy hosszú levelekben véste le hallatlan bölcsességeit. Csendes partner volt, amikor az asztal egyik felén én a szakrajzaimat szerkesztettem, a másik felén Palcsi írt némán, egy ideig a jobb, majd amikor az elfáradt, a bal kezével. 

Tehetetlenül kesergő barátnőjét így okította levelében, miközben ő a négy fal közt élte a napjait:

 “Ne mutasd az Életnek, hogy egy kapcsolat neked túl fontos, mert akkor elveszi tőled”. Én ezt Erich Maria Remarqe ’A három bajtárs’-ából tanultam és biztosan van benne valami. Viszont felhívom szíves figyelmedet, hogy J.S. Bach kezét is a felesége, Anna Magdaléna kérte meg. Nem gondolod, hogy Neked kellene lépned?” 

Stefan Zweig: Érzések zűrzavará-ról pedig ezt mondta:

— Határtalan jó kedvem támadt tőle, pedig nem egy vidám történet, inkább felemelő. Eljutottam arra a következtetésre, hogy betegségünket nem nyűgnek kell éreznünk, hanem természetes állapotnak, mely komoly problémákkal jár ugyan, de kinek sima az élete? A rögös út független a mozgáskorlátozottságtól — és legyintett, amikor látta, hogy a szobatársak nem sietnek vele ebben egyetérteni. — Nem lehet előzmények nélkül senkit meggyőzni, idáig el kell jutni — szögezte le.

      Nem vagyok tehát biztos abban, hogy ezek a bölcsesség—magocskák mindig termékeny talajra potyogtak… Az ő nyugalma azonban ezekből táplálkozott. 

Későbbi — hetvenháromban hozzám írt — leveléből tudok pontosan idézni és felvillantani a gazdagságból, amit úgy gyűjtögetett magában, mint műértő a becses tárgyait egy védett szentélyben. 

„Bogárkám! Szerencsém volt látni a ’Szerelmi Álmok’-at. Ehhez tudnod kell, hogy rettenetesen kíváncsi voltam erre a filmre, mert a Liszt életrajz nagyon tetszett nekem könyv alakban.

Bár igyekeztem lebeszélni magam arról, hogy túl nagy igényeket támasszak, de úgy látszik, nem egészen sikerült, mert nem voltam megelégedve a filmmel. Mindjárt elsőnek az a kifogásom, hogy Sinkovits bármilyen jó színész is egyébként, a fiatal Lisztet nem tudta életre kelteni.

Persze ez nem a színész, hanem inkább a forgatókönyvíró hibája. Az volt az érzésem, hogy túlságosan összevonták a történetet. (Különösen az első részre vonatkoztatom ezt.) Aki minden előzetes tudás nélkül ült le a TV elé, az bizony az összefüggéseket sem nagyon érthette, szerintem. Arról pedig, hogy Liszthez, az Emberhez közelebb kerüljön a laikus, szó sem lehetett.    

És hogy ez nem csak az én elvont elméletem, azt bizonyítja az Ibolya néni, a takarítónő, akinek lesújtó kritikája azt mutatja, hogy ő nem látott Lisztben egyebet világcsavargó nőcsábásznál, aki ráadásul és befejezésül a reverendát se átallotta felvenni.

Nem tudom, mit szólt mindehhez a francia grófnő (a vele eltöltött tizenöt évet épp csak érintették), egyetlen élő dédunokája, ha véletlenül látta a filmet?

Egyébként nemrégiben járt Budapesten a nénike. Ő volt a díszelnök az újjáéledő Liszt Társaság alakuló ülésén. (Gondolom, többek közt azért is, hogy majdan a Társaság javára végrendelkezzen.)…” 

Eme, akár kritikusokat is megszégyenítő okfejtés után kérdezi: hallgattam-e a rádióban „Feri bácsi” mai követőinek versenyét, és felsorolja — Ránki Dezsőtől, Schiff Andráson és Falvai Sándoron át (akik akkor megosztva kapták a második díjat) Róman Imréig, az általa figyelemre méltó ifjú zongoraművészeket, végül említve meg az első díjas Jandó Jenőt —, mindenkihez eredeti megjegyzéseket fűzve.

Önmagát botfülűnek vallotta, a zene világából inkább maguk a művészek érdekelték. A műveiket, vagy előadó művészetüket nagyra becsülte, de nem próbálta megítélni. A világ minden értékét ismerni akarta. Érzékenyen felfigyelt apró mozzanatokra is — lelki életet élt. Azt mondta, saját derűjét nem is érti, hisz oka egyáltalán nincs rá. 

Néha fellázadt, de amire realizálta volna dühös kirohanását, addigra jobb belátásra bírta magát. Erre és kiszolgáltatottságára is jellemző, amikor új frizurát szeretett volna, az elhatározásig juthatott csak el. A gondozónők egymás után szólították fel:

— Paula, mikor megyünk fodrászhoz? — vagy:

— A nővéred mikor jön, hogy levágja a hajad?

Palcsi magában kuncogott, hangosan csak ennyit mondott:

— Ráérünk. Várjuk meg, hogyan áll…

— Hogy’ érted ezt? — fogott gyanút Jutka néni.

— Növesztem…

A meglepő válasz kellő hatást ért el, meg sem állt a hír, szállt, riadalmat okozva, mint a betévedt éji pillangó. Míg aztán a gondozónők konzultáltak; milyen cselhez kellene folyamodniuk a szent cél érdekében. A legidősebb ápolónő, Anna néni vállalta a „beetetést”.

— Mária néni üzeni, hogy fényképész jön az igazolványképeket megcsinálni, rakjuk rendbe a hajadat. 

Szelíd Paulánk erre görcsbe rándult. Kissé rekedten morogta:

— Ha Mária néni akar tőlem valamit, majd elmondja nekem. Én meg közölni fogom vele, hogy én mit akarok.

Mire a gondozónő ijedt hírnökként vitte a reakció hírét. Pedig azt nem sejthette, mily gondolatot szült a düh, a szőke fürtök alatt: 

— Ha ebbe tényleg beleszól még a nevelőtanár is, akkor ultimátumot nyújtok be: Ha megengedik, hogy továbbtanuljak, akkor levágatom a hajam, ha nem, akkor megnövesztem. 

Mielőtt azonban a pánik végleg eluralkodott volna, Palcsi váratlan fordulattal, látszólag belátta, a zsarolás nem lenne méltó fegyver. Így aztán nem derült ki, túljutott-e a hajvágás probléma a gondozónők körén.

— Remélem, most már nyugodt az álmuk — nézett a széke köré hullt hajcsomókra, keserű nevetéssel. 

Amikor elmondta, mitől gondolta meg magát, gondolatban fejet hajtottam.

— A zsarolás hazazsuppolással is végződhetett volna, márpedig az én esetemben anyuékon segített a Rehab, nem rajtam — magyarázta teljes nyugalommal.

Elgondolkodtam, magam elé képzeltem a magas, vékony, már nem fiatal Szülikét, ahogy Palcsi néha szólította a mamáját. Gyakori látogató volt, az anyáknak az a fajtája, akire alaposan ráírta az élet a sok megpróbáltatást.

Ő az ANYA, aki nem mérlegel, ha a gyerekéről van szó, hanem azt teszi, ami a gyereknek jobb, bármibe kerül is az neki, akinek a szeretete kimeríthetetlen.

Tisztelet az anyáinknak! 

Húga és nővére is van Paulának. Életvidám, kedves teremtések, jöttek, láttak, derűt szórtak maguk körül. A kinti életből annyit hoztak, amennyire épp’ szükség volt bent. 

 

Talán a szemem színe meg a sötét hajam adott okot, hogy Bogárkámnak nevezzen, amikhez a szeretete is jócskán közrejátszott. Erre a szeretetre mindig büszke leszek: Nem osztogatja könnyelműen.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/