Szilágyi Erzsébet:
Emlékkocka
APÁMNAK
sárga fénycsík ajtód alatt
mikor csendbe bújt a ház
elmúlt századokban jártál
tollad alatt cédulák
zöld kalapú karcsú lámpa
kértelek, hogy soká égj
rongybabámat betakartam
s álmomban Te voltam én
„…Valóban így történt. Amikor láttam, hogy világít a lámpa a csukott szobaajtó alatt – négy-öt éves koromban -, elhatároztam, hogy majd én is ilyen komoly tudós leszek.
Nagyon szerette a cirkuszt, főleg az akrobatákat, ezért azt gondolta, hogy minden gyerek így van ezzel, én meg untam.(Hogy a három évvel idősebb nővérem, meg a két évvel idősebb bátyám mit szóltak ehhez, arra nem emlékszem, leginkább csak szót fogadtunk.) Nyáron persze több szabadideje volt, akkor kirándulni mentünk, de tipikus „Szűz” lévén, előbb kiállt az udvarra – egy kis földszintes, kertes házban latunk tíz éves koromig Budán, a Trombitás utcában -, és hosszan kémlelte az eget, hogy nem lesz-e eső. Néha a Lupa-szigetre mentünk hajóval, leültünk a partra, és csak a lábunkat lógattuk be a vízbe (nagyon féltett minket, nehogy valamitől betegek legyünk). De volt, hogy a János-hegyi kilátót céloztuk meg, mert hegyet mászni, erdőt járni is szeretett.
Három éves lehettem, amikor először felvitte a családot a kilátóhoz. Volt ott akkoriban egy kis „vendéglátóipari” egység, ahol mindenki kapott egy pohár málnaszörpöt. Én egyszuszra lehúztam, aztán lecsaptam a poharat az asztalra, és odaszóltam az épp arra járó pincérnek, hogy „még egyet!” Persze nagyon elfáradtam, lefelé az út felét már apám hátán tettem meg, el is aludtam.” (Szilágyi Erzsébet)
Szilágyi Loránd (Hajdúnánás, 1908. aug. 24. – Bp., 1974. máj. 28.): történész, egyetemi tanár, az MTA tagja.
1930-ban az Eötvös Kollégium tagjaként szerzett bölcsészdoktori oklevelet a budapesti egyetemen. 1931-32-ben a Bécsi Magyar Történeti Intézet ösztöndíjas tagjaként levéltári kutatásokat folytatott Bécsben. 1932-34-ben a Magyar Nemzeti Múzeum Levéltára, majd a Magyar Országos Levéltár tisztviselője. 1939-ben magántanári képesítést szerzett: a budapesti egyetemen az oklevéltan és a kormányzattörténet magántanára lett. 1940-44-ben a kolozsvári egyetemen a történelem segédtudományainak nyilvános rendkívüli tanára. 1945-51-ben a budapesti egyetem magántanára, 1951-69-ben a történelem segédtudományai tanszéken egyetemi tanár. 1952-től a történelemtudományok kandidátusa.
Tudományos munkássága során főként közép- és újkori magyar kormányzattörténettel, jogtörténettel, irodalomtörténettel, az írásbeliség, a történeti segédtudományok és a történetírás történetével foglalkozott. Tanulmányait szakfolyóiratok és évkönyvek közölték. Jelentősek Anonymus-kutatásai. A Századok lapjain 1937-ben megjelent tanulmányában kétségtelenné tette, hogy Anonymus III. Béla jegyzője volt. Anonymus hangvétele szerinte emellett világossá teszi, hogy P. mester világi pap volt, főnemesi rokonsággal, és fénykorában a királyi udvarban élt. Összevetette Mátyás Flórián nyomán elindulva Anonymus társadalmi, gazdasági és diplomatikai vonatkozású kifejezéseit a korbeli Magyarországi oklevelek kifejezéseivel, és megállapította, hogy ezek együttesen csak a XII. század végére jellemzők. Komoly tanulmányokat írt a magyar törvénykezés és a törvények történetéről.
Az MTA levelező tagja 1941. májusától, tanácskozó tagja 1949. október 31-től. Levelező tagságát 1989. május 9-én állították vissza. Akadémiai székfoglalóját Az írásbeliség tudománya címmel 1943. november 15-én tartotta.
Fő művei:
A magyar királyi kancellária szerepe az államkormányzatban 1458-1526. Turul, 1930.;
Írásbeli supplicatiok a középkori magyar adminisztrációban. Bp., 1932.;
A modern kormányzattörténet kialakulása. Bp., 1933.;
Az Anonymus-kérdés revíziója. Századok, 1937.;
Irodalmunk kezdetei. In: Magyar Művelődéstörténet. I. Szerk.: Domanovszky Sándor. Bp., 1939.;
Összehasonlító írástörténet. Századok, 1943.;
P. Magister forrásai és módszere. Magyar Nyelv, 1947.;
Bevezetés a történelem forrásaiba. Bp., 1951.;
Forrástanulmányok. Egyetemi jegyzet. Bp., 1950.; Árpád-kori törvények. Bp., 1961.;
III. Endre 1298. évi törvénye. Annales Universitatis Scientiarum Budapestienensis de Rolando Eötvös Nominatae. Sectio Historica, 1975.;
Az Anonymus-kutatás újabb eredményei és problémái. Századok, 1989.
http://www.mult-kor.hu/20090530_szilagyi_lorand
Anonymus
A magyarok cselekedetiről (1217 előtt)
Gesta Hungarorum
Előbeszéd
részlet
Felix igitur Hungaria,
Cui sunt dona data varia,
Omnibus enim horis
Gaudeat de munere sui litteratoris…
Magyarország tehát boldog,
Jutott neki adomány sok,
Hisz örülhet minden órán
Deákjának ajándékán
(Szilágyi Loránd fordítása)
„Beteg volt, ágyban feküdt, csak én voltam otthon négy évesen (testvéreim iskolában, édesanyám elment vásárolni), azt kérte, hogy olvassak fel neki valamit. Fogtam az „Egri csillagok”-at, vittem az ágya mellé egy kissámlit, és elkezdtem… (Két idősebb testvér mellett 4 évesen már valóban tudtam olvasni, minden nagyon érdekelt, emlékszem, amikor a nővérem iskolába ment, sírtam, hogy én is akarok.) Apámat hatvan évesen nyugdíjba küldték, ez annyira megviselte, hogy öt év múlva agyvérzésben meghalt. Huszonnyolc évesen teljesen árva voltam.” (Szilágyi Erzsébet)
Szilágyi Erzsébet:
Elmentek
Apámat a rendszer vitte
el; gubózva tőrt, mert hitte:
orosz megszállás s a komcsik
uralma csak összeomlik;
alulmaradt: agyvérzéssel,
nem is láttam, úgy vitték el.
Anyám többször jött világra:
túlélt tífuszt (hadiárva);
ivott szódát, szült gyereket:
pulzusa már csak kettőt vert;
egyre fogyott, egyre gyengébb,
leukémia a kórkép…
Két év alatt két temetés,
sírva körmölt gyászjelentés;
hogy volt? anyám, kérlek, mesélj!
taníts apám! beszélj, ne félj!
Szilágyi Loránd:
IRODALMUNK KEZDETEI
részlet
Litteratura és littera, irodalom és írás – nemcsak külsőleg, hanem lényegileg is oly szoros összefüggésben áll egymással, hogy létrejöttük első története jóformán nem egyéb, mint kölcsönhatásaik változásának története. Ebből a tényből kiindulva a szűkebb értelemben vett irodalomtörténet hajlandó az irodalom történetét egyszerűen ott kezdeni, ahol a legelső írott szövegek találhatók. A kultúra egészét vizsgáló történész azonban a legprimitívebb fokon is szemben találja magát az emberi szellem oly megnyilvánulásaival, melyeket – annak ellenére, hogy a leírottság kellékét nélkülözik – kénytelen a szellemi alkotásoknak abba a csoportjába sorolni, melyet összefoglaló néven „irodalomnak” nevezünk. Sőt, sokszor éppen ezek a prelitteráris jelenségek teszik lehetővé, hogy a későbbi fejlődést igazán megértse és értékelni tudja.
*
A magyar irodalomnak is kétségtelenül megvolt a maga „irodalomelőtti” kora, amelyből ugyan, sajnálatos módon, egyetlenegy mondat vagy szó sem maradt fenn, amelyet azonban az itt-ott elvétve kivehető nyomok alapján mégis legalább el tudunk „képzelni”. Útmutatóul szolgálhatnak azok az intuitív meglátások, melyekkel egyik kiváló irodalomtudósunk több mint egy negyed századdal ezelőtt kijelölte az egyetlen lehetséges utat: „…a minő sorsa volt nyelvünknek, olyan sorsa volt általában költészetünknek is. A milyen eredetű nyelvünk, olyan eredetű költészetünk is, s a mely oldalról jelentékeny hatások érték nyelvünket, olyan oldalról kereshetők hatások költészetünkre is”. Sőt, ez irányban elindulva, újabban kísérletek történtek arra is, hogy az a kevés, amit legrégibb hősi énekeink külső sajátságairól, főképpen előadási módjáról tudunk, összehasonlíttassék legrégibb nyelvrokonaink epikus költészetével. Ebből az érdekes eredmény bontakozott ki, hogy régi költészetünk bizonyos sajátságai: így elsősorban eme legrégibb hősi énekeink első személyben való előadásmódja, s általában költészetünknek az alliteratióra vagy legalább is a szóismétlésre, s vele kapcsolatban a gondolatismétlésre való hajlamossága stb. – népünk és nyelvünk legrégibb gyökeréig vezethetők vissza. „Minő neves fejedelemnek nevezik az én nevem – minő híres fejedelemnek híresztelik az én hírem. – Egyfelől való vizem: a vize tágas, tágas Ob; – Felső-Aranyos Fölséges Atyám … ide rendelt engem. – Másfelől való vizem: Szent víz folyta szent tó. – Felső-Aranyos Fölséges Atyám … ide igézett engem”. Így hangzanak – Munkácsi Bernát magyar átültetésében – egy ősrégi epikus dalnak, Ajäsz isten hősi énekének kezdő sorai, s talán nem járnak messze a valóságtól, akik úgy képzelik, hogy körülbelül ilyen lehetett az a költészet is, mely a történelem látóhatárán, a Don-tövi új hazában megjelenő magyarság szellemi örökségét képezte. Benne bizonyára fel-felmerült még képeivel a távoli őshaza, visszajártak kísérteni a régi istenek: „Egyfelől való vizem: a vize tágas, tágas Ob…” Idővel azonban ezek az „első” emlékek halványodni kezdtek. Az új hazában, az „Etul” folyó mellett, a folyó mellett, a fiatal magyar pszichét új élmények kötötték le; a szomszédos, főképpen török fajú népek közvetítésével új mitológiai képletekkel ismerkedett meg s lassanként elfelejtve mindazokat a kötelékeket, melyek valaha az uralvidéki ugor-népekkel egybefűzték, magát is e török fajta népekhez hasonlónak kezdte érezni. Úgy érezte: rokona annak a hatalmas húnságnak, melynek királya, Attila, valamikor szintén erről a területről, az „Etul” mellől indult ki, hogy a világot meghódítsa; és testvére annak a sorsüldözött töredéknek, amelyet a nagyfényű uralkodó halála után legkedvesebb fia, Csaba, ismét az őshazába vezetett vissza, nem mondva le azonban a reményről, hogy népe valaha atyjának örökét visszaszerezze. S mikor időmultával kérdést intézett magához saját eredete felől – s vajjon nem ez-é a magyar történetírás legelső kezdete? – arra már csak olyan „magyarázattal” tudott válaszolni, melyben a két – eredetileg oly különböző születésű – nép már mint testvér jelent meg, leszármazottja annak a Hunornak – (hun eri = hún ember) – és Mogyernek, akik egykor atyjuk földjéről, egy szarvasünőt üldözve jutottak el a Maeotis vidékére, mely mindkettőjüknek hazája és boldog otthona lett (Kevéssel utóbb elrabolták a szomszédos Belár földnek leányait, köztük Dula fejedelem két leányát is, kik közül egyik Hunornak, másik, Mogyernek lett az élete társa…) Amidőn pedig a IX. század második felében a „hely szűke miatt” ezt a földet is elhagyni kényszerült és „ősének”, Attila királynak örökségét „visszafoglalni” nyugatra vándorolt: lelkében már csak e legutolsó „haza”, a Dentümogyer képét vitte magával. Az unokák képzeletében, a Duna-Tisza közön, már ez volt a mítikus őshaza és a regösök elbeszélései ekkor már az egykori boldog országról szóltak, „melyet Dentumogernek neveznek…”
. . . Ama nagy kultúrváltozások között, melyek a magyarságot az új hazában várták, egyik legnagyobb talán az a látszólag kicsiny dolog volt, hogy a fiatal nép, vagy legalább is annak egy vékony rétege, megismerkedett az „írással”, ezzel a csodálatos eszközzel, mely a művelődés útjára lépett embert minden törekvésében kiszolgálja és végeredményben mindig ugyanazt a célt szolgálja: a halandó ember halhatatlanságát, az emberi szellem örökéletét. A Krisztus utáni új ezredévet megért magyarság ezzel ismerte meg a Nyugat kultúrvilágát és ezzel ismertette meg később a Nyugattal a magáét. Az a szerep ugyan, melyet az írás a XI. századi magyarságnak jelentett, még igen szerény volt. A szentistváni kor első „írástudói” kétségtelenül alig „tudtak” többet, mint magát az „írás” technikáját, amihez — mivel az írás megtanulása, a kor tanítási rendszere szerint, ebből indult ki — bizonyos kevés latin tudás járult. Ennek birtokában kezdetben feladatuk sem volt több, mint hogy az egyházi szolgálathoz múlhatatlanul szükséges liturgikus és törvénykönyveket és legfeljebb még a Biblia egyes részeit meg az egyházi atyák egynémely munkáit egyházuk vagy monostoruk részére idegen, esetleg külföldi példányok után le- „írják”; vagy — ami e litteratusi egyének másik, már magasabb fokú típusát alkotta — hogy az uralkodó legfontosabb intézkedéseit, elsősorban birtokadományait és esetleg törvényeit írásba foglalják, illetőleg arról oklevelet „szerkesszenek”. E csekély alap azonban lassanként mindjobban kiszélesedett: a kodexmásolók munkájukba itt-ott egy-egy egyéni „vonást” is iktattak, egy-egy szövegrészt megrövidítettek vagy kibővítettek, szóval átfogalmaztak vagy egyenesen újonnan írtak; az oklevélírók pedig — akik már kezdettől fogva több önállóságra voltak kényszerítve — a társadalmi és jogi adottságok differenciálódásával mind többször találták magukat szemben oly feladatokkal, melyeket megtanult mintáik alapján nem tudtak megoldani: maguknak kellett tehát a célnak és helyzetnek megfelelő, önálló „írásművet” alkotniok . . . Ezzel párhuzamosan lassanként az írás mesterségét folytató egyének „nemzeti” és számbeli viszonyai is megváltoztak. Míg az első oklevélíróink kimutathatóan és az első kódexírók is minden valószínűség szerint idegen emberek voltak (így tudjuk, hogy Szent István első okleveleit III. Ottó német császár kancelláriájának egyik tagja, az akkori kancellárról Heribert C. névvel jelölt nótárius írta): a következő nemzedékek alatt e téren is egyre erősebb lett a magyar utánpótlás, míg lassanként a fiatal nemzet arra eszmélhetett rá, hogy neki is van „irodalma”, melyet idegen nyelvűsége ellenére is sajátjának, „magyar”-nak érezhet.
A Képes Krónika ötödik lapja. Hunor és Mogyer vadászatának elbeszélése
http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/13.html
„Apám Eötvös-kollégista volt. József Attila bejárt a kollégiumba árulni a versesköteteit a hallgatóknak, apám megvette tőle (szánalomból, hiszen József Attila akkor még egy ismeretlen költőcske volt) a Medvetánc című kötetet. Belső oldalán a dedikálás: „Szilágyi Loránd Úrnak, barátsággal /József Attila.” A kötet most is megvan, a nővérem őrzi, ma már irodalomtörténeti ritkaságnak számít.
Magyar-német szakra iratkozott be az egyetemre, de a felsős szobatársai két hét alatt meggyőzték, hogy az hülyeség, legyen inkább történész. (Édesapja a hajdúnánási gimnáziumban volt – ha jól emlékszem – történelem-latin szakos tanár, de korán meghalt, s apám egyetemi tanulmányait egy gazdag nagynéni fizette, akinek élete végéig hálás volt.)
Átiratkozott történelem-földrajz szakra. A földrajzot elvégezte ugyan, de mély nyomokat nem hagyhatott benne, mert erről szinte sose beszélt. Véletlenül lett történész, de a történelmi kutatásban, főleg az oklevéltanban megtalálta élete célját és értelmét. No persze a gyerekekben is, anyám szerint többet is szeretett volna, de mivel anyám az én születésemkor majdnem elvérzett, megálltak háromnál.
Szörnyű nyomorban éltünk az ötvenes években – másokhoz hasonlóan…” (Szilágyi Erzsébet)
Szilágyi Erzsébet:
Felszabadulás után
hazaértem
ennék
van még tegnapi kenyér
zsír is
innék
ott a csapvíz
maradt tán tej is
anyám
még nem tudja
hogy menthetetlen
apám
híreket hallgat
a néprádión
sötétben maradunk
az áram drága
ablakunk el?tt az utcai lámpa
már aludnék
nincs saját ágyam
három gyerek alszik
egy vaságyon
fázom
terítsd rám a kabátom
Éljen Rákosi Elvtárs!
Szilágyi Loránd
A 200 ÉVES ANONYMUS KÉRDÉS
Az 1946. évben egy érdekes évfordulóhoz jutottunk, mely a világtörténelem nagy eseményei között talán eltörpül, — mégis, a magyar történetírás művelői, sőt a külföld szaktudósai előtt is kétségtelenül jelentőséggel bír: 200 éves lett az u.n. Anonymus-kérdés, helyesebben 200. évét értük meg annak, hogy „Anonymus”-t, ezt a rejtélyes, különös krónikást, a magyar — és a külföldi — történettudomány megismerte.
[…]
Mi körül folyt tehát a hosszadalmas vita? S mi szolgáltatott egyáltalában okot a vitára?
A közvetlen okot az az érdekes körülmény szolgáltatta, hogy e nagyjelentőségű és újszerű történetírónk munkájában — melynek címe egyszerűen ez volt: Gesta Hungarorurn, nem pedig azok a cifra címek, ahogy a legtöbb kiadás megjelölte, — semmi biztos támpontot nem adott arra vonatkozólag, mikor élt vagy ki volt, csak — „titokzatos” módon — annyit árult el magáról, hogy „magister” volt és „egykor” a „boldog emlékű, legdicsőségesebb” BÉLA királynak a nótáriusa.
Ebből adódott a vita z kardinális pontja: 1. a kor, melyben e munka keletkezhetett; 2. a személy aki azt írta; mindehhez járult újabban, mint harmadik sarkalatos kérdés: 3. a munka forrásértéke.
[…]
A hosszas küzdelem oka főképpen a forráskritika kezdetleges voltában, eszközeinek, durvaságában rejlett s mikor e forráskritika megerősödött, eszközei kicsiszolódtak — ami éppen nagyrészt az Anonymus-problémának volt köszönhető, — a kérdés is mindinkább elveszítette megközelíthetetlen jellegét.
I. BÉLA korának hívői elsősorban azzal érveltek, hogy a szerző urát csak sorszám nélkül: BÉLA királynak nevezi, ami, szerintük, alig történt volna meg, ha néhai ura nem az első a négy BÉLA nevű magyar király közül. Felemlítették továbbá, hogy a munkában csupán I. BÉLA előtt élt uralkodókra: SZENT ISTVÁNra, PÉTERre, ABA SÁMUELre és ANDRÁsra történik hivatkozás, akik közül SÁMUEL király Aba nevét — a későbbi krónikákkal szemben — egyedül ő ismeri. Érv gyanánt szerepelt még egy bizonyos TURDA püspök, akiről a munka, mint a honfoglaláskori VELEKtől származóról tesz említést, akinek nevét azonban a későbbi BÉLA királyok alatt kiadott számos oklevélben nem lehetett feltalálni. Ezzel szemben a másik szélső időhatárnak, IV. BÉLA korának hívei főképpen a Gestának a murai karantánokról szóló ama megjegyzését idézték, mely szerint azok birtokait a honfoglalók utódai „mindmáig hatalomban és békében bírják”; (ezt a stájer hercegségre vonatkoztatták, amelyet IV. BÉLA halála után V. ISTVÁN veszített el). MARCZALI azután több érdekes analógiával állt elő, melyek szerinte szintén IV. BÉLA korára utalnak: így a kunok nagy szerepe a honfoglaláskor, a Gestának az az adata, hogy SZULTA fiának, TAKSONYnak kun nőt szerez (éppúgy, mint IV. BÉLA V. ISTVÁNnak), továbbá, hogy a honfoglaló magyarok útiránya hasonló ahhoz az úthoz, melyen a tatárok jöttek be stb.
Ez érvekkel szemben azonban már MÁTYÁS FLÓRIÁN olyanokat állított, melyekből — még ha egyéb forrástörténeti bizonyítékaink nem is lennének — kétségtelennek kellene vennünk, hogy a munka sem L, sem IV. BÉLA idejében nem keletkezhetett. így I. BÉLA korát kizárja a Gesta által említett Peturgoz erdő, mely — több forrás szerint — attól a PÉTER horvát királytól nyerte nevét, akit ott KÁLMÁN királyunk serege ölt meg. De ellene szól az a naiv anachronizmus is, hogy a Gesta a honfoglalók egyik szövetséges csoportját kunoknak {Cumani) mondja, holott a kunok I. BÉLA alatt, sőt egész SALAMON uralkodása idejéig nem voltak ismeretesek Magyarországon, ettől kezdve is csak mint ellenség (1066, 1085, 1099; forrásainkban állandóan Cuni néven), mígnem II. ISTVÁN alatt egy menekülő csapatuk először talált befogadást (1123 körül). Ellene szól amaz (egyébként KÉZAinál és a Bécsi Képes Krónikában is megtalálható) téves állítás is, hogy I. ENDRE (s így természetesen öccse I. BÉLA is) SZÁR LÁSZLÓ fia lett volna, hiszen az egykorú Altaichi évkönyvek, valamint a Gellért legenda s a Zágrábi Krónika hitelesebbnek tekinthető adatai szerint ANDRÁS, BÉLA és LEVENTE VAZULtól származtak. IV. BÉLA ellen pedig — nem tekintve azt a naiv érvet, mély kezdetben felmerült, hogy a XIII. században már nem nótáriusok, hanem kancellárok szerepelnek) — ugyancsak MÁTYÁS FLÓRIÁN főképp azzal bizonyított,41 hogy a Gesta Budavárról (Buduuair) és Csanádról (castrum Sunad) még mint meglevőkről beszél, holott az előbbi 1223-ban leégett (helyén van a mai Óbuda), míg az utóbbit nem sokkal később a tatárok pusztították el.
Az utóbbi bizonyítékok, melyeket a Gestának I. illetőleg IV. BÉLA korára tétele ellen felhoztak, egyszersmind bizonyítékok voltak a közbeeső két Béla király mellett is. A tekintetben azonban, hogy II. és III. BÉLA között dönteni lehessen, az időköz túlságosan kicsiny volt, alig 50 esztendő, s a forráskritika eszközei túlságosan durvák, hogysem velük valamit lehetett volna kezdem. III. BÉLA kora mellett komoly bizonyítékokat először csak MÁTYÁS FLÓRIÁN állított össze, (akinek mint láttuk, a két szélső korhatárt kizáró érvek nagy részét is köszönhetjük), amikor felhívta a figyelmet több olyan szempontra, melyek már kollektív színezetűek voltak, tehát az eseménytörténet helyett a fejlődéstörténet menetébe beállíthatók. Ilyen például az, hogy a krónika által az ÁRPÁD és az orosz fejedelmek főembereire többször használt iobagiones, jobbágy megjelölés ilyen értelemben a XII. század első felében még nem ismeretes, valamint hogy a nemzetségekből való származást kifejező „de genere” megjelölés egyenesen III. BÉLA alatt kezd?dik stb. MÁTYÁS FLÓRIÁN bizonyítékai, melyeket később SEBESTYÉN GYULA hasznosan egészített ki, szolgáltak alapjául az őket követ? történetíróknak, majdnem három évtizeden át.
III. BÉLA kora ellen csak 1925-ben jelentett be különvéleményt JAKUBOVICH EMIL, aki előbb a legrégibb oklevél- és krónikaíróink személyéről írt dolgozatában, majd még ugyanazon évben egy, az Anonymus-kérdést új szempontok alapján feltáró tanulmányában, annak a feltevésnek adott kifejezést, hogy a kérdéses mű nem III., hanem II. BÉLA korában keletkezhetett. Dolgozatában felhívta a figyelmet azokra a fejlődésbeli sajátságokra, melyek a Gesta magyar szavaiban, főképpen az a és o magánhangzók egy fokkal zártabb voltában (o, u, pl. Havas helyett Houos, Szamos helyett Zomus), valamint az u. n. végvocalisok (pl. Tas helyett Tosu, Bors helyet Borsu) gyakoriságában mutatkoznak, melyek szerinte sokkal korábbi nyelvállapotot mutatnak, mint a XII. sz. végéről fennmaradt okleveleink. Bár az elmélet részletes, az adatok összességére kiterjed? bizonyításban nem részesült, több oldalról elfogadásra, sőt továbbfejlesztésre talált. Ilyennek tekinthetjük JUHÁSZ KÁLMÁN-nak 1929-ben megjelent értekezését, amely elfogadva JAKUBOVICH kormeghatározó megállapításait, csupán a szerző személyére kísérelt meg egy újabb elméletet, s bizonyos fokig HEILIGnek 1932-ben közzétett német nyelvű tanulmányát, aki a kérdést eddig ismeretlen oldalról, a munka latin nyelvi sajátságai alapján közelítve meg, úgy vélekedett, hogy a Gesta íratásának ikorát II. GÉZA uralkodása idejére kell helyezni. Ö a quondam . . . nótárius szavaikat egyszerűen úgy magyarázta, hogy az illető „már”(!) a boldogemlékű BÉLA (tehát szerinte II. BÉLA ) alatt megkezdte kancelláriai működését s ezt tovább folytatta II. GÉZA alatt.
Bár a bennük feltárt szempontok kétségtelenül értékesek, úgy JAKUBOVICH, mint HEILIG tanulmányai az újabb vizsgálatok során téveseknek bizonyultak. HEILIG elméletének tarthatatlanságát mindjárt megjelenése után DOMANOVSZKY SÁNDOR mutatta ki, aki ugyanakkor újabb értékes forrástörténeti bizonyítékokat hozott fel III. BÉLA kora mellett, többek között felhívta a figyelmet a Gesta azon kifejezésére, hogy Oroszországot Szuzdallal azonosítja (Ruscia que vocatur Susudal), amely fejedelemségnek a többiekkel szemben való előretörése csak a XII. század utolsó negyedében következett be. Ugyanazon évben — szintén HEILIG tanulmányával kapcsolatban — ERDÉLYI LÁSZLÓ is több figyelemreméltó szempontra mutatott rá, míg kevéssel később e sorok írója vette a kérdést részletes vizsgálat alá. Eredményei, melyek a Gesta egyes adatainak ill. elemeinek egyrészt az általános történet, másrészt az okleveles a nyelvtörténet egyéb forrásokból rekonstruálható jelenségeivel való egybevetésén épültek fel, a következőikben foglalhatók össze:
a) A Gestából, pontos analízis után, egy kiforrott társadalmi rendszer rétegvonalai tűnnek elő: A fejedelem (dux) és a vele majdnem egyvonalon álló „hét fejedelmi személy” (septem principales persone) után, a főemberek rétege áll, akiket a Gesta 3 különböző néven, primates} principes és sajátságos módon: iobagiones megjelöléssel emleget. Alattuk áll a nemesek (nobiles) még mindig előkelő rétege, míg utánuk a közszabad magyarok tömege (milites) következik. A közszabadok után, mint átmenet jön még egy réteg (servicntes) míg az egészet a vánnépek (civiles) és a parasztok (rustici) zárják be.t Ha a fenti megjelöléseket összehasonlítjuk fennmaradt okleveleink és törvényeink „technikus terminus”-aival: arra az eredményre jutunk, hogy a felsorolt megjelölések kivétel nélkül történeti eredetre nyúlnak vissza, feltűnésük azonban csak hosszabb, a társadalmi szervezet differenciálódásával kapcsolatos (s csaknem évről évre ellenőrizhető) fejlődés eredménye. A XI. század folyamán és a XII. század első felében még nincs ilyen határozott rétegzés és terminológia. A primates és principes kifejezés mellett éppoly használatosak a következő megjelölések: optimates, ministri, maiores, proceres, magnates. A XII. sz. közepe illet?leg utolsó harmada táján azonban ezek a Gesta által nem ismert kifejezések csaknem egyszerre kivesznek a használatból (az optimates és proceres utolsó előfordulási éve egyformán: 1146, a maiores-é 1161, a magnates-é 1164) s közülük csupán kettő él tovább: a primates és a principes^ mindkettő a Gestanaik is kedvelt műszava. A Gesta által használt harmadik megjelölés pedig a iobagiones — mint azt már MÁTYÁS FLÓRIÁN észrevette — a főúri osztály jelzésére először csak 1171-ben tűnik fel, s általánossá csak III. BÉLA és főképpen IMRE alatt lesz. A nobiles megjelölés a XII. század derekán, még a principes stb. megjelöléssel párhuzamos értelemben használatos, s csak a század végén megy át a legfelsőbb réteg után következő középső réteg jelölésére, amelynél ekkor kezd szokásba jönni a „de genere” megjelölés is (először 1183-ban), melyet a Gesta olyan szívesen használ. A XIII. század elején a nobilisek a miles-tk, illetőleg a serviens-ek felé közelednek, mígnem a fejlődést 1222-ben az Aranybulla lezárja.
b) A másik szempont, mely idáig elkerülte a kutatók figyelmét: egy gazdaságtörténeti kérdés. Gestátík a honfoglalókkal kapcsolatban többször megemlékezik bizonyos adókról, ill. váltságdíjakról, melyeket — útjuk folyamán — a meghódolt vagy megfélemlített népek fizettek. A pénzösszegeket mindig márkában fejezi ki. így a kievi és szuzdali fejedelmek szerinte tízezer márka évi adót ajánlottak fel. Míg Lodoméria fejedelme többek között kétezer márka ezüstöt és száz márka aranyat fizetett, Halics fejedelme pedig háromezer márlka ezüstöt és kétszáz márka aranyat „és igen nemes ruhákat”. Csakhogy a márka a XII. század közeoe előtt nem volt ismeretes Magyarországon, sőt a kontinens többi államaiban is csak kevéssel azelőtt tűnik fel (az angol kereskedelem nyomán, mely azt Skandináviából ismerte meg). Hazánkban az oklevelek az arany és ezüst mérésére a XII. század első felében állandóan a libra-t (font, valószínűleg Karoling-font) emlegetik, utolsó említése II. BÉLA unokájának(!) III. IsTVÁNnak oklevelében található: 1165-ben. A márka, melyet először 1146-ban említenek, éppen III. BÉLA idejében lesz általánossá.
c) A Gesta-író nótárius munkája szövegében több oklevélformulát használt fel. Ezek közül legjellegzetesebb — amint azt MADZSAR IMRE már régebben észrevette — az az anathema-for-mula, amely a vérszerződés 4. pontjába van beolvasztva: „ut siquis de posteris ducis Almi et aliarum personarum principalium iuramenti statuta ipsorum injringere voluerit, anathemati subiaceat in perpetuum.” Ennek a formulának ‘HEILIG szerint egy 1156-ból származó formula felelne meg, ez azonban téves értelmezés eredménye. Az egyezés maximuma 1171 és 1198 közé esik. Ugyanez áll a (HEILIG által is tárgyalt) promulgatio-formuláról’: Sed istud notum sit omnibus scire volentibus…, melynek használatát a magyar királyok okleveleiben 1162 és 1185 között találjuk meg.
— Ezek mellett azonban még több ilyen diplomatikai sajátság is található a Gestában, mely hasonlóképen az egykorú királyi kancellária gyakorlatára vezethető vissza. így mindjárt a prológusban, a BÉLA király címéül használt gloriosissimus jelző, mely egyedül III. BÉLA alatt volt a magyar király kizárólagos címe, míg II. BÉLA alatt főképpen a piissimus cím volt használatos. Ilyen az in perpetuum formula, mely mint az inscriptio formula befejező része a pápai oklevelekben II. INCE (1130—1143), a francia királyi oklevelekben VII. LAJOS (1137—1180) alatt lesz általánossá: míg a magyar gyakorlatban először 1181-ben tűnt fel, ettől kezdve azonban igen szokásos. Ugyanezt állapíthatjuk meg az in perpetuum formuláról, mint a dispositió kiegészítő részéről: et insuper castrum.. in perputuum concessit. Ezenkívül figyelemre méltóak
— pro fidelissimo servitio — obsequio és a cum omnibus appendiciis suis valamint sine aliqua contradictione, nemine…. contradicente, nullo contradicente kifejezések, melyek mind a XII. század végére mutatnak. Különösen pedig a presens pagina kitétel, mely mint az oklevél megjelölésére szolgáló technicus terminus 1193 óta használatos.
d) Ezen eredményeknek nem mondanak ellent a Gestáhan található magyar szavak nyelvtörténeti sajátságai sem. Ha a kérdéses időből (1002—1205) összeállítjuk összes fennmaradt írott emlékeinkből, törvényeinkből és okleveleinkből mindazon magyar tulajdon (személy- és földrajzi) neveket, melyeknek megfelelője a Gestakadin megtalálható: kiderül, hogy egyáltalában nincs semmi előny II. BÉLA kora javára, — mint eddig hitték — sőt inkább egyes nyomok határozottan III. BÉLA kora felé mutatnak. Ilyen pl. a Budrug szó, mely ebben az alakban 1164-ig nem ismeretes (ellenben használják III. BÉLA és IMRE idejében); ilyen a Sunad, melynek a XII. sz. első feléből egészen más alakjai ismeretesek, de ugyanilyen alakban fordul elő abban, a magyar király jövedelmeiről szólóikimutatásban, melyet III. BÉLA 1184 táján FÜLÖP ÁGOST francia királynak küldött. — A magyar szavak orthographiáját illetőleg különösen az i helyett használt y gyakorisága (Bychoriensi, Nyr, Nytra stb.) az, ami határozottan a XII. sz. végére mutat.
Hasonlóképen csak hosszas ingadozás után jutott nyugvópontra a ‘kutatás a Gesta-író személyét illetőleg. E kérdés tulajdonképpen csak függvénye lett volna az előbbi kérdésnek, annak t. i., hogy a kutatás milyen álláspontra helyezkedik a Gesta korát ill. a négy BÉLA király közti lehetőségeket illetőleg. Azonban itt is volt egy sajátságos körülmény, mely a ‘kérdés megoldásának hosszú időn keresztül útjában állott.
A Gesta szövege ugyanis, ránkmaradt másolatában, a kódex első levelének hátsó lapján, tehát a kódex második oldalán látható díszes P initialeval kezdődik, melyhez a szöveg első sorában e két szó .csatlakozik : dietus magister…. Sajnálatos tévedés folytán, SCHWANDTNER e munka első kiadója a Gesta szövegét így kezdte: Praedictus magister ac quondam . . . nótárius. Ezt BÉL MÁTYÁS a kiadás el?szavában értelmileg is megmagyarázta, előadván, hogy itt a Praedictus (— előbb mondott, előbb megnevezett t. i. mester) a kódex első oldalára mutat vissza, ahol az eredetiben a munka díszes címlapja állott, ezt azonban a hanyag másoló elhagyta s így ő az oka annak, hogy a szerző számunkra névtelen maradt. Ez a látszólag valószínű magyarázat azután tovább is terjedt, s a Praedictus olvasást a Gesta következő hat kiadása is változatlanul átvette.
[…]
A 200 éves Anonymus-vita tehát mégsem zajlott le hiába. Benne a magyar történettudomány módszerei kifinomodtak s a történettudománynak csaknem minden ága: úgy a gazdaság-, társadalom- és jogtörténet, mint a diplomatika s a nyelv- és irodalomtörténet újabb és újabb szempontokkal gazdagodott. De legfőbb eredménye, hogy általa tisztázódott a magyar történetírás első két szintézise: a csak későbbi szövegekből rekonstruálható XI. századi Gesta Ungarorum s az első — eredeti szövegében ránkmaradt — nemzet-történet: a „legdicsőségesebb” BÉLA király jegyzőjének P. MAGISTERnek Gesta Hungarorum-a. Kívánatos volna, hogy a további kutatások a magyar történetírás későbbi történetét is hasonló lelkesedéssel és ügyszeretettel világítsák meg.
Szilágyi Loránd
http://epa.oszk.hu/00000/00021/00219/pdf/MKSZ_EPA00021_1946_70_01_04_005-024.pdf
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
