Nagy Horváth Ilona : La boum

 

Néztem az állad ívét,

ahogy a reklám szót

kimondtad,

szememből közben

elhordtam a fényt,

s próbáltam

lefogni

ezt a zaklatott érverést,

puszta akarattal,

hogy elvegyek

legalább egy érnyit

ebből

a téged

akarásból.

 

Nem bomlok,

csak úgy teszek,

figyelmem teljes,

emlékezetemben

nincsenek pixelhibák,

rögzül minden rezdülésed,

s mint az eminens

diák,

bármikor maradéktalanul

felidézlek,

akkor is,

ha nem tudom,

mi ez,

Isten maroknyi

lámpása,

vagy egyszerű rovar,

páncélja vesztett

meg-megrángó

szentjánosbogár

a gyerektenyéren.

 

Beszélsz,

beszélek,

nevetünk,

idebenn hatalmas,

kék

virágok nyílnak.

 

Most zenét hallgatok…

ha jól érteném a

szövegét,

se csavarna

nagyobbat.

 

Küzdök magamért,

egyre kevesebb

a hely

idebenn,

mondok valamit,

mosolyogsz,

torkig vagyok,

vegyülnék veled,

és tovább,

zsongsz,

cinkosan súgnak

egymásnak

sejtjeim.

 

Nem az a kérdés,

szerelmes lehetek-e,

hisz mit számít, ha igen,

ha nem,

de tudni volna jó,

mi egyáltalán

a szerelem.

Ösztönös homály,

melyben

végzetnek álcázza magát

minden képzet,

hogy testben

gyarapodjon

fajunk?

Ingerülethalmaz

volnánk,

s hogy jobb legyen,

olykor románcot

álmodunk?

 

Én nem

kötődöm,

bárki tudja,

de mi az én szabadságom? 

Hűvös egyedüllét

vagy maga

az ínszaggató

otthontalan való?

Kemény vagyok és

hajthatatlan,

nem kő,

de fa,

lustán kering bennem

az élet,

kell-e akkor is otthon,

fedél a fejem fölé,

vagy elég,

ha ott a lombom,

tele

sok színes

madárral?

 

Most tőled

hangos a

bordaköz,

és magamtól,

ahogy kiáltom,

nem baj, ha

magamban játszom,

e húsfalakkal zárt

világ

az egyetlen

betartott ígéret,

néha dől,

de igaz, 

mint a mécs lángja az

asztalon.

Fáradt vagyok.

Talán szeretni is.

Szétkenem a rúzst.

Ez az éj legyen

az imáké,

akarni, tenni,

lesz még

alkalom. 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 314 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.