Jött a hajnal, lassan, gyalog.
Alig látszott, ahogy andalogva,
apró csillagkavicsot dobott a habokba.
S a táj, lassan nyújtózott, mint a macska
s a part alatt, éppen a nádas szélén,
egy apró, játékos halacska napfényt villanó
kardjával ívet hasított a víz színén.
A vízitök pirulva ingatta fejét,
a tükrét most törte szét egy garázda
szellő palánta. Ki neveletlen, s ledér
táncot járt, sással, sulyommal.
Zizzent a nád, a káka,
rájuk csak hínár uszálya
vont béklyót, pedig a nyár
csókot váltott velük. S szédülten
lobogott, lelkesülten egy selyemkendő
az ágon, épp a horog felett,
melyet egy gyermek, játékból ott feledett.
Egy kövér pók, éppen mellette teregette
hálóját, szúnyogra lesve,
reggel jobb, mint este, mert hűvös a
szúnyog teste. Mint a távoli hajóduda
mély basszusa, melyet érzékel egy még
álmos busa, mely éppen heverészett
a hínár tenyészet felett, melyet egy
gereblye tépett. S nem ígért magáról képet
a horgász, ki tiltott helyen varsát és hálót
titkon vetett; sült halat így evett.
Nem szidta senki, se hal, se halőr
titok maradt a malőr, mert a varjak
hallgatni tudtak. Kár lett volna vallani,
az apróból jutott nekik, meg a szárcsának is,
úgy jó, ha friss, bezzeg ő hallgatott.
A hal meg nem beszélt, mert nem tudott,
és hogy mit mondott a szél?
Meleg volt, a Nap ragyogott
és szép jó napot!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:04 :: Győri Irén
