Pápay Aranka : Isten malmai – VI.

Vezeklés

 

 

János mellette állt, mire a kulcs csikordult. Kapkodva rendezték ruhájukat az udvari lámpa beömlő sápadt, de józanító fénynyalábjában.

Tera néni karjában hozta a kislányt, aki sípolva szedte a levegőt, kis szája kék volt, arca eltorzult.

— Annuska kérem, tessék gyorsan adni egy tiszta zsebkendőt… kis petróleumot… van-e itthon?

— Mit? Minek az, Tera néni? Mit akar azzal? Jaj, Ancsúrkám, pici lányom, neee, ne tedd ezt! … De hát mi történt?? — állt, félig bénultan előre nyújtva a kezét.

— Játszottak, aztán szépen elaludtak mind a ketten és most egyszerre csak fulladozni kezdett — hadarta az idős asszony, közben a zilált priccsre fektette a gyermeket. — Láttam én ilyent, a húgomat a javasasszony mentette meg a megfulladástól, pont így történt, Annuska kérem.

A férfi értette Kiss Tera nénit. Ezt falun így szokták, ez életet menthet.

— Hol van a petróleum? — körülnézett. Gyakran van áramszünet, lennie kell… a falon lógott a cilinderes lámpa. Lekapta a szegről és megrázta Annát:

— Zsebkendőt, gyorsan!

Anna előtt megfordult a konyha, de nem esett össze. János szétfeszítette a kislány száját. Csúnya, vastag lepedékkel volt tele. Tera néni a rémesen büdös, átitatott zsebkendőt a középső ujjára tekerve mélyen a torkáig nyúlt, Ancsúrka fulladozó köhögésben tört ki, ami szinte ugatásba ment át, majd szűnni nem akarva, sokára és csak lassan csillapodott.

— Orvost, János! Orvost!

Máris rohant a férfi, ki az utcára nyíló ajtón. Szaladtában vágott belé a döbbenet, hogy az nem is volt kulcsra zárva, bárki rájuk nyithatott volna.

Anna hideglelősen gondolt egy mozzanatra, mint aki sötétben felvillanó szikrát lát.

— Nagyon fáj a fejem, anyu! — nyafogott délután a gyermek. Akkor megszokott mozdulattal simította hátra a borzas hajat, közben gondolatát nem tudta kikapcsolni a kék szempár rabságából. — Nem vagy lázas, ne kényeskedj, Ancsúrka! — nyugtatta, ó, milyen könnyelműen.

Most remegő szájjal fohászkodott:

— Istenem, könyörülj, ne vedd el tőlem! Büntess, engem büntess, de őt hagyd meg, Istenem!

— Csitt, most nincs itt a sírás ideje! — csattant fel alázatos modorától teljesen idegen hangon Tera néni. — Mi lett volna, ha egyedül van vele? Legalább elfutott orvosért. Ez nem büntetés, ez egy betegség, Annuska kérem. Na, fogja meg a fejét! — és megismételte a műveletet a petróleumos ronggyal.

A késői utcán két férfi rohant. Az orvos nem kérdezett, megszokta ő a rendkívüli helyzeteket, betegség mellé a titkokat, emberi gyarlóságot, mindent.

Mialatt megvizsgálta a gyermeket, már érezte és látta, mit tettek.

— Ki törölte ki a száját?

— Én voltam doktor úr kérem. Nem akartam rosszat, Isten látja…

— Semmi baj. Derék asszony maga. Ez torokgyík. Valószínű, hogy az életét mentette meg — mondta az orvos, mialatt felszívta a szérumot a fecskendőbe.

Egy darabig ült a kislány mellett, várta az injekció hatását, majd receptet írt.

— Lefektethetik az ágyába. Reggel visszajövök, ezeket váltsák ki addig. A másik kislány hol van?

— Nálam alszik — válaszolt készségesen Tera néni. — Megyek is, megnézem, csak előbb kezet mosnék, Annuska kérem.

— Őt ne hozzák haza — adta ki az utasítást az orvos és indult. — Semmi baj nem lesz, ne féljen, Anna! — érintette meg búcsúzóul a halálra vált asszony vállát.

János kísérte ki, aztán mellé lépett, nyúlt volna felé, Anna felnézett rá.

— Menjen. Ne jöjjön vissza, menjen! — Szeme könnyben úszott, de cseppekké nem formálódott, nem gördült le, hanem fénytörése hatalmassá, rémültté és vádolóvá tette a tekintetét.

Aztán egyedül maradt ziháló gyermekével. Letérdelt!

— Istenem! Hagyd meg nekem őt! Soha többé nem leszek önző!

   Hajnalodott, amikor elnyomta az álom, de a fuldokló köhögés azonnal felébresztette. Ancsúrka nem halt meg, pokolian szenvedett, de szívós kis gyermekteste legyőzte a rémes kórt. Az orvos naponta bekopogtatott, antibiotikumokat írt fel, gondosan vizsgálta a torkát, fülét, nyirokcsomóit, és hallgatta a szívét.

   Ahogy a láza elmúlt, Hugi is haza jöhetett.

   Anna pedig nem állt többé a függöny takarásába, hiába csilingelt a bicikli csengője, hiába sóvárgott az a mélykék szempár. 

* // *

 

A szekrényajtókat szélesre tárta. Mit is lehetne eladni innét? A fényesre glancolt, nagybecsű, görbeszárú csizma dölyfösen kínálta magát, de nem ám arra, hogy áruba bocsássák őkelmét.

— Ragyoghattok büszkén, rátok egyáltalán nincs szükség, bár ne is szeretett volna soha benneteket a gazdátok. Kell itt még valahol lennie egy cúgos cipőnek is, no az aztán az igazán felesleges holmi. Hm, de azt meg itt ki venné meg?!   

Amíg az alsó polcon kutakodott, a szépnek indult, aztán egyszerre kijózanítóra fordult este járt a fejében… Fogadalma erős és rendíthetetlen, János ide többé be nem léphet. Vége még a hazakíséréseknek, hosszú együtt hallgatásoknak is. Hogy is juthatott el addig?? Méghogy nem bűn!

Öntudatlan napok hömpölyögtek mögötte, mint a szennyes áradat, amit addig ölelő, kárpótló hullámoknak érzett. Azalatt azt kívánta, semmi prózai ne tolakodjon közéjük, majd ráér azon gondolkodni később, hogy mi is az, ami körülfonja, magába húzza. Ő meg elmerül benne, megsemmisül, nem is létezik.

Kívülről látja magát, mint egy idegent. Álom ez, vagy a valóság mocsara?

— Van elég pénze? — súgta egyszer János, a neki váratlannak, átmenet nélkül bántónak tűnő kérdést. Pedig a hosszúra nyúló séta lusta csendjében a férfi fejében tolongtak a gondolatok, ezt a kérdést meg egyébként is régóta halogatta már, félve, hogy sértené vele az asszonyt.

Anna megrándult, úgy vágta ki, hogy „van hát”, mintha egy hirtelen kezébe került csúf pókot hajítana el. Lelki fülét befogta gyorsan, de a szó már befurakodott és súlyosan megült benne. Őt nem veheti meg!

De jó, hogy vége! Az nem is ő volt, aki úgy zuhant a végzete felé, mint egy szakadékba fordult szerelvény. De jó, hogy időben elutasította a segítséget! Mégsem eszmélt eléggé akkor.

Történnie kellett valaminek, hogy ébredjen, az a valami azonban kegyetlen volt.

Amikor vakítóan besütött a józanító, reggeli Nap, akkor már tudta, fel kell állnia, harcolni a gyermekéért, akit — úgy hitte — önzésében majdnem elveszített.

Hitte, ketten győzték le a settenkedő halált, Ancsúrka erős szervezete és az ő szilárd fogadalma.

Az orvos nem fogadott el semmit. Szerencsére, mert már nem volt miből adni. A kislány betegsége alatt nem varrt, minden pénzéből kifogyott.

Dehogy említette volna bárkinek az értesítést, amit a posta hozott.

„… A nálam megrendelt és előlegezett szobabútor elkészült, a fennmaradt ár

 ellenében bármikor elszállítható…

                       Tisztelettel: XY…asztalos mester…”

 

— Ha megöl is Pista, én elmegyek azt az előleget visszakérni — gondolta rögtön, kitisztult fejjel, csak arra nem emlékezett, hogy mennyit fizetett előre a férje. — Valahol meg kell lennie az elismervénynek is. Nekem nem kell az a hivalkodó, drága bútor, nekem a lányaim élete kell. Szükségünk van arra a pénzre.

Ólomként nyomta a lelkét egy új érzés, amiről nem volt hajlandó tudomást venni egy ideig.

Nincs többé futó szerelem, nincsenek vágyak. Felelősség van. Lázasan számolt. Nem kellett többé a szomszédba átmennie filléres gondokat látni, már jól meggondolta, mennyit főz, hogy elég legyen, de kidobni való se maradjon belőle.

Még szerencse, hogy Zsófia az egész termést átvette, és megnyugtatta, hogy nem várja tőle a szőlőmunkások bérét. Részben elszámoltnak tekinti a cserébe kapott jó musttal, eltarackosodott föld kitisztításával. Konyhájában, titokban „bögrecsárdát” nyithatott, ahol azonnal rátaláltak régi vendéglőjének törzsvendégei a békeidőkből, és minden harmadik liter eladott bor árát neki adta.

Annát varrnivalókkal is ellátták a falusiak — pedig hosszabb határidőkre vállalt, és amint jobban lett Ancsúrka, ő pontos volt, kezéből garantáltan szép munkát adott ki —, ám abból megélni egyelőre aligha tudtak volna. Rámondta hát erre-arra a házban, hogy az már felesleges, és pénzt csinált belőle. Kislányai nem érezhették meg a szegénységet, erre az egyre vigyázott. Amikor éjszakába nyúlt a munkája, néha felállt, megmosta az arcát, kicsit odaállt a nyitott ajtóba, hogy elzavarja az erőszakosan rátörő álmosságot. Aztán gyorsan visszaült a varrógéphez, mert képzeletébe befurakodni kezdett egy arra kószáló árny. Nem! Nem ismert kegyelmet önmagával szemben. Nappal a lányokkal töltött minden percet, közben baromfit nevelt, amíg aludtak szabott-varrt, dolgozott éjjel-nappal. Súrolt, mosott, vasalt, mint az édesanyja, amikor ő fogadkozott, hogy nem akar majd úgy élni…

Reggelenként Tera néni szaladt el tejért, és amikor letette a kannát, rászólt:

— Borzasztóan sápadt tetszik lenni, Annuska kérem! Meddig ment az éjjel ez a masina már megint? Miért nem szól, segítek tisztázni.

— Épp eleget segít, Tera néni, meg se tudom hálálni. Magának köszönöm, hogy él az én rosszcsont lánykám.

— Mit akarna meghálálni? Azt tettem, amit kellett. Ezt is élvezettel teszem, hisz se kölyköm, se verebem. Elég nekem az a szeretet, amit a kis Hugitól kapok, azt is elfelejteti, hogy Ancsurkával alig bírok el. Még így is szeretem, hogy… ő meg, a lelkem olyan, mint egy eleven ördögfióka…

— Én se bírok vele! Képzelje, semmit se tudok eldugni előle. Megvettem a húsvéti nyuszikat, de nem volt egyformából kettő. Egy dobozban betoltam a páros ágy alá, gondoltam, ott megáll húsvétig. Tegnap félórára mentem el. Ezek kint játszottak. Jövök haza, Ancsurka az ágy alól kiabált ki: „A nagyobbik nyúl az enyém!”  

Ezen jót nevettek, aztán ki-ki a dolga után nézett.

 

* // *

 

A kékszemű tudta, hogy nem segíthet. Tera nénitől mindenről értesült, de azóta meg se közelíthette Annát. Azok a régi futó órácskák, amire néha ajtót nyitott neki az asszony, csak arra volt elég, hogy végül beleszédüljenek abba az ölelésbe, ami kizárta a világot, de ebből a mámorból előbb-utóbb úgyis ki kellett volna józanodniuk.

Kint bódítóan tombolt a nyár. Későn fürdette a kislányokat, sokáig hagyta őket játszani a nappal elviselhetetlenné felforrósodott, estére kellemessé vált udvaron. Ancsurka az állványon álló, öntöttvas kiskádban lubickolt, Anna a hokedlin álló Hugit törölgette, amikor finoman koccant, a csak behajtott utcai ablakszárny üvege.

— János bácsi az! — kiáltott kotnyelesen a fürdőzéstől kipirult lányka.

Lesimította Hugi hálóingét, karjára vette, és úgy nézett ki a függöny mögül. Ahogy ott állt a férfi, az est sötétjéből kirajzolódva, inkább csak sejtetve magát, Anna torka összeszorult. Mintha jeges fuvallat áradt volna valahonnét a hőséget lehűteni. „Nem lehet ez az én életem. Mit akarhatnék én ettől az embertől?” — gondolta. „Ezek az én gyerekeim, az egyikért cserébe felajánlottam ott, annak az idegennek az ölelését, nem többet. Örökre mondtam le róla! Őt várja egy másik asszony, akinek minden oka, joga megvan őt beengedni… Minket meg segítsen az Isten”.

Nem hallott semmi zajt maga mögött, csak megérezte ruháján az érintést. Ancsurka fogta meg a szoknyáját, és ügyetlenül tekergetve magára a frottír lepedőt, furcsa hangon, hadarva szólt bele a két ember csendjébe.

— Többé sohasem jön be János bácsi? Én úgy szeretném!

— Nem kislányom. János bácsinak más dolga van, csak köszönni akart nekünk.

 

* // *

 

   A hónapok meg múltak egymás után… Halkan szólt a rádió, a menekültek üzeneteit hallgatta, megint arra gondolt, mennyire kicsinyesnek számít, ami őt foglalkoztatja, és fázósan húzta össze pulóverét, pedig belülről fázott igazán.

   „… Aki hallja, adja át!” — és a pár nap alatt fülbemászott slágert: „Oly távol, messze van hazám…”

   Csak a hó világította be az utcát. A tűzhely lapja meleget árasztott. Épp letette az összefércelt ruhát, hogy felálljon és becsukja a vasporozott platni jellegzetes szagának kiszellőztetésére kitárt bejárati ajtót, amikor kintről ismerős hangot vélt hallani.

   — Ebben a lakásban? Köszönöm — és már meg is állt a hang gazdája a küszöbön. Anna repült a nyakába ugrani.

   — Hogy kerülsz te ide, Öcsi?

   — Nem akartam úgy elmenni, mint a testvéreink, elköszönni jöttem. A bátyusék már kintről üzentek, mi ketten a barátommal a héten nekivágunk a határnak, amíg lehet. Mindig te voltál a legkedvesebb nővérem, azt akarom, hogy kívánj nekem szerencsés átjutást. Öleld meg a Mamát és húgunkat helyettem, és kérd, bocsássanak meg, hogy elhagytam őket…

   Két hét múlva egy gyönyörű parkot ábrázoló képeslapot hozott a postás, pár soros üdvözléssel, hogy Öcsi csókjait küldi Ausztriából.

   — Szegény Mama — mondta Anna eltűnődve, Tera néninek. — Mindig a sok gyerek nyüzsgését szerette. Már csak egy lánya van mellette, az is férjhez megy nem sokára. Ha kitavaszodik, meglátogatom a kislányokkal. 

 

* // *

 

    A varrógép zakatolásába mintha halkan beleszólt volna az utcai ablak üvegének koppanása. „Miért hallucinálok? Ez már beteges képzelődés! Mégis azt akarnám, hogy kopogjon? Nem akarom, nem akarhatom!”

Már épp’ előre nyomta volna lábfejét a pedálon, amikor a koppanás kissé erősebben, határozottan ismétlődött. Az asszony dermedten kapta fejét a nyilvánvalóan mégsem képzelt hang felé.

— Na, most megmondom neki, hogy… Hogy? Mit is mondhatnék!? — sóhajtott mélyet és két kezével támaszkodott a politúros deszkára, attól kérve segítséget, mintha nagyon nehezére esne a felállás.

A zár csikordult, nagy levegőt vett és a kiömlő benti fénnyel körülölelve, elszántan lépett a járdán álló görnyedt alak felé, a „megmondás” lendületével.

Áramütésszerű zsibbadás futott végig tagjain, kezét szája elé kapta. Férje, vagy csak a szánalmassá zsugorodott mása állt előtte és már-már összecsuklni látszott. A feléje mozdulni kezdő, de rongyként lefittyenő kart gyorsan megragadta, vállán átemelte és az így talált támasznak átadott, tehetetlen testet bevonszolta a lakásba. A férfi lerogyott, nehéz fejét kissé felemelte, csak annyira, hogy láthatóvá vált könyörgő tekintete. Remegősen kotorászott lötyögő zakójában, kihúzott egy hosszában hajtott iratot, aztán szótlanul lefordult a székről.

Anna rémültéből még fel sem ocsúdva, gépiesen paskolta Pista arcát, nyakát tapintotta.

— Él — valami belső ösztönzésre ugrott egy székpárnáért, azt az oldalára fordított ájult ember feje alá gyömöszölte, a résnyire nyitott szobaajtót halkan becsukta, fel ne riadjanak a lánykái, és szemét le nem véve uráról, lábujjhegyen szaporázva, szinte feltépte az udvari ajtót, úgy futott Tera néniért, tenyerével csapta meg ajtaját: — Jaj, Jaj…

— Mi történt, Annuska kérem? Jövök már! Jövök!

— Hamar, hamar, megjött Pista, jaj Istenem… hamar!

Rohantak lélekszakadva. Tera néni papucsa csattogott a kövön, de Anna a szíve kalimpálását érezte hangosabbnak.

A sokat tapasztalt kis öregasszony megint feltalálta magát, nedves ruhával törölgette az élettelen arcot, szívét dörzsölte. Pista kinyitotta a szemét, erőtlenül nyögdécselt. Ketten felnyalábolták a heverőre, de úgy tűnt, ismét elveszíti az eszméletét.

— Itt maradok mellette, menjen gyorsan a doktor bácsiért. — Választ nem várt, Anna szófogadóan hagyta ott a félhótt ember mellett.

A kihalt utcán egymástól négy-ötháznyi távolságban derengett csak egy-egy villanykörte, sápadt fényük alig világított meg nagyobb sugarú foltot, mint az őket tartó oszlop hossza. Abból kilépve sötét vette körül, mintha bekötött zsákba lépett volna. Cipői kopogtak a főutca kövein, egy kapu mögül dühös ugatás figyelmeztette a bolyongásra alkalmatlan, késői órára.

Sehol egy világos ablak, de a rendelő előudvara vaskapujának kilincse engedett. Belépett a keskeny kocsibeállóra, az oda nyíló váró ajtaja felett hunyorgott halványan egy csupasz villanykörte, mellette a kis harang. Amikor Anna megrántotta a zsinórt az élénk csilingelés messzire szállt az éjszaka csendjében. Az orvos is álmából ébredhetett, hosszú perceknek tűnő idő múlva villant fel és öntötte el fény a hátrább kiszélesedő, ápolt kert fáit, virágait. Doktor bácsi hosszú hálóingben lépett ki a veranda ajtaján.

— Mi a baj, Annuska? — ismerte fel.

— Doktor úr, kérem, Pista jött haza… — préselte ki a suttogó kiáltást.

— Kiengedték? — jött közelebb.

— Azt nem tudom, de rettenetes állapotban van…

— Megyek, csak nadrágot húzok.

— Megvárom, mert féltem idefelé is!

 

 

 

 

Köv: VII. Az idő csak pereg, pereg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/