Egy kis felhő azért ragyog,
napudvarban helyet kapott.
Nem volt soha „bús-modorú”,
szeme mégis oly szomorú.
Régen volt, hogy pajzán tánca
esőt küldött a nyárfákra.
Csak a haját kellett bontsa,
hogy az áldást bőven ontsa.
De az idő ahogy futott,
rajta egy sor nyomot hagyott.
Összeaszott kis testére
Nap sem ismert, hogyha nézte.
Bánatosan tovaúszott,
körülötte a szél zúzott.
Messze indult őserdőkbe,
– tájat fog majd bő termőre. –
Mert a földet mégse hagyja,
lehet biz’ ő bármily satnya!
A világ sem olyan lenne,
ha kannákba szelet merne.
Nem törődve ruhájával,
búval bélelt alakjával,
bércre hágott, völgybe zuhant,
ködös tájon tovasuhant.
Hogy ott, messze, erdők felett
a párától kövérke lett,
visszafordult dús terhével,
versenyt futni a jövővel.
Tudom, szeme, ha megcsillan,
Édesem szemében villan,
Anyám arcán könnyek ülnek,
értem épp egy felhőn gyűltek…
Legutóbbi módosítás: 2012.06.26. @ 08:55 :: Bakkné Szentesi Csilla