Győri Irén : A kis libapásztor 2. rész

*

 

 

A kislibák letottyantak a fenekükre, és tele beggyel halkan beszélgettek. A kis pásztor nyugodtan gondolkodhatott megtörtént dolgokról, vagy éppen ábrándozhatott, átadhatta magát fantáziájának, röpülhetett a gondolatnál is sebesebben, mint a táltos paripa. Hipp-hopp, teremjek ott, ahol akarok, és akkor minden szép, mint a mesében.

      Öt éve összes tapasztalata azt mondta neki, hogy ilyen varázslovak nincsenek, de a gondolat az tud úgy szállni, mint a felhők, még talán gyorsabban is. Eszébe jutott, anyja mesélte, amikor Apa a háborúban volt, Anya kérte az Istent, hogy apát hozza haza. Az a gonosz háború apát nem engedte. Akkor anyja azt ígérte, ha apát hazahozza, az elsőszülöttjét neki adja. Apát a háború végül elengedte, ő, az elsőszülött pedig nem kellett az Istennek. Egyszer kérdezte anyát.

       — Engem mikor ad az Istennek? Úgy ahogy megígérte.

       A válasz az volt.

       — Lánynak születtél, az nem számít.

       Neki nem kellenek a kislányok, pedig sokkal többet segítenek az anyukájuknak, mint a kisfiúk. Buta az az Istenke, ha erre nem jön rá. „Majd én megmondom neki, tessék a kislányokat is szeretni!”

       De valami sántít az egész menési dologgal, mert Dédi is elment Istenhez, és azóta sem engedte vissza.

Ő igazán nem is akar odajutni, mert akkor őt is beteszik a földbe, mint a Dédit, és onnan sokkal nehezebb az égbe jutni. Nagymama azt mondta, az embereknek csak a lelkük száll fel az égbe. Ebben is van valami turpisság, mert akkor megint baj van. Ha szegény lélek az Istenkével akar ebédelni, megint gond van, mert a száját azt lent hagyta a földben. Nem lehet ezeket a felnőtteket megérteni. Mindig azt mondják, “Majd, ha nagy leszel megérted”. De hát ő már nagy! A kislibák is szót fogadnak neki. Szépen legelnek.

       Apa végül hazajött a háborúból, azt mondta a Rozi-néni…

       — Szegény Mihály is volt a paradicsomba’.

       Hát a paradicsomban ő is volt, amikor anya kiküldte.

       — Hallod te lány, szaladj ki a paradicsomba, és hozzál be vagy hármat, szép nagyot!

       Apa nem hozott paradicsomot, csak szilánkot a lábában, meg a hátában. Meg sárvizet, de ő még azt

nem látta soha. Igaz régen volt, és azóta biztosan elfogyott. Anyától nem merte kérdezni, mert anya mindenért ledorongolta, ha kíváncsi volt valamire.

       — Aki kíváncsi, az hamar megöregszik. — Vagy még azt: — Gyereknek hallgass a neve.

       Ez azt jelentette, hogy fogd be a szád!

       Hát ezért nem kérdez ő anyától semmit. Majd megkapja a választ előbb-utóbb.

 

       Ugróiskolát rajzolt egy darabka bot segítségével, nem nehéz. Nagy a por, régen volt eső. A búzatábla szélén talált egy cserépdarabot. Pont jó dobni! Ügyesen csinálta, de egész délután nem lehet ugróiskolázni. Leült és elgondolkodott. Fölragyogott az arca! Eszébe jutott, nagyapa készített neki kis gyúrótáblát, pont olyant, mint a nagymamáé, csak kisebb, meg nyújtófát is csinált, olyat, aminek a végén van a fogója.

       Már tud tésztát gyúrni, és kinyújtani is szép kerekre. Eleibe nem volt szép kerek, de már szép. Nagyapa azt mondta:

       — Ezt már olyan ügyesen csinálod, hogy akár férjhez is adhatunk.

       Ezen jót nevettek, és ő örült, hogy milyen ügyes kislány. Nagyapával kisétáltak a kertbe, megnézték a kiscinegéket. Az anyjuk befészkelt a büszkebokorba, most öt kis pállott száj várja a finom falatokat. Nem szabad őket abajgatni, amúgy a bokor vigyáz rájuk. Egészen kisétáltak a kert hátuljába. Nagyapa csak nézett, és egészen elfeledkezett róla.

       — Nagyapa, mit nézel?

       — Nézem a hegyeket!

       — Én nem látok semmiféle hegyet!

       — Na, gyere, majd felemellek. Ott messze, látod? Ott egészen az ég alján, azt a kékesszürke vonulatot?

       — Igen látom!

       — Azok a világosi hegyek. Én ott születtem. 

       Mondta, és fátyolos lett a szeme.

      

       A gyerek csak nézte, és ő is szomorú lett. Megérzett valamit a nagy ember szomorúságából, aminek ő még nem tudott nevet adni, de tudta, hogy nagyapjának fáj, kicsi szíve megérezte. Valami ismeretlen érzés, ami neki is összeszorítja a torkát, és elfutja szemét a könny. Kicsi kezével megsimítja nagyapja arcát, és finoman rálehel egy puszit. Később, ha látta nagyapját, hogy a kert végében kelet felé néz, tudta, hogy szeretett hegyeit nézi, és közben régen elhalt édesanyjára gondol, aki ott nyugszik valahol, közel az iskolához, amelyben tanított.

       Szeretett nagymamáéknál lenni. Segített nagymamának a piacon árulni dióbelet, almát és szárított szegfűgombát. Meg fontos* almát is árultak. Sokáig nem tudta, hogy miért fontos az az alma, a másik meg miért nem. Később azt is megértette. Hazafelé a nagymamával a Gulyagyöpön szedtek szegfűgombát. Meg kellett tisztítani és a párszárítón** megszárítani. Nagyon sok finom ételt lehetett belőle készíteni.

 

       A kislibák jócskán továbbmentek, megszeppent egy kicsit, most rosszul végezte a dolgát, nem figyelt, de hát olyan jó volt nagymamáékra gondolni.

       — Jobban kell, hogy figyeljek! Most nem lett semmi baj, de…

       De hát a gondolat az olyan jószág, ha befészkeli magát valakinek a fejébe, onnan nem tágít, míg ki nem bogozod, meg nem fejted. Ott mocorog az agyadban, amíg nem teszed a helyére. Lehet, hogy csak évek múlva kapsz rá választ, de akkor ott van, és össze tudod kapcsolni.

       Kezdett megéhezni, egyre tekintgetett a jegenyenyár csúcsára, mikor ér oda a Nap. De hát a Napnak nem volt sürgős, ha tehette volna, bizony odatolja, hogy mehessen már haza. A libák csavartra ették a begyüket, alig tudtak totyogni. Megette a megmaradt kenyérhéját, ivott rá vizet. Meleg és pocsék volt.

       Végre a Nap felült a jegenye csúcsára. Elindult a kislibák előtt, az a törvény, hogy a pásztort nem lehet megelőzni. Szép lassan sétáltak be a kapun.

       — Látom, szépen teleették magukat! Mi újság van?

       — Semmi!

       Tényleg semmi, csak eltelt egy hosszú nap, és ez így lesz egészen addig, míg a libákat hízóra nem fogják.

 

* Rétesalma — a neve a súlyára utal

**Párszárító — kenyér kelesztéséhez készített anyag szárítására szolgáló, vesszőből font tálca.

 

Folytatása következik

Legutóbb szerkesztette - Győri Irén
Szerző Győri Irén 180 Írás
2002. óta élek Battonyán. Az írás és olvasás nekem olyan mint a levegő, hiányában megfulladok! Szeretem a tornyot, és benneteket. Ez a világ legjobb menedéke!