Apáti Kovács Béla : Magányos fa álma

A messzi pusztában állt egy magányos fa. Senki sem tudta, hogyan került oda. Talán sok ââ?¬â?? sok évvel ezel?tt egy arrafelé repül? madár ejtette el a szájában utazó magot, és bel?le lett távol mindent?l ez a fa.

 

A messzi pusztában állt egy magányos fa. Senki sem tudta, hogyan került oda. Talán sok-sok évvel ezel?tt egy arrafelé repül? madár ejtette el a szájában utazó magot, és bel?le lett távol mindent?l ez a fa.

Lehet, hogy másképpen volt, de ez most már nem is fontos. Mindenesetre ott állt egymagában a pusztában, és éjjelente azon ábrándozott, milyen jó lenne, ha lennének társai, nem kellene egyedül küzdenie a szélviharban vagy elt?rni a forró napsugarakat.

Egyetlen fa sem volt a környéken. Amikor erre gondolt, szíve összeszorult, és sírni lett volna kedve. Nem volt kihez szóljon, nem volt kivel beszélgessen. Egy fa a kövekkel mégsem társaloghat, pedig ott voltak azok b?ven, amerre csak az ember szeme ellátott. Különben is egy fa, mir?l tudna beszélgetni egy k?vel? Nincsen közös téma. A kövek azok mind olyan maguknak valók, akik állandóan azon törik a fejüket, hogy miképpen járjanak túl mások eszén.

Bezzeg a fa, úri népség, az élet megtestesít?je, és mindenki csodálattal néz fel rájuk. Testvéreib?l készült már bölcs? és koporsó is.

Büszke is volt erre. Igaz jól tudta bel?le sohasem lesz egyik sem. Senkinek nem éri meg kivágni, és fáradságos munkával elszállítani innen.

Itt teng?dik, már ki tudja mióta? Semmi esélyt nem látott, hogy valamikor is elkerül err?l a helyr?l. Milyen jó lett volna, csak legalább egyszer bejárni a világot, megismerkedni más, távoli emberekkel. Neki csak ez a kihalt, köves, sziklás tájék jutott.

Minden éjjel arról álmodott, hogy lábai n?ttek, és országról országra vándorolt. Útja alatt sok jó barátot szerzett.

Csak az volt a baj, felébredve mindig visszazuhant a valóságba, ahonnan nem lehetett szabadulni. Mégis nagyon szerette ezeket az álmokat. Szomorúan ébredt reggelente, amikor kinyitotta szemeit. Egész nap az járt a fejében, milyen szépet álmodott.

Titkon azt remélte, hogy álma valóra válik, és híres, ismert fa lesz bel?le.

Sajnos álma nem akart beteljesedni. Néhanapján arra repült egy kismadár és hosszasan csicsergett egy távoli városról, ahol nagyon magas házak vannak, és az utcákon kocsik száguldoznak, amelyeket nem húznak állatok. Ebben a városban már szinte nincsenek is fák, mindent elborít a beton.

ââ?â?¬ Milyen lehet az a város, ahol nincs fa? Ã¢â?â?¬ kérdezte a magányos fa. Ã¢â?â?¬ De jó lenne egyszer eljutni oda! Bizonyára örülnének nekem az ottani emberek. Kicsi madár, kérlek segíts, hogy elmehessek ebbe a városba!

A faágon ül? madárka hosszasan gondolkodott, hogy vajon miképpen tudna segíteni, majd végül mondta:

ââ?â?¬ Elrepülök az öregapámhoz, aki igen nagy tudású madár, hátha ? tud valami okosat mondani.

ââ?â?¬ Menj csak, és én addig türelmetlenül várni foglak. Remélem, öregapád kitalál valamit, és eljuthatok abba a városba.

A kicsi madár felpattant, és szárnyait szaporán mozgatva elrepült.

A fa magára maradt, mint mindig az eddigi életében. Vágyakozva nézte az égen tovasuhanó felh?ket. Mit nem adott volna érte, ha most repülni tudna. Gyökerei mélyen bent voltak a kemény, köves talajban. Nem lehetett innen egykönnyen elszabadulni. Csak a vágy maradt meg neki, hogy valamikor ? is meglátogathatja azt a nagy várost.

Napokig várta és várta a kicsi madarat. Nem akart jönni. Már azt hitte, hogy a pöttöm tollas barátja csak a cs?rét járatta. Talán nem is ment el öregapámhoz, vagy valami történt vele az úton.

Semmi hírt sem hallott fel?le. Hiába kérdezgette a nyargalászó szeleket. ?k sem tudtak segíteni. Egyik?jük sem látta a madarat.

Már egészen kétségbeesett, amikor egyik reggel ismer?s csivitelésre lett figyelmes.

ââ?â?¬ Megjöttem, barátom. Itt vagyok. Ugye nagyon vártál, és azt hitted vissza sem jövök.

A magányos fa kitekintett a bús koronája mögül és amikor meglátta a kicsi madarat, szíve hevesen dobogni kezdett.

ââ?â?¬ Jaj, de jó, hogy itt vagy! Azt hittem, soha többé nem jössz vissza. Mondd gyorsan, mit mondott az öregapád? Olyan türelmetlen vagyok.

ââ?â?¬ Nyugodj meg! Minden a legnagyobb rendben lesz. Öregapám azt üzente, amikor majd telihold beragyogja a környéket, kérd meg, hogy az ezüstös holdsugáron szállítson el téged abba a távoli városba. De figyelmeztetlek, a Hold majd kér valamit cserébe. Bármi legyen az, gondolkodás nélkül fogadd el, mert csak akkor teljesül a kérésed. Jól gondold meg ezt az utazást, mert az is lehet, hogy számodra nem lesz el?nyös, amit majd kérnek t?led. Ha már egyszer elfogadtad a feltételeket, akkor azokat nem lehet megváltoztatni.

A magányos fa nem is igen hallotta, amit a kicsi madár mondott, mert annyira boldog volt. Gondolatban már készült a hosszú útra.

Szerencséjére ezen az estén telihold volt. Minden ezüst színben pompázott, sejtelmesen ragyogott. Már régen nem volt ilyen szép teliholdas éjszaka.

ââ?â?¬ Kedves Hold anyó, kérlek, ezüstös sugaraidon szállíts el engem abba a távoli városba, amir?l a kismadár mesélt nekem!

ââ?â?¬ Semmi akadálya Ã¢â?â?¬ mondta mosolyogva a Hold Ã¢â?â?¬, de cserébe azt kérem érte, hogy utána a lelkedet add nekem!

Megegyeztek, és a Hold elszállította a magányos fát a távoli nagyvárosba.

Végre, álma valóra vált. Megláthatta a várost, amire annyira vágyott. Eddig még csak elképzelni sem tudta, milyen egy hatalmas k?- és betonrengeteg. Ámulva nézte a magas házakat és a rohanó járm?veket. Élete során még emberekkel sem sokszor találkozott. Néha–néha látott a távolban dolgozó földm?veseket, és csak ritkán vet?dtek a közelébe. Itt a városban az utcák még éjjel is tele voltak járókel?kkel. A kirakatok ragyogtak, és a polcok roskadoztak az áruktól. Még sohasem látott ilyet. Nagyon boldog volt, hogy eljutott ebbe a gyönyör? városba.

Ennek ellenére valami furcsa volt. A betondzsungelben sehol nem látta a társait. Még egy parányi cserje, annyi sem volt az égig ér? házak között. Ez igen elszomorította. Egy id? után hiányzott a fák leveinek a susogása. A város egyre ridegebb lett számára. Visszavágyott otthonába a sziklás hegyek közé.

Szomorú hangon szólongatta a Holdat:

ââ?â?¬ Hold anyó, merre vagy? Kérek, vigyél haza!

A sápadt kép? öreg égitest el?bújt az egyik bárányfelh? mögül, ahová behúzódott a fagyos hajnal el?l, és így szólt:

ââ?â?¬ Kedveském, most már te mindörökre a városban maradsz, mert nekem adtad a lelked és én úgy akarom, hogy amire a Nap feljön az égre, e betondzsungel városnak is legyen egy fája, hogy az itteni gyerekek megismerjék a természetet, és az ágaid közé madarak költözzenek, akik vidám trillázással ébresztik az embereket.

El?ször nagyon megijedt a fa, mert nem tudta milyen élet vár rá ebben az óriási városban. Ahogyan a napok múltak, megszerette az új lakóhelyét.

A városiak csodálkozva nézték a fát, és egyre többen zarándokoltak el hozzá, hogy a h?s árnyat adó lombja alatt megpihentek.

Tetszett neki az új élet. Hálás volt a Holdnak, amiért megmutatta neki, hogy még egy ilyen nagy, rideg városban is szükség van a fára. Talán látván ?t az emberek rádöbbennek, hogy fákat ültessenek a házak közé, és akkor szebb lesz a környezetük.

Teltek-múltak a napok, és egyszer csak egyre több kis fa növögetett a házak között. Ahol fák vannak ott hamarosan madarak is megjelennek, és csicsergésükkel vidámságot hoztak az ott lév?knek.

Most már örült a fa, mert nem volt magányos. Voltak társai, akikkel beszélgetni tudott, amikor a magas házak lakói nyugovóra tértek. Ilyenkor megtárgyalták, mi történt a nap folyamán. Mindig elégedetten hajtotta fejét álomra, és alig várta, hogy a cirógató napsugarak édes csókjukkal felébresszék.

Valóra vált az álma, és többé nem kellett magányosan állnia a messzi elhagyatott pusztában.

 

(A kép forrása: internet)

Legutóbb szerkesztette - Apáti Kovács Béla
Szerző Apáti Kovács Béla 182 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.