Józsa Mara : Vadvirágként nőttem fel IV.

Tavasz *

 

 

 

A dinnyés családok tavasza se nem csillagászati, se nem meteorológiai, az övéké akkor kezdődött, amikor csomagolni, „pakolni” kezdtek, amikor jött értük az autó, amikor elindultak.

 

Az első „dinnyésségi” helyünk a Győr-Sopron megyében lévő Koroncó. Egy tanyasi iskola tanítójának földjét művelték a szüleim. A megérkezésre s az elszállásolásra egészen tisztán emlékszem. De ahogyan kezdődött, a pakolásra nem!   

A feladatok megoszlottak. A férfiakra várt a szerszámok, az állatok előkészítése a költözésre, míg a nőkre hárult megfelelően becsomagolni az élelmiszert, az edényeket, ruhákat s minden háztartással kapcsolatos dolgot és a vetőmagot.

Előkerültek a hatalmas „költöző ládák”, melyekbe a ruhaneműt zsúfolták, közéjük csomagolva a törékeny edényeket: tányérokat, bögréket, poharakat. Ezek a ládák a kunyhóban polcos tárolóként éltek tovább, mivel nagyon ötletesen az oldalukra döntötték őket, egy-két deszkát csúsztattak bele, s már el is készült a ruhás, illetve edényes „szekrényke”.

Anyám nagy mestere volt a csomagolásnak, s nem igen engedett besegíteni, hogy később tudja, mit hová rakott. És meg is talált mindent, igaz, sokszor a láda legmélyéről húzta elő, kicsit bosszankodva, hogy fel kellett forgatni az egészet.

Közben a kunyhóban használatos kopottas bútorokat, vaságyakat, tűzhelyet is elővették.

És egyszer csak felvirradt a nagy nap! A szállító jármű már hajnalban megérkezett. Erről érdemes kicsit bővebben beszélni. A költözés, vagy ahogyan a dinnyések mondták, a hurcolkodás, többféleképpen történhetett.

Régen csak szekérrel, s bizony elég hosszadalmas lehetett az utazás. Az utóbbi időben pedig teherautóra rakták a holmikat, de előfordult a vasúti vagonokban való költöztetés is.

Ilyenkor az állomásra szekérrel vagy traktorral szállították ki a dinnyés pútyerkáját, bevagonírozták, s irány a célállomás. Ez bizony nem egy napot vett igénybe, s egy kísérő a vagonban utazott, hogy az állatokat megitassa, megetesse. A család többi tagja vonattal indult el.

Ez volt talán a legfáradságosabb költözési mód, mert rengeteget kellett rámolgatni. Mi, gyerekként viszont ezt szerettük a legjobban. Már napokkal korábban lázban égtünk! Nem csoda, hiszen egyébként nem vonatoztunk, ráadásul így legtöbbször a fővárosba is eljutottunk, még ha túl sokat nem is láttunk belőle. 

A felnőttek számára mindez másféle izgalommal járt, abban az egész vállalkozás bizonytalansága benne volt. Hogyan alakul a nyár? Milyen lesz a termés, mennyi a bevétel?

Mégis ha valaki biztos megélhetést nyújtó állást kínál, a dinnyések legtöbbje akkor sem mondott volna le erről a lutriszerű eredményt hozó foglalkozásról; a pakolás, a hurcolkodás, az ismeretlenbe való megérkezés, a „gunyhókészítés” stb. — a dinnyésség eme velejárói, számukra mással nem pótolhatók.

Nem is mindennapi érzés szétnézni egy idegen határban, ahol a barázdák mélyében még hó fehérlik, s elképzelni a dinnyeföldet, gondolatban eltervezni, hogy hol lesz az uborka, a sárga, a görög…

De gyerekként nekem nem ezt jelentette, hanem minden évben más tájat, más embereket!

Ötévesen cseppentem ebbe az életformába, s tizennégy éves koromig jó néhány településen, vagy inkább azok határában éltem a nyarakat: Koroncó (két év), Csány (a forradalom évében a falunkban maradtunk), Nagyhörcsök, Pomáz, Györköny, Kecskéd, Vértessomló (két év) és Hernád. Idilli volt a természet-közeli élet, de voltak hátrányai; nyolc évesen példádul hat kilométert gyalogoltam reggelente az iskoláig.

Visszaidézve az első idegenben töltött tavaszt, mire is emlékszem? A tanító úréknak öt gyermekük volt, öt lány. Egy alkalommal a nagylány, név szerint Zsófi elvitt mindünket az erdőbe. Még most is látom magam előtt a két összeérő dombhajlatot, a kis tisztást — jó kis kirándulás volt. Hazaérve mégis szidást kaptunk, főleg Zsófi, ugyanis abban az időben veszélyes volt az erdőben mászkálni; ahogy a felnőttek elmondták, orosz katonák bujkáltak ott, olyanok, akik megszöktek a laktanyából, mert nem akartak visszamenni a hazájukba. és nyugatra akartak szökni. 

Talán két hetet töltöttünk a népes tanító család otthonában, a kunyhónk elkészültéig…

 

folyt. köv.

 

Legutóbb szerkesztette - Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 114 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.