„Ha én keresztet vetnék, ezt mondanám: a természetnek, a művészetnek, a tudománynak nevében.” (Bartók Béla)

„[…] Aki Bartókkal találkozott, gondolva művei ritmikai őserejére, meglepődött vékony, törékeny alkatán. Külső megjelenésében finomidegzetű tudóst mutatott. Ez a fanatikus akarattal és könyörtelen szigorúsággal áthatott, forró szívvel cselekvő ember megközelíthetetlennek látszott és tartózkodóan udvarias volt. Lénye fényt és világosságot árasztott. Szemeiben fenséges tőz világított. Kutató tekintetének sugarában semmi sem állta meg a helyét, ami nem igaz és nem tiszta. Ha egyszer-másszor muzsikálás közben valamilyen különösen nyaktörő és nehéz hely jól sikerült, gyermekes huncutsággal nevetett, s ha jól végzett munkán örvendett, valósággal sugárzott. Többet jelentett ez minden kötelező bóknál; ilyet sohasem hallottam tőle. […]”

Paul Sacher, „Bartók Béla emlékezete”, lásd Bartók breviárium, közr. Ujfalussy József (Budapest, 1980), 606.

Szuhafői Bartók Béla (Nagyszentmiklós, 1881. március 25. – New York, 1945. szeptember 26.) a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője, zongoraművész, népzenekutató, a közép-európai népzene nagy gyűjtője, a Zeneakadémia tanára. Művészete és tudományos teljesítménye nemcsak a magyar és az európai zenetörténet, hanem az egyetemes kultúra szempontjából is korszakalkotó jelentőségő.

Zeneszerető családban nevelkedett: apja, idősebb Bartók Béla a város iskolájának igazgatója volt, zongorán, csellón játszott, zenekart vezetett, sőt a komponálással is foglalkozott; anyja tanítónő volt és kiválóan zongorázott. 1899-ben a Pesti Zeneakadémiára iratkozott be, Thomán István zongoraosztályában és Koessler János zeneszerzésosztályába. Stílusának kialakulásában meghatározó szerepe volt a német klasszicizmusnak és romantikának, különösképpen Brahms művészetének. Kodály Zoltán támogatásával behatóan foglalkozott a magyar népzenével, illetve összehasonlító kutatások végett a szomszéd népek népzenéjét is górcső alá vette. A parasztzene megismerésének hatására kompozíciós stílusa is átalakult, mely immár a népzene stílusjegyeire támaszkodott. Ennek kiteljesedése a Balázs Béla misztériumjátékára komponált operája A kékszakállú herceg vára. 1940-ben az Egyesült Államokba emigrált és a Harvard Egyetemen tartott előadásokat a magyar zene kérdéseiről. 1945. szeptember 26-án halt meg leukémia következtében New Yorkban. Posztumusz Kossuth-díjjal jutalmazták 1948-ban.

Édesapja szuhafői Bartók Béla. Édesanyja, Voit Paula, német származása ellenére magyar szellemben nevelte gyermekeit. Tanítói oklevelet szerzett, és a nagyszentmiklósi iskolában tanított. Két gyermekük született: Béla 1881-ben, Erzsébet (Elza) 1885. július 11-én.

„Születtem 1881. március 25-én Nagyszentmiklóson, Torontál megyében és hatévesen kezdtem zongorázni tanulni édesanyámtól. Atyámban, aki egy gazdászati iskola igazgatója volt, meglehetősen magas fokú zenei tehetség élt […] Nyolc éves voltam, amikor meghalt. Halála után anyámra hárult a gond, hogy mint népiskolai tanítónő mindennapi kenyerünket megkeresse. […] már kilencéves koromban kezdtem apró zongoradarabokat komponálni és, 1891-ben Nagyszöllősön mint „zeneszerző” és „zongoraművész” a nyilvánosság előtt is felléptem […]”

Bartók Béla gyermekkorának két jellemző vonása volt: visszahúzódó természete és zenei érdeklődése. Édesanyja visszaemlékezése szerint egészséges, életerős csecsemő volt. Három hónapos korában himlőellenes oltással megfertőzték, ezért ötéves koráig állandó orvosi kezelésben részesült. Az anyai féltés, dédelgetés félénkké tette, elbújt az emberek elől, ha észrevette, hogy sajnálják. Kétéves elmúlt, mire beszélni kezdett, de az éneket, a zenét már előbb is feszült figyelemmel hallgatta. Másfél éves korában felismert egy dallamot, háromévesen fejlett ritmusérzékét bizonyította, négy éves korában egy ujjal kipötyögtette a zongorán a számára ismerős dalokat (negyvenet tudott már, s ha mondták a dal kezdő szavát, ő azonnal emlékezett a dallamára). Ezek a zeneszámok feltehetően népies műdalok lehettek, ezt később maga is megerősítette vallomásaiban. Az igazi népdalt tehát Bartók gyűjtő- és kutatóútján fedezte fel.

„3 éves korában dobot kapott, ezzel nagy öröme volt, ha én zongoráztam, ő kicsi székére ült, előtte zsámolyon volt a dobja és megadta a pontos ütemet; ha 3/4-ből 4/4-re mentem át, egy pillanatig abbahagyta a dobolást, ekkor folytatta a megfelelő ütemben; még most is magam előtt látom, mikor nagykomolyan és figyelmesen kísérte játékomat.”

Bartók édesanyjának ifj. Bartók Bélához írt leveléből, 1921. augusztus 14., lásd Bartók Béla Családi levelei,

szerk. ifj. Bartók Béla és Gomboczné Konkoly Adrienne (Budapest, 1981), 315

Figyelmét leginkább a hangszerek kötötték le, valóságos tanulmányokat végzett a vonós hangszereken. „Első tanítóm édesanyám volt” – vallja. „…Március 25-én, éppen ötödik születése napján kezdtük el a tanulást, és április 23-án, Béla napkor, egy kis négykezessel lepte meg az édesapját” – emlékezett az édesanyja. Édesanyja tanítói szerepe azért is fontos, mert figyelme mindenre kiterjedt. Bartók Béla negyedik osztályig – feltehetően – nem járt iskolába, de már nyolc éves korában magánúton levizsgázott az I–IV. osztályos tananyagból.

Az édesapa fiatalon, 32 éves korában hunyt el, 1888. augusztus Édesanyja, egyedül folytatta nyolc éves fia és kisebbik leánya, Elza neveltetéséhez. Évenkénti költözés következett: Nagyszentmiklós után Nagyszőlős, Nagyvárad, Pozsony, Beszterce, majd újra, ezúttal már végleg Pozsony.

Pozsonyban azután Erkel László kezei alatt már komolyabb fejlődés következett, Chopin, Liszt művei, valamint Bach Wohltemperiertes Klavierja is repertoárjára került. Egymás után ismerte meg a zeneirodalom klasszikusait, partitúrákat vett és játszott, s hallatlan inspirációt jelentett számára Dohnányi Ernő pozsonyi emléke – Dohnányi Bartók érkezésekor ment Pestre a Zeneakadémiára tanulni. ő volt az első, aki Bartók képességeihez mérhető, vagyis konkurens volt. őt követte akkor is, amikor nem Bécsbe, hanem Pestre utazott, a Zeneakadémián tanulni.

Bartók 1890 körül kezdte első zongoradarabjait komponálni.

A kutatók és életrajzírók viszonylag keveset foglalkoznak Bartók nagyszentmiklósi kapcsolataival. Fontos tudni, hogy Bartók többször megfordult szülővárosában az első világháború előtt és után is. Ide kötötte elhunyt apja iránti élő emlékezete is. 1903-ban több napot töltött Nagyszentmiklóson barátai meghívására. Április 13-án itt tartotta első nyilvános hangversenyét a Fekete Sas szállodában. A műsor a következő volt: 1. Schumann: Szonáta, fisz-moll, 2. Chopin: a) Nocturne cisz-moll, b) Étude c-moll, c) Ballada g-moll, 3. Bartók Béla: a) Ábránd, b) Etűd bal kézre, 4. a) Schubert: Impromtu esz-dúr, b) Paganini, Liszt: Etűd e-moll, c) Saint-Saëns: Keringő 5. Liszt: Spanyol rapszódia.”

„Bartók Béla, a nagyhírű zongoraművész, városunk szülötte … hétfőn este tartja meg hangversenyét… A hangverseny iránt a környéken is élénk érdeklődés mutatkozik, amelyet Bartóknak nemcsak kiváló művészete, hanem szülővárosa iránti ama előzékenysége idézett elő, hogy itt tartja nagy körútja előtt első önálló hangversenyét. A művész már szerdán megérkezett városunkba és Bayer Gyula vendégszerető házának a vendége.” – írták a helyi lapban.

Bartók Béla nem szerette a hangos hírverést, s különösen nem tartotta oly nagy eseménynek azt, hogy a család régi barátait zeneesttel ajándékozta meg. Azért mindig szívesen emlékezett vissza a szülőfölddel való találkozásaira. Édesanyjának írta levelében: „…ugyan minek tétének az újságba, hogy én Nagyszentmiklóson játszottamő Há` ez oly nevezetes eseményő…”

1899-ben sikeres felvételit tett a pesti Zeneakadémiára, 1901-től a Zeneakadémia zongora (tanára Thomán István) és zeneszerzés (tanára Koessler János) szakát együtt végezte. Amíg zongoristakarrierje felfelé ívelt, zeneszerzőként sokáig stagnált, s csak Richard Strauss zenéje hatott rá igazán (például az Imígyen szóla Zarathustra 1902-es budapesti bemutatója). Ekkor zongoristaként már egyre inkább a későbbi Bartók jelent meg Európa hangversenytermeiben koncertezve (Berlintől Bécsig), zeneszerzői énje még csak alakult; műveiben egyre inkább az autochton magyar hagyományt kereste, s próbálta ötvözni az európai tradíciókkal. 1903-ban Dohnányitól zongoraórákat vett; ekkor születtek meg erős nemzeti jelleggel bíró (ún. „nacionalista”) művei, többek között a Kossuth-szimfónia. 1904 nyarán Gerlicepusztán pihent, ahol először találkozott a magyar parasztzenével. Ott-tartózkodása alatt kezdte fokozatosan felfedezni a különbségeket a paraszti népzene és az általa mindaddig népdalnak hitt népies műdal között.

1905-től kezdve egyre több időt szentelt a népzenei gyűjtéseknek, az akkori technika lehetőségeit kihasználva fonográffal járta a falvakat, s e gyűjtéseit egyre tudatosabb tudományos részletességgel dolgozta fel.

„Fölismertem […], hogy a tévesen népdaloknak ismert magyar dallamok – melyek a valóságban többé-kevésbé triviális népies műdalok – kevés érdekességet nyújtanak, és 1905-ben hozzáfogtam a mindaddig teljesen ismeretlen magyar parasztzene fölkutatásához. E munkámban nagy szerencsémre kiváló zenész munkatársat találtam Kodály Zoltán személyében, aki kitűnő érzékkel és ítélőképességgel nem egy megbecsülhetetlen útmutatást és tanácsot adott számomra a zene minden terén.

Kutatásomat tisztán zenei szempontból kiindulva és kizárólag magyar nyelvterületen kezdtem meg, később azonban a szláv és román nyelvterületeken is folytattam. Mind e parasztzenének tanulmányozása azért volt számomra döntő jelentőségő, mert rávezetett arra, hogyan függetleníthetem magam teljesen az eddigi dúr-moll-rendszer egyeduralma alól. Mert a gyűjtés útján nyert dallamkincs túlnyomó és éppen legértékesebb része a régi egyházi hangnemekben, vagyis a görög és bizonyos még primitívebb (pentatonikus) hangnemekben mozog, azonkívül a legváltozatosabb és legszabadabb ritmikus alakulatot és ütemváltozást mutatja úgy a rubato, mint a tempo giusto előadásban. Kiderült, hogy a régi, a mi műzenénkben többé nem használatos hangsorok egyáltalában nem vesztették el életképességüket. Alkalmazásuk újszerű harmonikus kombinációkat is lehetővé tett. A diatonikus hangsor ilyen kezelése a merev dúr-moll-skálától való megszabaduláshoz vezetett és végső következményében ahhoz, hogy teljesen szabadon rendelkezhetünk kromatikus tizenkéthang rendszerünk minden egyes hangja fölött.”

Bartók, „Önéletrajz” (1921–1923), lásd Bartók Béla Írásai 1, közr. Tallián Tibor (Budapest, 1989), 32–33.

1906-ban Kodály Zoltánnal közösen írt Magyar népdalok – énekhangra és zongorára, húsz feldolgozást magába foglaló művével új alkotói korszaka kezdődött el. Ugyanekkor kezdődött el tudósi munkája. Eleinte a magyar, majd a környező népek zenéjét is gyűjtötte, s csakhamar zenéjében is megjelentek ezek a motívumok. 1918-ig mintegy 3500 román, 3200 szlovák dallamot jegyzett le.

1907 januárjától zongoratanár a Zeneakadémián, egykori tanára utódja. 1908-ban jelentek meg első, nagyobb lélegzetű művei: I. vonósnégyes, 14 bagatell.

1909. november 16-án vette el első feleségét, Ziegler Mártát (Ziegler Károly és Rudolf Wanda lányát)[1], majd 1910-ben megszületett fiuk, ifj. Bartók Béla.

Zeneszerzői munkáját ekkor még a közönség és a kritikusok részéről erős elutasítás jellemezte. 1911-es operáját, A kékszakállú herceg várát nem is mutatták be. Az erősen individualista, disszonáns hangzások, melyek mögött egyre erőteljesebb parasztzenei hatások is hallhatóak, műveinek egyre jellegzetesebb stílust adtak. Kudarcaiban Kodály állt mellé, ám az általuk életre hívott Új Magyar Zeneegyesület – támogatók híján – képtelen volt fennmaradni. Az első világháború kitörésétől fogva lehangolta Bartókot, magánéleti krízisei mellett ez is újabb és újabb válságkorszakokba sodorta, művei egyre radikálisabb hangvételűek lettek, az 1918 és 1923 közötti alkotásai már a szabad tizenkétfokúsághoz (dodekafónia) és az expresszionista kifejezésmódhoz közelítettek.

1913-ra tehető első, „egzotikusabb gyűjtése”: Biskra, Észak-Afrika. 1915-ben megtört háromévi hallgatása: újra komponált – főleg román népzenei ihletésre. 1916-ban keletkezett A fából faragott királyfi, illetve a II. vonósnégyes.

Első nagyobb sikereit – mint zeneszerző – is ekkor aratta: 1917. május 12-én A fából faragott királyfit, rá egy évre, 1918. május 24-én A kékszakállú herceg várát mutatták be az Operában.

A kékszakállú herceg vára

Regős prológusa

Haj regő rejtem

hová, hová rejtsem…

Hol, volt, hol nem:

kint-e vagy bent?

Régi rege, haj mit jelent,

Urak, asszonyságok?

Ím szólal az ének.

Ti néztek, én nézlek.

Szemünk,

pillás függönye fent:

Hol a színpad:

kint-e vagy bent,

Urak, asszonyságok?

Keserves és boldog

nevezetes dolgok,

az világ kint haddal tele,

de nem abba halunk bele,

urak, asszonyságok.

Nézzük egymást, nézzük,

regénket regéljük.

Ki tudhatja honnan hozzuk?

Hallgatjuk

és csodálkozunk,

urak, asszonyságok.

Zene szól, a láng ég.

Kezdődjön a játék.

Szemem pillás függönye fent.

Tapsoljatok majd, ha lement,

urak, asszonyságok.

Régi vár, régi már

az mese ki róla jár.

Tik is hallgassátok.

Bartók Béla: Kékszakállú herceg vára

A történelmi események folyamatosan hatással voltak Bartók életére. Mind az első világháború kitörése, majd Magyarország veresége, mind a Tanácsköztársaság is megjelent az alkotó és művész Bartók mindennapjaiban; a Tanácsköztársaság idején a zenészek direktóriumaiban vett részt, de hamarosan visszavonult. A csodálatos mandarin befejezése erre az időszakra tehető. 1920 elején kivándorlási terveket fontolgatott, de végül a maradás mellett döntött. 1921-ben írta meg A magyar népdalról című monográfiáját.

A húszas évek elejétől újra sűrűn koncertezett, negyvenedik születésnapja alkalmából a nemzetközi szaksajtó is részletesen foglalkozott vele, 1923-ban pedig Budapest egyesítésének ötvenedik évfordulójára a város darabot rendelt tőle: megszületett a Táncszvit. Külföldi koncertjein többek között megismerkedett Igor Stravinskyvel, Maurice Ravellel és Karol Szymanowskival is, valamint egyre többször jelent meg a színpadon saját műveivel. 1923-ban szinte egyik napról a másikra elvált Ziegler Mártától, majd 1923. augusztus 28-án Budapesten egyik tanítványát, a rimaszombati születésű Pásztory Dittát (Pásztory Gyula és Petrovics Kornélia lányát) feleségül.[2] Fiuk, Bartók Péter, 1924-ben született. Bartók Béla kezdetben a római katolikus vallást gyakorolta, később, miután elfordult eredeti vallásától, az unitárius hitre tért át.

1925-ben újabb szerzői csend; koncertek Prágában, Olaszországban. 1926 nyarától új, igen aktív alkotói korszaka következett, rendkívül sok zongoradarabja született ez idő tájt. (1. zongoraverseny, Szabadban stb.). További fő művei ebből a korszakból: 1927: III. vonósnégyes, 1928: IV. vonósnégyes, közben koncertezett Amerikában, illetve 1929-ben a Szovjetunióban, mialatt a Húsz magyar népdalt komponálta. 1931-ben, a II. zongoraversennyel zárult le ez az alkotói korszak. 1930-ban Corvin-koszorú kitüntetésben részesült, amelynek átadásán nem jelent meg, de később a díj a birtokába jutott.

„[…] Kölnben a Mandarin után zajos tüntetés volt a szöveg ellen és ellentüntetés mellettem. A kravall eltartott jó tizpercig, a vasfüggönyt is leengedték, az emberek még sem mentek el, ugy hogy a vasajtó is kétszer megnyillott. Szóval el lehet mondani, hogy vastaps (és vasfütty) volt. Nahát neked kellett volna ott lenned, akkora izgalomnál! Képzelheted. […] Pesti ujságok azt a hírt közlik, hogy hatóságilag betiltották a darabot; ez nagyon lehetséges, és a kölni embereim féltek is ettől egyrészt, másrészt Szenkár azt mondja nincs nagyszerűbb reklám, mint ilyen betiltás. Hát majd meglátjuk.”

Bartók édesanyjának, 1926. december 2., lásd Bartók Béla Családi levelei,

szerk. ifj. Bartók Béla és Gomboczné Konkoly Adrienne (Budapest, 1981), 386.

1932-ben a kairói arab zenei kongresszuson vett részt, ahol zenét is gyűjtött. A Mikrokozmosz tervéről ekkor beszélt először. 1934-ben megkomponálta az V. vonósnégyest Mindeközben folyamatosan rendezte a háború előtt gyűjtött népzenei anyagait. Munkáját 1935-től már mint a Magyar Tudományos Akadémia tagja végezhette. Zenéjében mind a magyar, mind a környező népek népzenéje jelen volt, sokszor programatikusan is, így készült el a Cantata Profana is, első (és végül egyetlen) részeként egy nagyszabású ciklusnak, mely e népek zenéit és kultúráját mutatta volna be. Ezzel egy időben erősödött fel újra tudományos munkássága, publicisztikai tevékenysége, előadásokat tartott Európa számos nagyvárosában (például Frankfurt, Bécs, Stockholm, Hága, Budapest), írásai jelentek meg jelentős szaklapokban. Zeneszerzőként már csak megrendelésre dolgozott. Tudományos munkájaként 1940-ig az MTA 13 000 tételből álló teljes magyar anyagát újrahallgatta, revideálta, s előkészítette a magyar népzenei gyűjtemény kiadását, munkája nyomán készültek magyar népzenei lemezfelvételek.

Cantata profana első oldala

A „Cantata profana”-ban csak a szöveg román; tematikus anyaga saját szerzemény, nem is utánzása a román népzenének, egyes részeiben egyáltalában nincs is népi hang. Ezt a művet tehát csak úgy volna szabad említeni, mint „román kolinda-szöveg megzenésítését”.

Bartók Octavian Beunak, 1931. január 10., lásd Bartók Béla levelei,

szerk. Demény János (Budapest, 1976), 398

Bartók Béla: Cantata profana (Sz. 94, BB 100)

1936 fontos év a pályájában, mondhatni annak csúcsa: ekkor vált véglegesen a Magyar Tudományos Akadémia tagjává, novemberben Törökországban járt, ahol hangversenyeket, illetve előadásokat tartott, mintát gyűjtött. Ebben az évben írta Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művét, 1937-ben a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című opusát. 1934 után írott műveire erős klasszicizálódó hangvétel volt jellemző. Művészete egyre tisztult, s került közel egy ideális emberi-erkölcsi-racionális rendhez, mely kora világával szemben állt. Zenéjében egyre gyakrabban kapcsolódott egybe a klasszikusok hagyománya és a paraszti népzene, hídszerű, tükörelv szerinti művei éppúgy születtek ekkor, mint klasszikus szonátaforma szerintiek. Művészetének ezt az irányát „zseniális egyszerűség”-nek nevezte el, a Divertimento e korszak összefoglalásának is tekinthető. A Svájcban írott mű Bartók utolsó életszakaszának bevezetése.

1938 – Anschluss. Az emigráció gondolata újra felmerült Bartókban, ezért kéziratait 1939-ben Svájcba menekítette, illetve kilépett az osztrák zeneszerzői egyesületből. A Kontrasztok, illetve a II. hegedűverseny ebből az évből származik. 1939-ben írta a Divertimentót Paul Sachernak, illetve a VI. vonósnégyest.

1938-tól kezdődően, a nemzetiszocializmus európai és magyar felerősödésével párhuzamosan erősödött fel benne ismét a kivándorlás gondolata. 1939 decemberében meghalt édesanyja, akivel mindaddig nagyon szoros kapcsolatban volt, így 1940 tavaszán, amerikai hangversenykörútján végleg elhatározta, hogy emigrál. Október 8-án Ferencsik Jánossal lépett fel utoljára Budapesten, négy nappal később elutazott. Október 20-án Lisszabonban hajóra szállt, és végleg emigrált.

Amerikában főként a tudományos munkáit próbálta végezni (délszláv és indián népzene rendezgetésével foglalkozott). Anyagi helyzete folyamatos munkavégzésre kényszerítette, koncertezni csak ritkán tudott. 1941 márciusában, a Columbia Egyetemen a délszláv népzenéről tartott előadást, nem sokkal később az egyetem díszdoktorává avatta. 1943-ban a Harvard Egyetemen tartott előadássorozatot az új magyar zene kérdéseiről, de három alkalom után egészségi állapota összeomlott. 1942 áprilisa óta küzdött leukémiájával, kórházi kezelésének költségeit az amerikai zeneszerző egyesület fizette.

1942-ben Péter fia is kijutott az Egyesült Államokba, majd besorozták a haditengerészetbe, ahol a Panama-csatornánál teljesített szolgálatot. Béla fia feleségével együtt Magyarországon maradt, hasonlóan cselekedett első felesége (elválásuk után is igen jó kapcsolatot ápoltak), illetve barátja, Kodály Zoltán.

1943 májusában, betegágyán, Serge Koussevitzkytől, a Bostoni Filharmonikusok vezetőjétől új zenekari mű megírására kapott megrendelést. Utolsó alkotói korszakának első darabjaként néhány hónap alatt megírta a Concertót. Egészségi állapota lassan javult, új művek születtek, de a Columbia Egyetem ajánlatát munkája újrafelvételére már nem vállalta el. A nyarat Saranac Lakeen töltötte, itt találkozott Yehudi Menuhinnal, aki a Szonáta szóló hegedűre című kompozíciót rendelte tőle.

1945 nyarán három új művet tervezett: a III. zongoraverseny felesége számára, ez a hangszerelés utolsó 17 üteme kivételével elkészült, a Brácsaverseny azonban csak vázlataiban, a 7. vonósnégyes egyáltalán nem. A befejezetlen műveket később tanítványa, Serly Tibor fejezte be.

Hosszas betegeskedés után 1945. szeptember 26-án hunyt el. Temetésén, amely a hartsdalei Ferncliff Cemeteryben zajlott, mindösszesen tíz ember vett részt: felesége, Péter fia, dr. Bátor nevű ügyvédje és neje, Serly Tibor és felesége, Paul Henry Lang zenetudós, Kecskeméti Pál és felesége, akik ugyanabban a házban laktak, mint Bartók, és végül, de nem utolsósorban Sándor György.

Földi maradványait 1988-ban hozták haza, s helyezték örök nyugalomra Budapesten, a Farkasréti temetőben.

[…] magyar zeneszerzőnek tartom magamat. Azon eredeti műveim alapján, amelyekben román népzenén alapuló vagy attól ihletett saját dallamaimat használom fel, éppoly kevéssé tekinthetnek engem román zeneszerzőnek, mint ahogyan Brahms, Schubert és Debussy sem nevezhetők magyar, ill. spanyol zeneszerzőknek a magyaros, ill. spanyolos tematikát felhasználó eredeti szerzemények alapján. […]

Az én zeneszerzői munkásságom, épp mert e háromféle (magyar, román és szlovák) forrásból fakad, voltaképpen annak az integritás-gondolatnak megtestesüléseként fogható fel, melyet ma Magyarországon annyira hangoztatnak. […] Az én igazi vezéreszmém azonban, amelynek, amióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré-válásának eszméje, a testvérré-válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!

Bartók Octavian Beunak, 1931. január 10., lásd Bartók Béla levelei,

szerk. Demény János (Budapest, 1976), 396–397

Műveinek teljes jegyzékét Szőllősy András zenetörténész alkotta meg, így Bartók kompozícióit Szőllősy-jegyzékszámmal határozzák meg. Az újabb BB-számozás jelenleg előkészületben van.

Bartók Béla műveit pályája kezdetétől az Anschlussig az osztrák Universal Edition adta ki, utána a Boosey & Hawkes kiadó jelentette meg, ma ők birtokolják a teljes Bartók életmű kiadási jogait.

FŐBB MŰVEI:

Színpadi művek

1911: A kékszakállú herceg vára. Opera egy felvonásban, ősbemutatója 1918-ban.

1914–1916: A fából faragott királyfi. Balett, bemutatója 1917-ben.

1918–1919: A csodálatos mandarin. Balett, bemutatója 1926-ban.

Zenekari művek

1904: Rapszódia és Scherzo zongorára és zenekarra

1905: Első és második szvit

1923: Táncszvit

1936: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára

1939: Divertimento vonószenekarra

1943: Concerto zenekarra

Versenyművek

1907–1908: I. hegedűverseny, ősbemutatója 1958-ban

1926: I. zongoraverseny

1930–1931: II. zongoraverseny

1937–1938: II., vagy „Nagy” hegedűverseny

1945: III. zongoraverseny

1945: Brácsaverseny

Kamarazene

1908: I. vonósnégyes

1917: II. vonósnégyes

1921: I. hegedű-zongoraszonáta

1922: II. hegedű-zongoraszonáta

1927: III. vonósnégyes

1928: IV. vonósnégyes

1928: I. rapszódia (hegedű-zongora; átirat: gordonka-zongora, illetve hegedű-zenekar), II. rapszódia (átdolgozása 1944, hegedű-zongora; átirat: hegedű-zenekar)

1931: 44 duó két hegedűre

1934: V. vonósnégyes

1937: Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre

1938: Kontrasztok hegedűre, klarinétra és zongorára

1939: VI. vonósnégyes

1944: Szólószonáta hegedűre

Zongoraművek

1908: 14 bagatell

1908: Gyermekeknek

1911: Allegro Barbaro

1913: 18 könnyű darab

1915: Román népi táncok

1926: Kilenc kis zongoradarab

1926: Szabadban

1926: Szonáta zongorára

1933: Három Rondó

1926–1937: Mikrokozmosz

Bartók Béla: Allegro Barbaro (Suite, Op. 14)

Vokális művek

1898: Dalok zongorakísérettel

1912: 4 régi magyar népdal vegyeskórusra

1930: Cantata Profana dupla kórusra, szólistákra és zenekarra

1935: Régi időkből háromszólamú vegyeskarra

Főbb írásai

1906: Magyar népdalok – Kodállyal közösen

1923: A máramarosi románok népzenéje.

1924: A magyar népdal.

1934: Népzenénk és a szomszéd népek zenéje

1935: A román kolindák melódiái.

„[…] Lehetséges, hogy exakt emberek nem érik be a költők adta sejtető képekkel s a tudomány pozitívumai után vágyódnak először. A Kretschmer-féle karakterológia csoportosítása szerint nézzük, mit írnánk le róla. A ciklothym vonások közül semmi sem vonatkozik rá. A másik (schizothym) csoportból már illenek rá a képek: törékeny, finom, szenzitív, hővös, szigorú, rideg, hideg, tompa, indolens. (Fokozatok a felső véglet felől az alsó felé.) Addig, hogy hideg, valamennyi jelző illik rá. A lelki feszültség kategóriái (alulról kezdve): fanatikus, pedáns, szívós, kitartó, rendszeres. Csak a felső extrémek: szeszélyes, zilált, – nem illenek rá, míg a többi pontosan talál. Mozgékonysági szempont, az inger-reakció gyorsasága: inadekvát, vagyis a szokottnál gyorsabb inger-reakció. Ennek alcímei: nyugtalan, kapkodó, habozó, félszeg, arisztokratikus, mesterkélt, szögletes, merev. Az utolsó kivételével többé-kevésbé mind illik rá. Társasviszonyt illetően: magának élő, zárkózott. Fokozatok: idealista, reformátor, forradalmár, szisztematikus, szervező, önfejő, hóbortos, elégedetlen, tartózkodó, bizalmatlan, magános, emberkerülő, brutális, antiszociális. Az utolsó három kivételével nincsen egyik sem, amelyiket ne alkalmazták volna rá többé-kevésbé jogosultan. A lelkifeszültség kategóriái: ötletes, élénk, fogékony, energikus, gátolt. A schizothym lelkialkatnak iskolapéldája lehetne. […] Ezt mondja róla a karakterológia. Elég exaktnak hangzik, azonban az élet viszonyai itt is olyanok, hogy a tudomány nem bírja utolérni az életet. Mert ha igaz is, hogy ezek a tulajdonságok időnkint előtűntek, nem olyan egyszerű egy ember, hogy pársoros lebélyegzéssel örök rejtélyét megfejthetnők. […]”

Kodály Zoltán, „Bartók Béla, az ember” (1946), lásd Visszatekintés, szerk. Bónis Ferenc, II. (Budapest, 1974), 442-443

A magyar népzene

E néhány sorban a magyar népzenekutatás terén elért eredményeket szeretném lezárni és összegezni. Mindenekelőtt azonban két alapvető kérdést kell tisztáznunk, nevezetesen: „Mit kell értenünk a népzenén?”, továbbá „Hogyan kell hozzálátnunk a gyűjtőmunkához ezen a téren?”

A tágabb értelemben vett tulajdonképpeni népzene azokat a dalokat öleli fel, amelyeket valamely földrajzi szélességi fokon élő nép ma is énekel, vagy régebben énekelt, s amelyek az illető nép zenei ösztönének elemi erejű kifejezői. Szűkebb értelemben véve, a népzene a melodikus alkotóművészet egésze, amely minthogy szervesen kapcsolódik valamely népréteghez, különböző stílusú ugyan, de érzelmi elrendezés szempontjából bizonyos mérvű egységet mutat. Azokat az egyszerű dalokat, amelyeket csak egyes földművelő falusi emberek énekelnek, s a nép körében nincsenek elterjedve, nem tekinthetjük a népzene mintáinak. Hasonlóképp nem tartoznak a népzene körébe a hazafias dalok sem, mert a parasztok csak az iskolában ismerkednek meg ezekkel a dallamokkal, és sohasem fejezik ki elemi erővel kollektív zenei ösztönüket. Ezek a dallamok csupán vegetálnak a paraszti rétegben és a mesterséges hatás nyomait hordják magukon. Mindamellett a népi dallamok sorába emelhetünk néhány műkedvelő, álnépi melódiát, ha azokat nem csak egyes személyek éneklik, hanem az egész paraszti réteg hosszabb-rövidebb időn át. A dalok időbeli és térbeli elterjedtségének tulajdonítható, hogy a dallamokban változások mennek végbe és különféle változatokban terjednek. Ha az idegen befolyások hatására keletkezett változások egységes műfajúak, azonos irányban haladnak és hosszú életűnek bizonyulnak, akkor egész sor olyan dallam forrásává válhatnak, amelyeknek már bizonyos stílusegysége van, más szavakkal kifejezve: olyan zene keletkezik ily módon, amely már a népi alkotás félreismerhetetlen jegyeit viseli magán.

Mindazonáltal nagyon könnyen és gyakran azonosítják az igazi, eredeti népdalokat a műkedvelő álnépdalokkal, az un. műdalokkal. A műdalok szerzői kétségtelenül rendelkeznek bizonyos zenei kultúrával, de a városból importált zenei kultúrával. Ezek a szerzők azonban rendszerint kontárok, s éppen ebből adódik, hogy dalaik a városi muzsika agyoncsépelt sablonos formáit keverik a népzene sajátságos, egzotikus stílusjegyeivel. Ezzel magyarázható, hogy az ilyen dallamok, annak ellenére, hogy bizonyos egzotikus nyomok vannak bennük, túlságosan vulgárisak ahhoz, hogy valóban értéket képviseljenek. Az igazi népi dalokban mindig tökéletes stílustisztaságot találunk.

Ami a második kérdést illeti („Hogyan kell hozzálátni a népzenei gyűjtéshez?”), a vélemények sokáig megoszlottak, de az idők folyamán kikristályosodtak, s néhány szigorúan meghatározott elvre épültek fel. Nem elegendő, ha a dallamokat csupán művészi szempontból jegyezzük fel, hogy később kiválogassuk közülük a zenei értékkel rendelkezőket. Mindenekelőtt tisztán tudományos elveket kell szem előtt tartanunk: lehetőleg minden dalt, a nép által énekelt minden dallamot össze kell gyűjtenünk, függetlenül zenei értéküktől. Az sem elegendő, ha a gyűjtő csupán hallására támaszkodva jegyzi fel a dalokat; fonográfot vagy gramofont kell használni még akkor is, ha egészen egyszerű dallamokról van szó, mert a népi éneklésmódnak különféle jellegzetességei vannak, így pl. a hanghordozás, az irracionális ritmizálás stb., amelyek megérdemlik a pontos feljegyzést, megörökítést; az ilyen finom eltéréseket lehetetlenség rögzíteni a hagyományos feljegyzési módszerek segítségével. Az is fontos, hogy a gyűjtött dallamok több variánsban szerepeljenek, ezek ékesszólóan tanúskodnak a dallam ősi jellege és az igazi népi dallamok életképessége mellett. Teljes határozottsággal állíthatjuk, hogy az olyan dallam, amelynek nincs variánsa, amely nem kapcsolódik más, közeli vagy hasonló dallamhoz, nem tekinthető igazi népi dallamnak, amelyet a tudományos mérlegelésben fel lehetne használni.

Nem könnyű feladat a népdalgyűjtés. A legegyszerűbb, legszegényebb és a vasúttól legtávolabb élő néprétegek közt kell kutatnunk, ha tiszta, hamisítatlan formákat, típusokat akarunk találni, ha olyan dalokat akarunk gyűjteni, amelyeket a városi hatások nem torzítottak el. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az ilyen „szűz területeket” lakó nép bizalmatlanul fogadja az ajtaján kopogtató idegent. Hasztalanul bizonygatja jöttének célját, hiába mondja el, hogy elfelejtett régi dalokat szándékozik gyűjteni. A helybeliek nem értik, hogy a „nagyvárosi úr” csupán azért vállalja a kényelmetlenséget, hogy régi paraszti dalokat hallgasson. Sok parasztasszony azt hiszi, hogy a látogató új adó kivetését jelenti, ezentúl a zene után is adózniok kell majd! Az aggályokhoz járul még a szégyenkezés is, mert hát lehet, hogy az „úr” nevetni fog egyszerű, naiv dalaikon. A folklórkutatónak tehát sok időt és nagy türelmet kell szentelnie az akadályok legyőzésére.

(1929)

BARTÓK BÉLA: A NÉPZENÉRŐL

Az előszót és a jegyzeteket írta, és a sorozatot szerkesztette Szigethy Gábor

Budapest : Neumann Kht., 2003

Bartók Bélának A magyar népdal című műve 1924-ben jelent meg 320 ősi magyar dallammal. „Mit adott a magyar szomszédainak és mit kapott tőlük – teszi fel a kérdést” Bartók Béla, majd így folytatja: Szomszédaink lényegesen nem befolyásolták sem a régi, sem a mai magyar dallamvilág kialakulását, sőt valamennyien többé vagy kevésbé hatása alá kerültek. Így esett, hogy régi, a keleti örökséghez tartozó dallamaink feltünedeznek a tót, a horvát és a román gyűjteményekben. Különös ellenállást mutat a magyar zenei néphagyomány a német dallamokkal szemben. Ennek oka kétségtelenül a hangsúly és a ritmusrendszer nagy különbözősége. „Ránk nézve a zenei néphagyomány sokkal többet jelent, mint a nyugati kultúrnépek közül azoknak, amelyek már századokkal ezelőtt magasrendű műzenét teremtettek. Nálunk a népzene felszívódott a műzenébe, ez a nemzeti hagyomány szerves folytatása… A hagyomány formái változhatnak, de lényege ugyanaz marad, amíg él a nép, amelynek lelkét kifejezi. S eljön az idő, amikor a művelt réteg a néptől átvett hagyományt új, művészi formába öntve újra átadhatja a nemzeti közösségnek, a nemzetté vált népnek”. Bartók Béla 1936-os törökországi gyűjtőútja alkalmával Adnan Saygun török népzenekutatóval a kelet-törökországi yürük népcsoportnál 90-nél több népdalt gyűjtött. E gyűjtemény anyagát Magyarországon 1976-ban adták ki. Az előszóban ezeket olvassuk: „A rendelkezésemre álló anyag elegendő bizonyítékot enged meg a legközelebbi rokonságra, vagy ahogy mondanám, mindkét anyag azonosságára. Ez az azonosság megdönthetetlen bizonyítéka ezen dallamok korának, mely utat mutat a Kr.utáni VI-VII. századokba. Ebben az időben az anatóliai yürükök ősei valahol Európa és Ázsia határán, más török törzsek szomszédságában, a magyarok ősei pedig a Kaszpi- és a Fekete-tenger között éltek”. A yürükök között járva Bartók így emlékezik meg: „Alig hittem a fülemnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna”.

Kiszely István: A magyar nép őstörténete

A magyar népzene és annak eredete

Jegyzetek

A házasságkötés bejegyezve a Budapest VI: ker. polgári házassági akv. 1344/1909 folyószáma alatt.

A házasságkötés bejegyezve a Budapest II. ker. polgári házassági akv. 353/1923 folyószáma alatt.

Külső hivatkozások:

Bartók műveinek kottakiadása

Bartók Béla a PORT.hu-n

Bartók Béla: A népzenéről (MEK)

Magyar életrajzi lexikon I. (A–K). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1967. 130–132. o.

Zenetudományi intézet Bartók Archívum

Székely Júlia: Elindultam szép hazámból – Bartók Béla élete