Vandra Attila : Légzuhatagban II/18. Két doboz gyógyszer és hét deci konyak

Amikor Katóka megtudja, Áron apja gyilkosainak b?ntársa volt, kiadja útját. Amikor Karl hazaér, az asztalon két üres gyógyszeres dobozt talál, és az üres konyakosüveget…

 

Két doboz gyógyszer, meg hét deci konyak

 

Áron kábán fordult meg. Szemét reflektorként vakította a fény. Karlt ismét megcsapta a kocsmaszag. Most már közelr?l.

— Megyek, telefonálok a ment?knek! Nem. Megkérem Petricat. Én meghánytatlak addig! Mind bevetted?

— A kagylóba…

— Tessék?

—… öntöttem az egészet.

Karl habozott. Vajon igazat mond? Hazudhat azért is, hogy hagyja meghalni… Felállt és a kagyló felé nézett. Meglátott egy tablettát benne. Lehet, mégis igazat mond? Ha naivan elhiszi, és nem értesíti a ment?ket, még öngyilkosságban való segédkezéssel is megvádolhatják. De hát hét deci konyak is elég… Legalább nem halálos koktél.

— Mind megittad?

— Elloptam a konyakodat… Amelyet születésnapodra küldött a barátod… Kiöntöttem a kagylóba. Most már azt se mondhatom… Igazi tolvaj vagyok, romlott a csontom velejéig. A gazemberek közt a helyem. Jól mondta…

Karlt nem foglalkoztatta, ki mondott és mit.

— Mennyit ittál meg?

— Egy pohárral… Azzal akartam bátorságot gy?jteni. Megszédültem… t?le. A másodikkal akartam bevenni. Aztán a kagylóba ürítettem a gyógyszert… És rá a konyakot… A te születésnapi Henessydet… Elloptam… Tolvaj gazember vagyok…

Karl nézte a fiút. Részegnek részeg, de nem úgy néz ki, mintha többszörösen halálos adag gyógyszert vett volna be, hét deci konyakkal. Már az ital is elég lett volna, hogy feldobja a talpát. Biztosra akart menni, nem ijesztgetni. Körülnézett. Búcsúlevelet nem írt. Nem akart jó benyomást hagyni maga után, de most lelkiismeret-furdalása van.

— Nézz rám!

— Nem hazudok! – állta Áron a tekintetét.

Karl nagyot fújt megkönnyebbülésében. Még eltelt egy kis id?, amíg végleg megnyugodott. Miután azt is megtudta, hogy Áron már kihányta magát, mosdótálat készített ágya mellé, hogy kéznél legyen. Ebben az állapotban hiába próbál beszélni vele, ráér másnap reggel. Eközben a fiú többször rázendített elcsépelt lemezére: „Bocsáss meg, mert megittam a születésnapi Henessydet.”

Miután leoltotta a villanyt és lefeküdt, még virrasztott a sötétben. Kis id? után odasettenkedett a fiú ágyához, megnézni, hogy van. Szabályos lélegzete arra utalt, hogy alszik. Végül ? is álomba merült. Másnap reggel, amint felébredt, elhúzta a sötétít?t:

— Felkelés, hasadra süt a nap! Hogyan érzed magad?

— Fáj a fejem… És bocsán…

— Másnaposság. Nem vagy hozzászokva másfél deci konyakhoz. Holnap fizetésnap, ha felvetted a pénzed, irány a Metro. Ott lehet venni Henessyt. Meg akarom kóstolni, arról nem mondok le, annyi pénzem pedig nincs, hogy ilyet megengedjek magamnak. Aki a kagylóba önti, annak van. Ki vele! Min rúgtátok össze a patkót? Hallgatás nincs! Elpazaroltad a születésnapi ajándékomat, most vezekelsz! Terminátor dixit!

Lerítt Áronról, mekkora fájdalmat okoz neki a visszaemlékezés. Rá nem jellemz? módon, alig volt képes épkézláb mondatokban fogalmazni. Nagy nehezen ért a végére.

— Beszélj az igazságtalanságról, engedd szabadjára a dühödet! Mondd ki: „Minek áltattál, te hülye picsa, hogy utána megalázz!?”

— Ne merd ilyen szavakkal illetni! — mennydörgött vissza villámló szemekkel.

— Akkor vezesd le rajtam, mert sértegetni merészeltem! Lángolj! Válassz, vagy én, vagy ?! Ne válogasd a jelz?ket! Mondd ki azt is, amit soha sem mertél! Rajta! Beszélj a fájdalmadról! Nemcsak err?l! A régiekr?l is! Mert egy életen át sok igazságtalanságban volt részed, amiért sohasem mertél dühös lenni! S akiben végre megbíztál, az okozott csalódást!

Lassan szabadult el a lavina. A végén már remegett, potyogtak a könnyei, keze ökölbe szorult, arca kivörösödött. Hol panaszként, hol vádolóan tört el? bel?le a fájdalom, nemcsak a mostani, hanem az évek során magába fojtottak is. Nem kímélt senkit. Karl hagyta, amíg lankadni nem kezdett, majd kiadta az ukázt:

— Öltözz! Velem jössz! Most!

Hiába akadékoskodott, hogy nem mosdott és nem reggelizett, a terminátori hanggal szemben nem volt apelláta. Felöltözött és engedelmesen követte szobatársát. Egy öreg házba csengettek be. Töpörödött, görbült hátú anyóka nyitott kaput. Áront annyira elfoglalta a benne dúló vihar, hogy nem t?nt fel neki, Karl a jelenlétében szászul[1] beszélt Frau Waldemarral. Azt ugyan észrevette, hogy az öregasszony valamiért ellenkezik, és valami Sonntagot[2] emleget, de a vége az lett, hogy kikísérte ?ket a fásszínbe.

— Tudsz-e a fejszével bánni? Hasogattál már fát? — kérdezte Karl. Áron bólintott. — Kezdd meg te, addig én iszom egy kávét, azt te úgyse szereted. Majd jövök és felváltalak.

Amikor otthagyták, feltett egy hasábfát a tönkre, majd teljes er?vel lesújtott rá a fejszével, mintha minden fájdalmát és keser?ségét vágta volna szét. A fadarab egyetlen csapásra kettévált, darabjai messzire repültek. Lehajolt a következ?ért… Id?vel kimerülten huppant a tuskóra. Alig telt el egy perc a fejszecsattogás megsz?nése után, megjelentek Karlék.

— Ennyi elég is lesz. Köszönöm, nagyon szépen — hálálkodott az öreg néni tört románsággal. Fogadjatok el t?lem egy kis süteményt. Remélem ízleni fog.

— Abban legyen biztos Frau Waldemar. Csak szóljon még, ha szüksége lesz ránk — felelte Karl, és kacsintott egyet a fiú háta mögött. Elvette a becsomagolt tésztát, majd elindultak hazafelé.

Amint hazaértek, Áron hullafáradtan huppant az ágyra. Hozzászokott az utóbbi id?ben a fizikai munkához, a félmázsás zsákok cipeléséhez, de a dühödt favágás kimerítette. Amikor hazaértek, els? dolga volt letusolni, eközben a férfi megterítette az asztalt a reggelihez.

— Na, jobban vagy? — kérdezte, amikor a fiú visszajött a mosdóból.

— Köszönöm… — nézett a szemébe Áron, jelezve, átlátott a szitán, majd az asztalhoz ült. Csak miután némileg csillapította farkaséhségét, nézett újra barátjára. — Vége Karl. Kergettem egy illúziót. Már-már elhittem, nekem mégis sikerülhet, ami neked nem. Azt reméltem, ez egy bélyeg, amelyet valaha le tudok vakarni. Ám ez egy homlokomra tüzes vassal égetett billog. Lehetek bármi, kerülhetek bárhova, viselkedhetek bármiképp, az emberek csak azt fogják gondolni rólam, hogy. b?nöz? vagyok. A „társadalom söpredéke”! Nagyot tévedtem, de még nagyobbat, amikor azt reméltem, valaha számomra lesz még bocsánat. Csak addig értékelnek, amíg meg nem tudják, ki voltam. Attól a pillanattól kezdve úgy tekintenek rám, mint a hányadékra. Jó, hogy a szüleim ezt nem érték meg…

Képtelen volt folytatni. Eleredt a könnye.

— Szerintem büszkék lennének rád.

— Tessééék? Ugyan mire?

— Mit mereszted rám a szemed? Nem az az Ember, aki könnyedén feljut a csúcsra, és ott megállja a helyét. Az emberi jellem igazi próbája, hogy mire vagy képes, ha földhöz vágott a légzuhatag. Láttál már légzuhatag által letarolt erd?t? Se fa, se bokor nem marad lábon két-három kilométeres átmér?j? körön belül. Téged kétszeresen is elkapott. Nem sokan képesek megállni a lejt?n. Neked sikerült. Volt er?d abból a bandából kilépni. S még állsz a lábadon, bár mindenki vissza akar lökni oda „ahova való vagy”, hogy idézzem ?ket. A szárító poklából még senkinek sem sikerült kitörnie. Neked az is sikerült. Most már megbecsülnek. Pedig még a betegséged súlyát is cipelted a válladon. Hiszen nem elég a depresszió terhe, még ki is néznek az emberek maguk közül. Ennek ellenére te még barátokat is szereztél.

— Te, aki osztod a sorsom, meg egy gyermek…

—… És MÃ?Æ?riuca meg Vlad, akik egyszer?, de értelmes emberek. És Mezei mérnök úr… Nagy haladás ez az osztályközösségb?l kiutált helyzetedhez képest.

Áron nem válaszolt. Dacosan nézett maga elé, keresve az ellenérveket.

— Az a lány… A csalódás… Attól látod kizárólag a világ sötét oldalát. Ugyan mi változott? Annak idején, azt mondta neked egy istenn?: „Ne kerülj többet a szemem elé!” Te pedig inkább vállaltad, hogy ártatlanul börtönbe kerülj gyilkosságért, minthogy megszegd az ígéreted. Féltél elé állni, és azt mondani: „Én tulajdonképpen egy b?nöz? vagyok, loptam, de te vagy a tanú rá, nem öltem! Segíts!” Nem mertél más tanúkat keresni, mert eljuthatott volna hozzá a hír. Beleszerettél, már ott a parkban. Azért tetted el a fényképét a szüleidé és a húgodé mellé. Inkább meghaltál volna, minthogy megtudja múltadat. Kiderült, és elutasított újra. Elhangzott ismét a „Nem akarlak többé látni!” Mi változott azóta, Áron? Miért nem imádhatod tovább? Pont olyan elérhetetlen, mint azel?tt.

— Istenn?… Jól fogalmaztál. Akkor még csak az volt.

— Csak? – hökkent meg Karl. – Tán most több annál?

— Akkor még nem érintettem meg. Nem éreztem ajkainak forróságát, és a szédületet, ami elfogott az érintésére. Nem tudtam még, hogy az ölelésemre, a csókjaimra vágyik.

— Ett?l miért nem istenn? többé? És mit?l lett több? Nem értem a logikádat.

— Nem éreztem, hogy szüksége van rám… Nem kaptam el a karját, amikor elvesztette az egyensúlyát a szélben. Nem láttam esend?nek…

— Jó, nem istenn?. A kérdés az volt, mit?l lett több?

— Rávettél, hordjak rá kígyót-békát. Megtettem. Addig vádoltam, amíg elhittem: egy szeszélyes, hisztis, igazságtalan, el?ítéletes fehérnép… Csakhogy ennek ellenére kell nekem. Egy istenséget csak imádni lehet. Ha már nem tökéletes, csalódást okoz, és gy?lölni kezded. Két helye lehet: vagy az oltáron, vagy a pokolban. Vagy áldás jár neki, vagy átok. Az ember pedig esend?. ?t akkor is szeretni lehet, ha nem tökéletes. A hibáin túl is lehet ragaszkodni hozzá. Jobban, mint egy istenhez. Ma már nem csak imádom, hanem szeretem is. Ezért fáj ennyire az elutasítása. Pont ?…

— S ha ? elutasított, ezért hasonlóképp járnál bárkivel… Egy életen át a kirekesztés volt a sorsod, így százszor fájdalmasabb neked. E lánytól pláne, miután belekóstoltál a szeretetébe — értett egyet Karl. — akkor pedig ne add fel, hanem küzdj meg érte! Hiszen legy?zted a legfélelmetesebb ellenséget, a halált. Az ítélkezzen fölötted, akit valaha elkapott az öngyilkosság örvénye. Nem félmunkát végeztél, hanem képes voltál azt mondani: „Nem!”

— Te is ismered azt az örvényt ugye? — érzett rá a fiú. — Hiába. Édesapja gyilkosainak barátját látja bennem. Ezt még a Sztüx vize se mossa le rólam. Vannak megbocsáthatatlan b?nök…

— Egy n? szemében nincs nagyobb b?n, mint a szexuális agresszió. Ha képes volt szerelmes lenni abba, aki molesztálta, akkor meg tud bocsájtani mást is. A szavaiddal élve, isten lettél a szemében. Csakhogy csalódást okoztál, és letaszított az oltárról. Gy?löl, de ez is szerelmének a bizonyítéka. Amíg gy?löl, még van visszaút. A csatát akkor vesztetted el végleg, ha már közömbös vagy neki. Hogy a te szavaidat használjam: mutasd meg, több vagy, mint egy isten: ember vagy! Mutasd meg, van annyi érték benned, hogy b?nödet beárnyékolja, és még azon túl is szerethet? vagy! Ne légy olyan hülye, mint én voltam! Sutba a sértett büszkeségeddel! Pokolba a gátlásaiddal! Ha nem tudod elengedni, harcra fel!

Áron ismét hallgatásba burkolózott. Karl egy ideig hagyta forrni benne az indulatokat.

— A „tökéletest” senki sem állhatta. Tanáraid csodáltak, kollégáid egyszerre néztek fel rád, és zárták ki soraikból a nem az ? világukba tartozó „istent.” Mióta nem vagy az, kedvelnek az emberek. Mezei mérnök úr a tolvajjal kötött barátságot, vagy az embernek megbocsátotta a múltját, mert meglátta az értékeit? Láttalak két órával ezel?tt,amikor a szüleidre engedted a dühödet. Még mindig szereted ?ket? Tudom a választ: mégis igen! Mondd, miért választottál egy gyilkost barátodnak?

— Mert ha nem álltál volna mellettem, akkor…

— Embert öltem! Elkövettem a legnagyobb b?nt: elvettem egy életet. Hiába magyarázom a bizonyítványomat, hogy bántalmazta a fiamat. Nincs erre mentség. A letöltött börtönbüntetésemt?l nem támad fel. Ha másnak meg tudtál bocsájtani, magadnak miért nem jár ki ez a jog?

A fiú a gondolataiba merült. Egy id? után felállt és felöltözött. Átment MÃ?Æ?riucahoz, és megkérte, menjen be helyette munkába, majd ledolgozik ? is egy vasárnapot. Egyedül akart maradni. Uzsonnát vett magának, majd elindult az erd?be. A friss leveg? segít gondolkodni. Így is kés? este lett, mire eldöntötte, hazaköltözik. Hiába menekül az ismer?sök szeme el?l, a „billog” úgyis mindenhova követi. Dr. Szotyori azt mondta: „Az emberi jellem legnagyobb próbája nagyokat tévedni és emelt f?vel vállalni azokat.” Meg kell tanulnia szembenézni az emberekkel. A szomszédjaival fogja kezdeni. Miért nyomorogjon itt a munkásszálláson? Hiszen négy szobás lakása van Brassóban! A per óta tudja, lesznek, akik mellé állnak, például MÃ?Æ?dÃ?Æ?lina. Ez még viszonylag könny? döntés volt, csak az üres lakással való szembesülés nyomasztotta. Az már nehezebb feladatnak bizonyult, miként közli ezt szobatársával. Még a sz?kös hely ellenére is jó volt, hogy lakott más is a szobában. Karlnak minden pénzét, amely a válóper után rámaradt, elvitték az ügyvédek és az infláció, ezért lakott munkásszálláson. Most úgy érezte, cserbenhagyja, ha elköltözik. Jól megértették egymást a korkülönbség ellenére is. Amikor barátja hazaért a második váltásból, még ébren volt. Ott helyben jött a ment?ötlete. Tudta, szobatársa fogához veri a garast, mert lakást akar venni magának. Felajánlotta neki, költözzön hozzá.

— Nincsen elég bajod? Minek akarod egy olyan barát terhét a nyakadba venni, mint én?

— A kérdés, te vállalod-e, hogy szembenézz velük. A szárító és ez a munkásszállás kényelmes hely, mert sok büntetett el?élet? van itt, ha nem is öltek embert. Ott el?bb-utóbb kiderül a múltad. A megvet?, vádló pillantások, a köszönésed elutasítása lesz a legkevesebb. Ha majd szembemennek veled, gyermeküket átveszik a másik oldalukra, vagy behívják a folyosóról, ha meglátnak… De hát miért is mesélem ezt neked? Ha mégis vállalod, megoszthatnánk a lakásfenntartást. Viszont ingázni kellene… Maradhatnál azután is, hogy bejutottam az egyetemre, amíg lesz induló t?kéd, saját lakást venni.

— S a lány?

— Úgyis idejárok dolgozni, Feketehalomba. Nem adom fel! Kösz, hogy mellettem voltál!

— Nekem is jót tett — csillant meg Karl szeme, jelezve, örök fájdalma ismét úrrá lett rajta.

— Hol van most a fiad?

— Egy Marosvásárhelyen nyitott bankszámlára utalom át a gyermektartást. Feleségem törvényszéki végzést szerzett, nem látogathatom. A szeme láttára öltem meg, a düh annyira elvakított, nem hallottam meg a könyörgését: „Apu neee!” Pszichológushoz vitte, mondván, a gyermeknek rémálmai vannak, és retteg t?lem. Fél, ha rossz lesz, ?t is megölöm. Ezzel az ürüggyel sikerült olyan szakvéleményt szereznie, hogy káros hatással lenne Ernestre, ha találkozna velem. Martinnak az volt a véleménye, hogy a feleségem táplálta benne a félelmet irántam. Valójában ? rettegett szembenézni velem.

 

(folytatás következik: Az oroszlán torkában)

 

[1] Az erdélyi szászok és svábok alig értik meg egymást.

[2] Vasárnap

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 703 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.