Pallagi József : Gyere velem 2

A gerinc tövéb?l ered a Tatros folyó, itt ugyan még csak patak, de a völgy végére a sok oldalvölgyb?l lefutó sok-sok patak által felduzzadva már zúgó, hömpölyg? folyó. Ennyi forrást, vízeret, patakot még sehol nem láttam ekkora területen belül. Ha bedugsz egy félbehasított, kivájt fát a hegyoldal zöldebbnek látszó részén a földbe, nem telik bele fél óra és már csörgedezik is egy kis forrás.

Kedves Thesaura!

 

Most, ebben a kora nyári id?ben egy meseszép vidékre invitállak. Mit szólsz az Erdélyi Gyimesekhez? Ha jól id?zítjük, akkor akár a Csíksomlyói búcsút is a programunkba vehetjük, ami május végén, június elején szokott lenni „Pünkösdkor”. A rétek kaszálását is csak utána szokták megkezdeni, és ha látni akarsz szépet, akkor még a búcsú környéki napokban kell odamenni, esetleg néhány nappal utána.

– Jössz velem?

– Örömmel.

– Köszönöm, hogy a társaságomban leszel!

Ezt a Csángók lakta Gyimesi völgyet, ami úgy negyven kilométer hosszú és rengeteg oldalága van, a Csíki medence fel?l lehet megközelíteni közúton a legközelebb a „Szell?tet?” melletti hágón (1164 méter) keresztül. Az alsó vége fel?l is elérhet? még az Ojtozi szoroson áthaladva is, amely környékén a Moldvai Csángók élnek, de arra elég nagy kerül?t kell tenni, ha Magyarország középs? vagy északi része fel?l megyünk. Ráadásul hosszan kell az úgynevezett „Regát”-ban menni, ami jórészt nem magyar lakta terület.

Induljunk hát Thesaurám Csíkszeredáról a Gyimesi völgybe, fel a „Szépvíz-patak” völgyének kacskaringós szerpentinjén – s beülünk házigazdánk (Karcsi) Daciájába.

Ahogy magasabbra érünk a patak tóvá duzzasztott medre mellett, megjelennek a fenyvesek, impozáns, legalább harminc-negyven méteres termetükkel. Olyanok, mintha ezer éve vigyáznák ezt az utat, és ahogy a tavat elhagyjuk, kétfel?l helyenként alagutat képeznek mellettünk-felettünk. Nézem Thesaurát, ahogy szinte áhítattal csodálja a látványt, nem zavarom meg a hangulatot a beszédemmel, én is csak gyönyörködöm, pedig már vagy hatszor éltem át ezeket a pillanatokat.

A hatalmas, egyenes törzsek, így alattuk haladva szinte monumentálisnak t?nnek, legalábbis az otthon megszokott akácfákhoz és egyéb honos fákhoz képest. Magasságukkal talán csak az évszázados bükkösök vetélkednek. Hogy micsoda élni akarása van ennek a kárpáti feny?nek, arra jó példa, hogy az út mentét?l kezdve a legel?t övez? kerítésig (ahol még nem érik el az állatok és fényhez jutnak – a magas fák alatt nyilván nem), mindenhol megtalálhatóak a különböz? magasságú csemetéi, a legapróbb helyeken is, még a k?zetek között is. Szinte teljesen lefedik a szabad részeket, burjánzó zöld takarót képezve a pár centist?l kezdve a néhány méteresekig.

Nyilván a létért folyó harcban csak azok maradnak életben, amelyek a leghamarabb tudnak a többiek fölé emelkedni. Az ifjoncok még zsenge világoszöldek, és ahogy halad a koruk egyre sötétebb árnyalatúak, az igazán szép korban lév?k már egészen haragoszöldek. A zöld az egyik kedvenc színem, és tudtommal nyugtató szín is, aminek itt valóban lehet érezni a hatását, amit az árnyalatok még jobban feler?sítenek. Az erd? alja, mint valami érdekes rajzolatú sz?nyeg meg van terítve a lehulló t?levelekkel, vastag réteget képezve, ami a csapadékot nem engedi rögtön lefutni a talajon (ha egyáltalán leér a földig, mert a s?r? lomb még az er?s záport is percekig elnyeli – le sem ér a felszínig), hanem mint valami szivacs felszívja és csak lassan engedi beleszivárogni a talajba. Az erd? szélét?l pár tíz méterre már szinte szürkületi homály van, annyira s?r? a t?levelek lombkoronája, annyira elnyelik a fényt. Még a szél is csak alig érezhet?en hatol át rajta.

Ahogy magasabbra érünk és elmaradnak a fenyvesek, Thesaura el?bbi ámulata lelkesedésbe csap át, hisz elérjük a legel?-kaszáló területeket és olyat lát, amit otthon még nem (igaz, amíg nem jártam itt, addig én sem). A hegyoldalak sávokban, nagy foltokban sárgává – lilává – kékké – rózsaszín?vé – pirossá – fehérré – és imitt-amott tarkává válnak. Hát igen, most virágzanak a kaszálók, ezért is nagyon szép ilyenkor jönni, amikor már a rétek virágba borulnak, de a kaszálást még nem kezdték meg. Ahogy végig nézünk, kerítések vannak minden felé, no nem akkorák, mint otthon a telkek körül. Itt egy-egy terület fél-negyed domboldal és az van bekerítve, mert elválasztják a legel?ket a kaszálóktól, nem kóborolhatnak az állatok minden felé, sem a tulajdon miatt, sem a legel?-kaszáló összekeverése miatt. Ha mindent összejárnának az állatok, akkor mit ennének télen? Míg ezt elmesélem Thesaurának felérünk a „Szell?tet?höz” és kiszállunk a kocsiból.

Itt a tet?n mindig jár a szél, nem véletlenül kapta ezt a nevet, de a látvány az mindennel felér. A Gyimesi völgy fel?li oldalon nincsenek fák, fenyvesek, csak rét meg rét kilométereken át. A szemközti oldalon van néhány kisebb-nagyobb erd?cske, de le a völgynek és jobb oldalt csak rétek. Itt bontakozik ki igazán a virágok színpompája, itt még hatalmasabb területek különülnek el színek szerint. Ahogy elkezdünk sétálni a tet? rétjén, akkor látjuk csak igazán, hogy milyen tarka is a rét közelr?l. Egy-egy területnek megvan az uralkodó növénye és ennek megfelel?en a virágjának a színe is, ami távolról nézve elnyomja a többi növény virágjáét, de közelr?l száz meg százféle magasságú és szín? virág alkot egy-egy mez?t. Ez bizony tényleg „vadvirágos rét”. Thesaura gyorsan szed is egy szép kis csokrot bel?le, hisz itt nem kell félni, hogy kihalófélben lév? virágot szed le. Ha minden virágot leszednénk, ameddig a szemünk ellát, Magyarország minden családjának lehetne egy-egy csokrot kötni bel?le. Itt meg széna lesz, és megeszik az állatok télen, s?t tele van mindenféle gyógynövénnyel is.

– Gyere Thesaurám – hívom –, mutatok valamit – s megfogom a kezét és elsétálunk a nem különösebben távoli gerinc felé, térdig, néha derékig virágba öltözve. Err?l a pontról belátható az egész Gyimesi völgy, a régi „ezeréves” határig. Igaz, hogy a távolabbi részek már csak a leveg? páratartalmának fátylán át, de látható tiszta id?ben, mint most is.

Innen a gerinc tövéb?l ered a Tatros folyó, itt ugyan még csak patak, de a völgy végére a sok oldalvölgyb?l lefutó sok-sok patak által felduzzadva már zúgó, hömpölyg? folyó. Ennyi forrást, vízeret, patakot még sehol nem láttam ekkora területen belül. Ha bedugsz egy félbehasított, a közepén kivájt fát a hegyoldal zöldebbnek látszó részén a földbe, nem telik bele fél óra és már csörgedezik is egy kis forrás.

Ha ezt a völgyet, a szerkezetét, valamihez hasonlítani szeretném, akkor talán egy hosszúkás levélhez tudnám a legjobban. A levél alsó vége (a csúcsa) lenne a „Szell?tet?”, ami alól ered a Tatros, itt a legvékonyabb a levél f? ere, mint a Tatros is, ami azután a levélnyélhez közeledve vastagszik, mint a patak is, ahogy folyóvá válik. Az oldalágak lennének az oldalvölgyek patakjai, mint levélen az oldalerek, és ezek még szétágaznak még kisebb erekre, mint ahogy az oldalvölgyek is még kisebb völgyekre és természetesen patakokra, erecskékre. A levél széle lenne maga a hegygerinc, az egyik oldalával a Csíki medencét, a másik oldalával a „Regátot” elválasztva a Gyimesi völgyt?l. S a levélnyélnél összezáródva, mint a völgy is, ahogy összezár, az „ezeréves” határhoz érünk, melynél a „Rákóczi-vár” áll ?rt.

Visszafelé a kocsihoz, futunk egyet a vadvirágok között, igaz az én futásom kissé mackósra sikeredik, de jól esik. Odaérve megbeszélem a házigazdánkkal, Karcsival, hogy ? a völgy kezdeténél lév? pravoszláv kolostornál várjon meg, mi pedig Thesaurával lesétálunk a lankás hegyoldal rétjén át odáig. 

– Kedves Thesaurám, sétáltál már ekkora és ilyen szép, térdig-derékig ér? vadvirágos mez?n? – kérdezem t?le.

– Még nem – válaszolja –, nálunk is voltak nagy virágos rétek, ahol gyerekként, kamaszként éltem, de sem ekkorák nem voltak, sem ilyen szépek nem.

– Képzeld el – mondom neki –, hogy itt is az évnek csak ebben a szakaszában pár hétig ilyen gyönyör?, mert „Pünkösd” napja után (a rét állapota alapján) elkezdik lekaszálni, és legközelebb már csak egy év múlva lesz ilyen, hisz a nyár folyamán még egyszer, vagy kétszer lekaszálják (az es?t?l függ?en), és már nem borul virágba. Most is csak azért várnak vele eddig, hogy magot hozzon, amit a kaszálás után megszáradva elszór, hogy legyen mindig újulat, hogy minél s?r?bb lehessen a mez?.

Megfogjuk egymás kezét, hogy az esetleges egyenetlenségek miatt, ha megbotlunk, tudjunk egymás támasza lenni, és elindulunk szép komótosan lefelé, gyönyörködve a rét szépségeiben, szebbnél szebb formájú és szín?, meg talán még sosem látott virágaiban. Közben elmesélem Thesaurának, hogy a Gyimesi völgy három nagy településb?l áll (Gyimesfels?lok, Gyimesközéplok, és Gyimesalsólok egybe épülve Gyimesbükkel), és sok-sok kisebb településb?l. A mi vendéglátóink Gyimesbükkön laknak a völgy végében, a régi Nagy-Magyarország határától úgy másfél kilométerre. A kisebb települések az oldalvölgyekben helyezkednek el, melyek a nevüket az ott él? ?si családok nevér?l, vagy a völgy valamilyen tulajdonságáról kapták, érdekes módon képezve az elnevezést (pld.: Borospataka, Antalokpataka, Görbepataka, vagy Hidegségpataka, Sáncpataka, stb.).

Közben beérünk Középlokra, ahol az út mentén hosszan-hosszan egyforma régi épületek állnak, egyemeletesek. Vezet?nk elmondja, hogy valamikor az ezerhétszázas években épültek a Magyar Királyi Honvédség egyik dandárja számára, melynek a feladata volt az esetlegesen kelet fel?l betör? támadás feltartóztatása, míg az er?sítés meg nem érkezik az ország belsejéb?l. A Kárpátokon kevés helyen lehet seregekkel átjutni, ez lévén az egyik, így kiemelt szerepe volt a védelem szempontjából. Ma egy részében a Román Hadsereg állomásozik, más részei vagy közintézmények, vagy lakások. S íme, itt vagyunk vendéglátónk háza el?tt, amellyel majdnem szemben áll a valamikori vasúti határállomás veretes, tekintélyes épülete, Karcsinak itt van a munkahelye is. Állítólag valamikor még Mária-Terézia is megfordult itt, és ?rzik a szobát is, ahol eltöltött egy éjszakát utazása során.

Háziasszonyunk, Áci a dudálásra kijön és szeretettel hív be a házba, ahol három csemete is él, Istvánka az id?sebb és Marika, Mónika a két ikerlány, mint két tojás. A lakásba érve nagyon csábító illatok fogadnak, mint kés?bb kiderül, lesütött borjúfalatok puliszka körítéssel és uborkasalátával. Vacsora után kipakolunk, rendbe szedjük magunkat, és lefekszünk (elfáradtunk). Az egyik szobába a házaspár, a másikba Thesaura a lányokkal, és a harmadikba én a fiúval. Vastag gyapjútakarókat kapunk, júniusban, persze értetlenkedve nézünk, de mondják, hogy csak nyugodtan fogadjuk el. Eleinte csak a derekunkra rakjuk, és ahogy h?l a leveg? – mert itt a hegyek között, ha lemegy a nap, akkor hamar leh?l, reggelre akár tíz fokra is -, akkor úgyis magunkra fogjuk húzni, mert bizony friss reggelre fogunk ébredni. Így is lett, de a friss, nehéz leveg?n olyan mélyet és jót aludtunk, mint máshol régen nem.

Reggeli után meghívott bennünket Karcsi a szülei esztenájára. Az esztena az egy hegyi-legel?komplexum, ahova az állatokat Szent György napján hajtják ki (április 24.) és Szent Mihály napján (szeptember 29.) hajtják le a faluban lév? téli szálláshelyükre. Azért egy komplexum, mert nem csak a kerítésekkel körülvett legel? tartozik hozzá, hanem a kaszáló, az állatok (tehenek, birkák, kecskék) éjszakai szálláshelyei, a fejéshez szükséges helyek és tárgyak, valamint a tej feldolgozására kialakított épületrész, ami általában a lakóházhoz csatlakozik, melyben az állatokkal foglalkozók élik az életüket.

A hegyi legel?re az emberek sem naponta járnak fel, hanem az állatokkal együtt költöznek ki, és csak id?nként mennek le a faluba, illetve onnan látják el ?ket az otthoniak olyan dolgokkal, amikhez fenn a hegyen nem tudnak hozzá jutni. Az esztenáknak van saját forrásvize is, általában nem is egy, ahonnan az állatok itatását és a saját fogyasztásukat is fedezik. Itt dolgozzák fel a tejet is sajtnak, illetve ordának, amit úgy hetente visznek le a faluba, pontosabban általában csak a sajtot, mert az ordát, azt a helyszínen elfogyasztják, hiszen egy nagyon tápláló, de rövid ideig eltartható étel. Az orda a sajtkészítés mellékterméke, ami a sajt után visszamaradó savóból készül úgy, hogy közel forrásig melegítik fel a savót, ami ezen a h?mérsékleten csapódik ki és a savó tetején gy?lik össze. Az íze és szerkezete a túróéhoz hasonlatos, de édeskés, nagyon kellemes állagú, és szinte eteti magát, ám aki nem szokott hozzá, annak csínján kell bánni az evésével, mert az utóhatása a vécé s?r? látogatásában ér véget.

Karcsinak szabad napja van, így az egész család és velük természetesen mi is elindulunk felfelé az esztenához. Még az indulás el?tt megkérdezi Karcsi, hogy a lankásabb, de hosszabb utat választjuk, vagy a meredekebb, de rövidebbet. Nos, ahogy magamra nézek egyértelm?, hogy a lankásabbat, még ha tovább is tart, mert nem vagyok biztos benne, hogy bírnám szusszal a meredekebbet. Az utunk elején csak egy említésre méltó dolog történik, nevezetesen, hogy az út harmada környékén megáll Karcsi egy, az ösvény mentén lév? kisebb sziklafal mellett és megkérdezi, hogy nem vagyunk-e szomjasak? Mondjuk Thesaurával, hogy tudnánk éppen inni, mert kutya meleget fogtunk ki, de hát hol? Erre Karcsi lehajol az egyik szikladarabhoz a fal tövében, felemeli és mutatja, hogy hát innen, ez itt egy forrás. Csak nézünk, hisz nem látjuk, hogy valamerre folytatódna a víznek a folyása, de mondja Karcsi, hogy nem is a föld felett folyik tovább, hanem a sziklában, és a domb mentén lejjebb tör csak el?. Van a vízben egy fából készült ivó edényke is, de hogy még jobban meglepjen bennünket, az út túloldalán lév? nagyobb level? növényr?l letép leveleket és gyorsan amolyan csészeféléket csinál bel?le mindenkinek, miután leöblíti tiszta vízzel, és abból kínál bennünket a kristálytiszta hideg vízb?l. Jóíz?ket iszunk bel?le és folytatjuk az utunk.

Sétánk háromnegyede táján elérjük Karcsiék esztenájának kerítését, rajta egy kapuval, ez a rész most éppen kaszálónak van fenntartva – évente váltogatják a kaszáló, legel? területet, hogy kíméljék, ne legyen túllegeltetve. Láttunk már gyönyör? réteket, amikor a Szell?tet?nél átjöttünk, de itt sem marad el a szép látvány, ez a rész inkább a tarka rétek sorába tartozik. Megvan ennek is a varázsa, hisz rengetegféle szín? és formájú virággal találkozunk. Az itt él?k szerint közel kétszázféle növény virágzik ilyenkor. A virágba borult domboldal színes pázsit-sz?nyege mindig rádöbbent arra, hogy a csodatev? természet tavaszi/nyári mosolyát milyen közömbösen tudja fogadni sok ember.

Természetesen a rengetegféle növényfajból keveset ismerünk fel Thesaurával, de látjuk, hogy van itt szell?rózsa, kankalin, margarétafélék, valamilyen orchideaféle, boglárkaféle és nem sorolnám tovább, de ami a legjobban meglep bennünket – mert nem gondoltuk volna -, hogy gy?sz?virág is van itt, vadonél?. Egy jó nagy bokorra bukkanunk, csak ez nem a piros, vagy a lila valamilyen árnyalatát mutatja, hanem sárga, barnás pöttyökkel, nagyon szép. Nem lehet betelni a sok-sok virág látványával, és azzal, hogy olyan, mintha mindegyik megsimogatná nem csak a lábunk, ahogy közöttük járunk, hanem a szívünk-lelkünk is. A kaszáló fels? végén lév? kerítés tövében van egy kis csalitos, és benne egy meglehet?sen b?viz? forrás, innen itatják az állatokat.

Az újabb kerítésen átjutva a jelenlegi legel?re érünk és egy viszonylag meredekebb emelked? után ott is vagyunk az esztena építmény-együttesénél, ahol a gerendából épített házacska el?tt üldögélnek Karcsi szülei. Úgy fogadnak bennünket, mintha már sok-sok éve ismernénk egymást és mivel tudják, hogy Magyarországról jöttünk elárasztanak bennünket kérdésekkel. Ahányszor Erdélyben jártam minden alkalommal azt éreztem, hogy a magyarországi magyarokat megkülönböztetett szeretettel fogadják és mindig nagy élmény hallaniuk az anyaországról és dolgairól. Még gyerekkoromból emlékszem a falusi emberek effajta nyitottságára, emberközelségére, és jó érzéssel tölt el, hogy újra találkozom majd ötven év távlatából ezzel a mentalitással. Thesaura csak össze-összenéz velem, és látom a szemében, hogy el van ragadtatva, s az ? szíve is megnyílik, mert ez a légkör teljesen természetesen magával ragadja.

Miután alaposan kibeszélgettük magunkat, vendéglátóink körbevisznek bennünket és megmutatnak mindent a karámoktól, istállóktól kezdve a sajtkészít? helyiségen át a kis lakásig. A lakóépület mindössze két helyiségb?l áll, a bejárat a konyhába vezet, és onnan nyílik egy szobácska. A sajtkészít? rész az a házikó oldalában, k?b?l, sárból épített, általunk még sosem látott formájú t?zhellyel (nyilván a rendeltetésnek megfelel?en) lett kialakítva. Elégé füsttel telített a helyiség, mert van egy része a t?zhelynek, ahol szabad lánggal ég a t?z. Kérdésünkre elmondják, hogy ennek a füsttel telítettségnek két haszna van, az egyik, hogy elöli a baktériumokat egyben a sajt tartósságát is segítve, másrészt el?zi az állatok miatt eléggé sok legyet, de a szúnyogok is távol maradnak. Egy sor kész sajtot is látunk, és van néhány orda is, amib?l szeretettel kínálnak bennünket, említve, hogy ha nem akarunk gondot, akkor csak módjával és inkább még miel?tt indulunk visszafelé, akkor együnk újra.

Amikor körbejártuk az épületeket, több helyen láttunk olyan nyomokat a faszerkezeten, mintha macskakarmolászás lett volna, csak jóval er?teljesebbek és nagyobbak. Kérdeztük is, hogy ezek mik, és elmondták, hogy bizony éjszakánként a medve nem ritka vendég errefelé és ezek az ? nyomai, hisz az élelem után kutatva megpróbál bejutni, de hát a gerendák elég er?sek, hogy ellenálljanak. Tartanak vagy öt kutyát is a porta körül, éppen azért, hogy ilyen esetekben elzavarják, megfutamítsák a hívatlan vendégeket. Meglep?désünkre megnyugtatnak, hogy nappal nem kell ett?l tartani. A házikó mögött egy kisebb lombos erd?cskét is felfedezünk, és ahogy bóklászunk, nézel?dünk, meglátjuk, hogy a szélén tele van erdei szamócával és annak sok kicsi piros termésével. Nem kell biztatni bennünket, hogy jót csemegézzünk bel?le, hisz nagyon finom, aromás íz? gyümölcs. Állítólag vannak területek, ahol vadon léteznek nagydarab málnások is, de sajnos a közelben nincs, gyalogolni kellene legalább annyit, mint idáig, hanem többet, és a gerinc felé. Így mindjárt nem is olyan édes az a málna.

Gyorsan telik az id? a nézel?déssel és beszélgetéssel, de mi szinte nem is érzékeljük. Áci egyszer csak hív bennünket, hogy üljünk le enni, mert bizonyára megéheztünk, hisz délután két óra felé jár már. Felfelé cipelt magával egy amolyan bevásárlókosárfélét, azt gondoltuk, hogy talán a fentieknek hozott valamit, de nem így van, abba rakott élelmet a csapatnak. El?kerül bel?le az esti sült húsból egy jókora adag, meg sonka, szalonna, friss kenyér és újhagyma, amolyan nem éppen fogyókúrás étek. Kiülünk a házikó elé a füvön takarókra, és a friss hegyi leveg?n igazán jóles?en és jóíz?en elfogyasztjuk az elemózsiát. Közben nézegetjük a gyönyör? tájat, a szemközti hegyeket, a gerinc mögül néha-néha el?bukkanó kisebb felh?ket, ahogy az árnyékuk végigfut a hegyoldalakon, a fenyveseken, és a réteken.

„Ebéd” után hívom Thesaurát meg a gyerekeket, hogy menjünk le a virágos rétre – a kaszálóra – sétáljunk egy nagyot gyönyörködve a mez? virágaiban, a tájban. Elköszönünk Karcsi szüleit?l, mély tisztelettel vendégszeretetük és nyílt ?szinte emberségük iránt, gondolva arra is, hogy van talán személyes megbeszélni valójuk is. Nem kell kétszer kérnem sem a gyerekekt?l, sem Thesaurától és már megyünk is a kaszálóra, a gyerekek persze futásban, egymást kergetve, mi azért csak óvatosabban. Még fentr?l kinéztünk egy kiemelked?bb részt a mez?n és azt vesszük célba. Míg a gyerekek hangos nevetéssel fogócskáznak (az ikrek néhol ki sem látszanak a növények közül), addig mi ezen a magasabb ponton kitárt karokkal hanyatt d?lünk a virágokkal teli f?ben. Gyerekkorunkban is szerettünk így kifeküdni a f?be nyáron a barátokkal és jó nagyokat beszélgettünk (volt, hogy éjszaka is, a csillagokat nézve órákig). Most visszaköszön ez az idill, csak a környezet más, mert nem sík a táj, és jóval magasabb a f?, a mezei virág, meg szinte harapni lehet a friss leveg?t, telítve a réteket itt-ott felváltó fenyvesek és a növények illatával.

Most az id?nként átfutó felh?ket nézzük, némelyiknek érdekes formája van, vagy hasonlít valamire. Szép a sok virág így közvetlen közelr?l, hisz így a részletek is látszanak rajtuk. Ha az ember csak sétál közöttük, nem látja az apró kis díszeiket, a színátmeneteket, mintázatokat. Ebb?l a helyzetb?l rá lehet látni a szemközti hegyoldalra, ahol egy kis kápolnácska is fehérít az egyik haragoszöld fenyves el?terében. Az itteniek szerint ott is szoktak búcsújárást tartani Pünkösdkor, amolyan körmenetfélével, zászlókkal, énekelve – ilyenkor egész hosszú sor kacskaringózik felfelé az úton a kápolnácskához a faluból. A gyerekek sikongása már-már el sem jut a tudatunkig, csak a táj gyönyör?ségei és az öröm, hogy ebben a kisebbfajta csodában is részünk van.

Beszédes hallgatásunk közben azt vesszük észre, hogy a gerinc mögül jó nagy sötét felh? t?nik fel, ami semmi jóra nem enged következtetni. Szólunk a gyerekeknek, hogy a nem túl messze lév? jó nagy feny? felé vegyük az utunk gyorsan, miel?tt megáznánk. Mire odaérünk már kapunk is a felh?b?l egy alapos záport, de olyan nagy és s?r? a lombja a feny?nek, hogy alatta teljesen száraz marad a t?levelekkel teli föld. Szerencsére nem tart sokáig, így megússzuk az elázást. A zápor után Karcsiék is megérkeznek és elindulunk lefelé a hegyr?l, ami az adott körülmények között nem is egyszer? mutatvány. Úgy csúszik a f?, de a felázott ösvény is, mintha jégen járnánk. Mire leérünk, a fenekünk alaposan megismerkedik a talajjal, bár egyszer valami balett-mutatvánnyal egy lábon csúszva és kalimpálva megúszok egy esést, igaz pár méterre állok meg egy szakadékszer? völgyt?l. Karcsi útközben megkérdezi t?lünk, hogy lenne-e kedvünk holnap egy szekeres kirándulásra, mert a rokonságból tudna ilyen járm?vet, lovakat kérni. Ültünk már mindketten szekéren, de hegyi körülmények között még sosem, így boldogan ráállunk.

Másnap úgy tíz óra tájban megérkezik Karcsi a szekérrel, a gyerekek és mi (Áci most otthon marad) már készen várjuk, és felülünk. Sáncpatakára megyünk – mondja Karcsi – a rokonoknak ott van esztenája, de el?tte kerülünk a régi határig. Az út enyhén lejt lefelé, így vágtázunk, nem kell a lovaknak nagyon er?lködnie. Áthajtunk a Tatros egyik hídján – itt már rohanó, hömpölyg? folyó és pár száz méter után elérjük a régi országhatárkövet és fölötte az ?rségnek épített várat. Hosszú, meredek lépcs? vezet fel a várba, fel is lépkedünk rajta, bár a vár már elégé romos állapotban van, de szép a kilátás felfelé a völgyre is, a völgyet lezáró összesz?kül? hegygerincekre, meg lefelé a síkabb vidékre. Azért, csak elénekeljük a magyar himnuszt is a vár romjai között, hisz a szívünk megérinti a szituáció – és vissza a szekérhez. Már indulunk is Sáncpataka felé, hisz talán háromszáz méterre van innen, de miel?tt beérnénk a völgybe, hirtelen lekanyarodunk az útról bele a patakba. Thesaura fel is jajdul, én is meglep?döm alaposan, de mint kiderül, csak a lovakat akarja megitatni a hosszú emelked? el?tt Karcsi.

Eddig aszfaltos úton haladva kényelmes volt a szekerezés, de ahogy letérünk a völgy útjára, már alaposan rázkódik, pattog az egész járm?, vele együtt mi is. Az biztos, hogy a vesek? lerázásának ideális módja lenne. Többnyire a patak partja mentén megyünk, és egy id? után felfigyelek rá, hogy lépten-nyomon források, vízerek, kis patakok vannak az út mentén, amik a f? patakba futnak, és elkezdem számolni ?ket. Még az út felénél sem járunk, amikor már ötvennél tartok (hihetetlen ez a sok víz mindenhol) és megunom tovább számolni.

Kifogunk egy id? után olyan részt, ahol meglehet?sen meredeké válik az út és bizony le kell szállnunk, mert a lovaknak elég a szekeret húzni, nem még rajta hatónkat (különösen engem). Ahogy sétálunk a szekér mellett, egyszer csak nekünk jobb fel?l egy szélesebb völgy nyílik, b?viz? patakkal és a völgy bejáratánál egy épül?félben lév? szintén pravoszláv kolostorral. Hogy erre mennyi kolostor van! Maguk a szerzetesek építik, és nem igazán irigylem ?ket, mert valami vastag anyagú – talán daróc – szerzetesi ruhában dolgoznak, miközben rólunk rövidnadrágban és pólóban is szakad a víz, talán csak Thesauráról nem, ? nagyon bírja a meleget. A kolostoron túl ismét felülünk és nincs más dolgunk, mint gyönyörködni a változatos természetben, meg beszélgetni.

Úgy fél óra után Karcsi ismét megkér bennünket, hogy szálljunk le, s bár nem értjük egészen, hisz nem meredek az út, de természetesen szót fogadunk. Ahogy mindannyian lenn vagyunk rajta kívül, rögtön megértjük az okot, mert a lovak közé csap, vágtára ösztönözve ?ket és hirtelen a patak meredek partján levágtat a patakba, majd a túlsó még meredekebb oldalon fel a másik oldalra. Elképedve nézzük Thesaurával (a gyerekek már biztos jártak itt többször, mert ?k nem lep?dnek meg), de azután átkelünk mi is a patakon, a kiálló köveken és felkapaszkodunk a partra, s íme, egy esztena, tehát megérkeztünk. Érdekes, hogy itt az építmények nem a magasabb ponton vannak, hanem a terület alján, de bizonyára a patak közelsége az oka. Itt nem fogad senki bennünket, valószín?, hogy fenn tartózkodnak a gerincen, de Karcsinak van kulcsa, és behív bennünket. Az asztalon orda és kenyér odakészítve ruhában, eszünk egy keveset bel?le, majd szinte az ajtóval szemben lév? hegyoldalba szúrt fából csorgó vízzel – mint már korábban meséltem róla – leöblítjük.

Nyilván nem tudunk ellenállni annak, hogy itt is jó nagyot sétáljunk a természet ajándékában, a „vadvirágos” réten, hegyoldalon. Ezen a mez?n leginkább a lila, kék, és a sárga színek dominálnak, amik még harmonizálnak is egymással. Dél körül elindulunk hazafelé, mélyen elraktározva emlékeink közé azt a sok-sok élményt, amiben részünk volt. Ahogy a patakon átkel a szekér, úgy pattog a köveken, mintha minden darabja külön életre kelne, de nagyon megy ez már Karcsinak, nem esik le róla. Miel?tt felülnénk, elgondolkodom azon, hogy hogyan fogunk tudni a lejt?n lefelé gond nélkül haladni, hogy ne gyorsuljon fel a szekér, f?leg a meredekebb szakaszokon, mert nem látok semmiféle féket. Ám ekkor el?kerül egy lánc, amivel házigazdánk odakötözi az egyik hátsó kereket a szekér vázához és le is lakatolja, így az a kerék nem tud forogni, hanem csak csúszni, így fékezve folyamatosan a szekeret. Nyugodt tempóban haladva szép lassan leérünk a völgy aljára, ott lekerül a lánc, a lovak ismét isznak egyet, és innen már sima út vezet hazáig, ahol finom ebéd vár ránk (csorba leves, tárkonyos mártásban csirkecombok nokedlivel, és valami sosem látott, de nagyon finom sütemény).

Ebéd után kiülünk a fazsindellyel fedett teraszra (még sosem láttunk ilyen teraszt: itt szinte minden fából van), és jóles?en elbeszélgetünk. Kölcsönösen érdekl?dünk arról, hogy hogyan élnek itt, és hogyan élünk mi otthon. Milyen szokások vannak, mir?l hogyan gondolkodnak az emberek. Mi arra csodálkozunk rá, hogy a csángók mennyire természetközelien élnek, és a hagyományaik még nem merültek feledésbe, ?k azt hallgatják nagy figyelemmel, hogy nálunk mennyire felgyorsult az élet, a technológia, és hogyan változott meg az egész életvitel. Vacsora el?tt még lesétálunk az úgy tizenöt-húsz házzal lejjebb lév? csángó múzeumba, amit egy nyugdíjas tanárn?, Marika gy?jtött össze, akit én már személyesen ismerek, és aki teljes szívét beleadva mesél és mesél, szinte minden darabról valamit, valamilyen emléket, vagy sztorit. Visszatérve összecsomagolunk, hisz másnap indulunk hazafelé, útba ejtve a Csíksomlyói búcsút, ahová Karcsi elkísér bennünket, és miel?bb lepihenünk, mert hosszú napunk lesz, de ez már egy másik történet.

 

    – Kedves Thesaurám, jó éjt, szép álmokat kívánok! Ugye elkísérsz még valamely szép helyre?

Legutóbb szerkesztette - Pallagi József
Szerző Pallagi József 28 Írás
Ha hozzám hajolsz, bennem egy lélek csillan, ha tőlem hajolsz, bennem egy ördög villan.