Pallagi József Szerző
Vezetéknév
Pallagi
Keresztnév
József
7 év 1 Komment

 

Eljött a hajnal, s én köszöntöttem,

szívem takaróját elé terítettem,

nem pálmaág, nem is rózsaszirom,

csak amivel nyűtt életem takargatom.

 

Rajta van lám, minden jónak nyoma,

s megbúvik életem bánata, nyomora,

messziről nézve szép, cifra kelme,

közelről egy élet, egy sors rejlik benne.

 

Várja, hogy a hajnal mit hoz mára,

színe milyen lesz, piros, zöld, avagy sárga,

szeretet, remény, kétely virága

hullik-e majd ma a cifra palettára.

 

Eljött a hajnal, s ahogy felfeslett

a sötétből, elé reményemet vittem,

nem harsányat, nem követelőzőt,

csak ami szívemben őszinteségből nőtt.

 

Csak legyen utamon világosság,

adjon az életem kenyeret és munkát,

csak szeretet járja át a napom,

s legyen hova majd fejemet lehajtanom.

 

Tudom, sokan kelnek e reménnyel,

s este fekszenek le kétségbeeséssel,

szánd meg embereid, ó Földanyánk,

s jöjjön hajnaloddal egy igazabb világ.

 

Eljött a hajnal, s én köszöntöttem,

szívem takaróját elé terítettem,

nem harsányat, nem követelőzőt,

csak amit a szívem őszinteségből szőtt.

7 év Nincs Komment

 

Majd úgy gondolj rám,

ha bezárul számomra e világ,

mint ki el sem ment,

veled van és éppen csak lepihent.

 

De most még a lelkem veled ragyog,

várnak ránk édes, ringató dalok.

Hol meséket mond szívem oda vágysz,

lelkemben sétálva hazatalálsz.

 

Hol szó elakad,

ott leled meg igazán önmagad,

hol csönd simogat,

bensőd majd ott felfedi titkodat.

 

Ott a hold, mi éjjel nekünk ragyog,

fényénél szemünk csillagként csillog

és a nap melegét úgy ontja ránk,

hogy belőle fakadjon boldogság.

 

Csak a szép jöjjön,

csak a fény, hol földet ér köszönjön,

csak a szél mi ér,

csak a táj legyen, mi elkísér.

 

Hallgasd csak a szívem legszebb szavát,

benne van, mi éltünk viszi tovább,

s ha néha-néha fájó hangja kél,

akkor kell igazán, vele legyél.

 

Majd úgy gondolj rám,

ha bezárul számomra e világ,

csak picit fájjon,

s minden öröme veled maradjon.

7 év Nincs Komment

… Ezen a kellemes, nem túl meleg, de melengető, ragyogó májusi napon szeretnélek meghívni egy, a természetet kedvelő számára szép és természeti kincseket eléd táró völgybe.

 

 

 

 

 

— Kedves Thesaura! Ezen a kellemes, nem túl meleg, de melengető, ragyogó májusi napon szeretnélek meghívni egy, a természetet kedvelő számára szép és természeti kincseket eléd táró völgybe. Ez a völgy pedig a kocsi múzeumáról méltán híres Parádfürdőtől indul felfelé a Mátrába a falu végén lévő Károlyi kastélyt övező alsó park mellől, a Sándor-réten át. Mehetünk ebben a szép tavaszi időben felfelé az Ilona-patak völgyében?

     — Természetesen — feleli —, elemózsiát hoztam egy kosárkában, meg van takaró is, ha meg kívánunk pihenni, vagy enni.

     — A fogat már vár is bennünket, hisz a völgy szűkületéig azért úgy négy-öt kilométeres út vezet.

Nem is késlekedünk az indulással, felpakolunk mindent a fogatra, és szép lassan ballagni kezdenek a lovak. Az út eleje gépkocsival is járható, mert le van aszfaltozva, de akkor nem lenne mód és idő gyönyörködni a kastély mellől induló vadgesztenye fasorban, ami úgy másfél kilométer hosszan szegélyezi az utat, mely a Mátra egyik leggyönyörűbb fasora, főként ilyenkor, amikor virágzik. Virágzata az ágvégeken áll, mint egy többemeletes gyertyatartó, hófehér virágokkal, bár létezik rózsaszín virágzatú is. No meg nem gyönyörködhetnénk az út mellett hol erre, hol arra kanyargó Ilona-patak vájta mederben és az azt övező lekülönbözőbb bokrokban, cserjékben, fákban, és a füves virágos rétekben sem. Később a vadgesztenye fasort (a falut Recsk felé elhagyó főút mentét is szegélyezi egy darabig), juharfasor váltja, ami nem kevésbé mutatós.

     Így a fogatról a patak csobogása is végig kísér bennünket, meg a sok erdei madár csivitelése, ami a motorzúgástól nem hallatszana. A patak hol itt búvik át, hol ott, az út alatt, ahogy kanyarog az itt-ott még széles völgy alján elterülő rétekbe, hegyoldalakba vájva magát. Meg-megállunk a fogattal olyan helyeken, ahol a patak szétterül, és jól megközelíthető, hátha látjuk a víz élőlényeit is, vagy a réteknek különösebben szépen kivirult részein sétálgatni egy kicsit a fűben és a virágok között.

     Május az egyik szép, vagy talán a legszebb hónapja az évnek, ilyenkor bont virágot a legtöbb növény és a hófehértől a mély-liláig szinte minden szín és árnyalat megtalálható. Csodálatos. El is határozzuk, hogy hazafelé szedünk majd belőlük egy szép csokrot, s bár csábítanak most is, de a kirándulás végéig elhervadnának.

     Ahogy haladunk felfelé, egyre közelebb kerülnek a hegyek lábához lenyúló és itt már a patakot is elérő húsz-harminc méter magas bükkóriások, és mintha több öles kavicsokat szórtak volna szét, úgy hevernek itt-ott a földből kimagasló sziklák. Ahogy szűkül a völgy, és maradoznak el a nagyobb rétek, úgy vágódik egyre mélyebbre a talajba a patak a kövek, sziklák közé, és törnek elő kis források a patak mentén. Az ismertebbek ezek közül a Szent István-csevice kút és a Klarissza-forrás, amelynek a vize gyógyhatású is. Meg is állunk ezeknél egy pohár frissítőre, ami jól esik az egyre melegebb időben.

     Úgy jó egyórás kocsikázás és sétálgatás után el is érünk a völgy szűkületéhez, ameddig gépkocsival is járható az út, mely majd végig aszfaltozott, csak az utolsó, talán kétszáz méter bazaltkő zúzalékos. Ki is van alakítva a patak partján, ami itt eléggé meredek, és a szemközti fák között amolyan parkolóféle néhány paddal, rönk asztallal. Ám ami a legérdekesebb, az egy hatalmas kocsányos tölgy maradványa, de akkora, hogy egy kisebb ház is elfért volna a törzsében, és akár egy palota a hajdani lombja alatt.

     Odahívom Thesaurát és kérdezem tőle:

     — Tudod-e, hogy miről nevezetes ez a csonka fa?

     — Honnan tudnám — feleli —, hisz még sosem jártam itt és a létezéséről sem tudtam!

     — A legenda szerint II. Rákóczi Ferenc 1710-ben, a felvidékre tartva ehhez a fához kötötte a lovát, no persze akkor még megtehette, mert nem volt ekkora és még élt.

     A törzsének az átmérője most kilenc és fél méter, és a lombozata teljes pompájában negyven méter. Ha egy kicsit számolunk, és lefordítjuk, mondjuk egy épület méreteire, akkor lehet elképzelni, hogy milyen döbbenetesek ezek a méretek. Nos, ennek a fának az alapterülete hozzávetőleg hatvannyolc négyzetméter, ami egy két szobás, konyhás parasztháznak felel meg nagyjából. A lombkoronája még elképesztőbb, hisz 1250 négyzetmétert takart, ami alatt egy termetes kastély is elfért volna, több mint húszszor hatvan méteres méretekkel. Hogy mikre képes a természet az csak ilyen összehasonlításokkor derül ki.

     Miután kellően megcsodáltuk az úgynevezett Rákóczi-fát, leszedjük a holminkat a fogatról, és induláshoz készülődünk. Hogy könnyebb legyen az utunk, a fogathajtó elővesz az ülés alól két sétabotot, mondván, jól fog jönni majd a köves részeken, meg az esetleg csúszós talajon. Az elemózsia kis füles kosárkában van, amit Thesaura visz, a takaró meg az ivóvíz egy nagyobb vászon szatyorban, aminek a vitele az én reszortom, hisz az nehezebb. Csak úgy félig magamnak megjegyzem, hogy mindjárt kerítek egy botot, mert a vállamon könnyebb lenne vinni. Erre megszólal a fogatos, hogy nem kell, az is van, és előhúz egy hatvan-hetvencentis kampósbotot, és átadja. No így már mindjárt jobb, hisz a kampó nem engedi lecsúszni a szatyor fülét a botról és a vállamra vetve meg kényelmes. Ahogy indulunk, még utánunk szól, hogy egy picit visszább van egy kis rét, ő ott lesz, kifogja a lovakat, hadd legeljenek, meg igyanak, ha megszomjaznak, ő addig meg szundít egyet a hátsó ülésen.

     A patak innen a Marhád-hegy és a Cserepes-tető meredek oldalai közé szorulva folyik, több helyen utat törve magának a hegyek néhol összeboruló sziklái között. Az ösvény a patak hol egyik, hol másik oldalán vezet, ahol éppen jobban lehet közlekedni, de ehhez több helyen át kell kelni a vízen, igen ám, de most már hidak nélkül a vízből kiálló köveken. Valóban jól jönnek azok a sétabotok, amivel meg tudja támasztani magát az ember, egyik kőről a másikra átlépve, vagy olykor ugorva. Így máris izgalmasabbá válik az út. Néhol még segítenünk is kell egymásnak, nehogy lábmosás, vagy ami rosszabb, fürdés legyen belőle a hideg vízben.

     A völgy lassan szurdokká válik, egyre keskenyebb úttal, és itt már tisztán látszik a természet alkotó-romboló ereje. A különböző kőrétegek — mint afféle üveglapok — hol ferdén, hol majd függőlegesen állnak mellettünk, mutatva, hogy a Föld erőinek az ilyen kőrétegek valóban olyanok, mint az ember számára a papír-, vagy üveg-lapok. Persze növény, növény és növény mindenütt, még a kövek között, a sziklák repedéseiben is, akár még fák is megkapaszkodnak gyökereikkel keresve a hasadékokat, s a sziklafalon, mint kígyók futnak. Van itt moha, páfrány, zuzmó, de százféle színben virágzó számunkra ismeretlen kis növények is, néhol akár nagy felületeket is beborítva, egy-egy szint adva a lassan már félhomálynak, hisz elég nekik az a fény is, ami a fák lombján át, a szoros mélyére lehatol.

     Egyszer csak kitágul a szoros egy kb. hatvan méter széles katlanná, melynek a túlsó végén lévő függőleges faláról zúdul alá hazánk legnagyobb (10 méteres) természetes vízesése, az Ilona-vízesés. Van ennél nagyobb is a mostani Magyarországon (20 méteres), mégpedig a Szinva-patak Lillafüredi vízesése, de az nem természetes, hanem a Palota-szálló építésekor megépített függőkert kialakításakor készült el, még 1927-30 között. A Szalajka-völgyi fátyol-vízesés is hasonló nagyságú (tizenhét méteres), de az nem egy lépcsőben, hanem tizennyolc lépcsőn átjutva folyik tovább. A régi Nagy-Magyarország területén vannak nagyobb vízesések is a Kárpátokban, de hát azok már nem a mieink.

     A vízesés a Tőkés-kút táplálta két kis forrásból induló Ilona-patakból alakult ki. A patak vize egy tizenöt-húsz méteres tektonikusan kialakult andezit letörés kőzetébe vágódott V alakú szűkületből zuhog alá, a katlanban szétterülve sok kis ágra, majd a katlan végén újra összefutva.

Thesaura tágra nyílt szemekkel gyönyörködik a látványban, melynek igazi varázsát még tetőzi, hogy a szétnyíló szorosba itt, mint tölcséren át, csak úgy zúdul be a fény, a napsugár, a sziklafalak mélye pedig rejtelmes félhomályba bújik.

     A katlan egyik oldalán fel lehet menni a vízesés fölé, és még mintegy fél kilométer hosszan vezet a szűk ösvény a patak mellett, kisebb-nagyobb zúgók során, majd kiszélesedik és egy szép völggyé nyílik ki. Itt már ligetessé válik az erdő, az aljnövényzet gazdagabbá nő, és itt-ott kisebb tisztások is találhatók. Az egyik ilyen napsütötte tisztáson letelepedünk, leterítem a takarót, előkerül az elemózsia és a víz, megpihenünk, és megebédelünk. A völgy árnyasabb oldalán gyöngyvirág-mező, s a középzöld lándzsahegy alakú levelek közül kikandikáló több tízezer, de talán százezer apró, hófehér harangocskák látványában gyönyörködhetünk. A fáma szerint a napos oldalon kora tavasszal hóvirágok lepik el a hegyoldalt, nyár eleje-közepe táján pedig rengeteg illatos, zamatos ízű erdei szamóca lelőhely található, ami sajnos most még nem érik.

     Ebéd után beszélgetünk egy jó nagyot, visszaemlékezünk a „régi szép időkre” és a nem oly rég volt őszi kirándulásunkra a Börzsönyben, amit a kiskatona-korombeli barátom falujának a környékén tettünk, míg ott vendégeskedtünk. A patak, a malom, a horgásztó, a kisvasút és a hegyek ott is. Szépen eltelt az idő és indulnunk is kell vissza, mert a szurdokban és a hegyszorosban hamar nem látni a napot, és nagyon méllyé válik a homály. A terep, mint eddig kiderült nem éppen sima és egyenes. Bár a patak vízhozama most a legideálisabb, mert tél végén a hóolvadás meg az esők nagyon felduzzasztják — igaz, ilyenkor a legszebb a vízesés — és a közlekedés nehezebb, csúszósak az utak. Mostanra már csappant a víztömeg, de a források még bővizűek és tiszták, nem folyik beléjük a hegyoldalról a sár és a törmelék.

     Visszafelé szinte más arcát mutatja a völgy, mások a fényviszonyok, más irányból látjuk, így lefelé is van újabb látnivaló, csodálkozni való. Fentről a sziklák is másabbak, jobbak a rálátások, a patak útja is jobban kirajzolódik. Látjuk már a fogatot is, a hátsó ülésen horpasztó gazdájával, és a béklyóban legelésző lovakkal. Amikor közelebb érünk, egy kicsit gonoszkodom, és hangosan megszólalok, hogy szöknek a lovak, mire a gazdájuk úgy felpattan, hogy majd leesik a fogatról, de aztán csak jót mosolyog rajta, hisz béklyóval hogyan szökhetnének, de hát így jár, aki álmából ébred. Amíg felpakolunk és visszarakjuk a kölcsönbe kapott botokat is, addig a fogathajtó befogja a lovakat és a völgy sík részén még szépen sütő napos időben visszaindulunk.

     Thesaurán látva, hogy boldog mosollyal pihen, megkérdezem tőle: milyen volt a napja?

     Örömmel újságolja, hogy csodás ez a kis völgy, ha teheti, visszajön még ide. Az tény, hogy ez nem a Niagara volt, de a miénk és meseszép, s kérdezi, sok ilyen szép hely van még kicsiny hazánkban?

     — Sokat ismerek — mondom —, de talán a negyedét sem annak, ami van. Ha minden héten elmennénk egy-egy helyre, talán akkor sem érnénk a végükre, míg élünk.

     Közben odaérünk ahhoz a réthez, amit felfelé menet kinéztünk, hogy szedünk róla virágot egy csokorral, megállunk hát, és kényelmesen sétálgatva, beszélgetve szedünk egy jókora csokrot, emlékéül e kellemes napnak.

 

 

 

 

7 év Nincs Komment

 

Úgy vágyom hazámat, szép Magyarországot,

benne dús kikelet hozzon már virágot,

madarak gyors röpte cikázzon köröttem,

szeleknek lágy szárnya lebegjen szívemen.

 

Jöjjön az a nyár, jöjjön búzakalásszal,

csivitelő fiókák éhes szájával,

perzselő naptól rezgő, nyárfaligettel,

és enyhülést hozó bőséges esővel.

 

Útra, hogyha kelek, síkra avagy hegyre,

örömöm és kedvem hadd leljem meg benne,

vadvirágos réten hadd suhanjon lelkem,

és járhassak hegyek friss levegőjében.

 

Oly sok csoda maradt még meg e kis földön,

mit ránk hagyott Trianon és az elődök,

hadd jöjjek hát „haza”, s ne érezzem magam,

mint ki hazájában száműzetésben van.

 

Hadd halljam, hogy nemzet nemzettel megbékél,

hadd lássam, hogy végre közös lehet a cél,

hadd tudjuk a múltat rendezni már végre,

lezárni, mit kell, s indulni új jövőbe.

 

Úgy vágyom hazámat, szép Magyarországot,

s benne dúsan virágzó, jó gazdaságot,

honfitársaim megértő közelségét,

s ne legyen az országban ellenségkép.

 

Úgy éget a honvágy egy ilyen hazába,

jöjjön az a nyár, jöjjön búzakalásszal,

vadvirágos réten hadd suhanjon lelkem,

szép Magyarországon, engedj itthon lennem.

 

 

 

9 év 6 komment

A gerinc tövéb?l ered a Tatros folyó, itt ugyan még csak patak, de a völgy végére a sok oldalvölgyb?l lefutó sok-sok patak által felduzzadva már zúgó, hömpölyg? folyó. Ennyi forrást, vízeret, patakot még sehol nem láttam ekkora területen belül. Ha bedugsz egy félbehasított, kivájt fát a hegyoldal zöldebbnek látszó részén a földbe, nem telik bele fél óra és már csörgedezik is egy kis forrás.

Kedves Thesaura!

 

Most, ebben a kora nyári id?ben egy meseszép vidékre invitállak. Mit szólsz az Erdélyi Gyimesekhez? Ha jól id?zítjük, akkor akár a Csíksomlyói búcsút is a programunkba vehetjük, ami május végén, június elején szokott lenni „Pünkösdkor”. A rétek kaszálását is csak utána szokták megkezdeni, és ha látni akarsz szépet, akkor még a búcsú környéki napokban kell odamenni, esetleg néhány nappal utána.

– Jössz velem?

– Örömmel.

– Köszönöm, hogy a társaságomban leszel!

Ezt a Csángók lakta Gyimesi völgyet, ami úgy negyven kilométer hosszú és rengeteg oldalága van, a Csíki medence fel?l lehet megközelíteni közúton a legközelebb a „Szell?tet?” melletti hágón (1164 méter) keresztül. Az alsó vége fel?l is elérhet? még az Ojtozi szoroson áthaladva is, amely környékén a Moldvai Csángók élnek, de arra elég nagy kerül?t kell tenni, ha Magyarország középs? vagy északi része fel?l megyünk. Ráadásul hosszan kell az úgynevezett „Regát”-ban menni, ami jórészt nem magyar lakta terület.

Induljunk hát Thesaurám Csíkszeredáról a Gyimesi völgybe, fel a „Szépvíz-patak” völgyének kacskaringós szerpentinjén – s beülünk házigazdánk (Karcsi) Daciájába.

Ahogy magasabbra érünk a patak tóvá duzzasztott medre mellett, megjelennek a fenyvesek, impozáns, legalább harminc-negyven méteres termetükkel. Olyanok, mintha ezer éve vigyáznák ezt az utat, és ahogy a tavat elhagyjuk, kétfel?l helyenként alagutat képeznek mellettünk-felettünk. Nézem Thesaurát, ahogy szinte áhítattal csodálja a látványt, nem zavarom meg a hangulatot a beszédemmel, én is csak gyönyörködöm, pedig már vagy hatszor éltem át ezeket a pillanatokat.

A hatalmas, egyenes törzsek, így alattuk haladva szinte monumentálisnak t?nnek, legalábbis az otthon megszokott akácfákhoz és egyéb honos fákhoz képest. Magasságukkal talán csak az évszázados bükkösök vetélkednek. Hogy micsoda élni akarása van ennek a kárpáti feny?nek, arra jó példa, hogy az út mentét?l kezdve a legel?t övez? kerítésig (ahol még nem érik el az állatok és fényhez jutnak – a magas fák alatt nyilván nem), mindenhol megtalálhatóak a különböz? magasságú csemetéi, a legapróbb helyeken is, még a k?zetek között is. Szinte teljesen lefedik a szabad részeket, burjánzó zöld takarót képezve a pár centist?l kezdve a néhány méteresekig.

Nyilván a létért folyó harcban csak azok maradnak életben, amelyek a leghamarabb tudnak a többiek fölé emelkedni. Az ifjoncok még zsenge világoszöldek, és ahogy halad a koruk egyre sötétebb árnyalatúak, az igazán szép korban lév?k már egészen haragoszöldek. A zöld az egyik kedvenc színem, és tudtommal nyugtató szín is, aminek itt valóban lehet érezni a hatását, amit az árnyalatok még jobban feler?sítenek. Az erd? alja, mint valami érdekes rajzolatú sz?nyeg meg van terítve a lehulló t?levelekkel, vastag réteget képezve, ami a csapadékot nem engedi rögtön lefutni a talajon (ha egyáltalán leér a földig, mert a s?r? lomb még az er?s záport is percekig elnyeli – le sem ér a felszínig), hanem mint valami szivacs felszívja és csak lassan engedi beleszivárogni a talajba. Az erd? szélét?l pár tíz méterre már szinte szürkületi homály van, annyira s?r? a t?levelek lombkoronája, annyira elnyelik a fényt. Még a szél is csak alig érezhet?en hatol át rajta.

Ahogy magasabbra érünk és elmaradnak a fenyvesek, Thesaura el?bbi ámulata lelkesedésbe csap át, hisz elérjük a legel?-kaszáló területeket és olyat lát, amit otthon még nem (igaz, amíg nem jártam itt, addig én sem). A hegyoldalak sávokban, nagy foltokban sárgává – lilává – kékké – rózsaszín?vé – pirossá – fehérré – és imitt-amott tarkává válnak. Hát igen, most virágzanak a kaszálók, ezért is nagyon szép ilyenkor jönni, amikor már a rétek virágba borulnak, de a kaszálást még nem kezdték meg. Ahogy végig nézünk, kerítések vannak minden felé, no nem akkorák, mint otthon a telkek körül. Itt egy-egy terület fél-negyed domboldal és az van bekerítve, mert elválasztják a legel?ket a kaszálóktól, nem kóborolhatnak az állatok minden felé, sem a tulajdon miatt, sem a legel?-kaszáló összekeverése miatt. Ha mindent összejárnának az állatok, akkor mit ennének télen? Míg ezt elmesélem Thesaurának felérünk a „Szell?tet?höz” és kiszállunk a kocsiból.

Itt a tet?n mindig jár a szél, nem véletlenül kapta ezt a nevet, de a látvány az mindennel felér. A Gyimesi völgy fel?li oldalon nincsenek fák, fenyvesek, csak rét meg rét kilométereken át. A szemközti oldalon van néhány kisebb-nagyobb erd?cske, de le a völgynek és jobb oldalt csak rétek. Itt bontakozik ki igazán a virágok színpompája, itt még hatalmasabb területek különülnek el színek szerint. Ahogy elkezdünk sétálni a tet? rétjén, akkor látjuk csak igazán, hogy milyen tarka is a rét közelr?l. Egy-egy területnek megvan az uralkodó növénye és ennek megfelel?en a virágjának a színe is, ami távolról nézve elnyomja a többi növény virágjáét, de közelr?l száz meg százféle magasságú és szín? virág alkot egy-egy mez?t. Ez bizony tényleg „vadvirágos rét”. Thesaura gyorsan szed is egy szép kis csokrot bel?le, hisz itt nem kell félni, hogy kihalófélben lév? virágot szed le. Ha minden virágot leszednénk, ameddig a szemünk ellát, Magyarország minden családjának lehetne egy-egy csokrot kötni bel?le. Itt meg széna lesz, és megeszik az állatok télen, s?t tele van mindenféle gyógynövénnyel is.

– Gyere Thesaurám – hívom –, mutatok valamit – s megfogom a kezét és elsétálunk a nem különösebben távoli gerinc felé, térdig, néha derékig virágba öltözve. Err?l a pontról belátható az egész Gyimesi völgy, a régi „ezeréves” határig. Igaz, hogy a távolabbi részek már csak a leveg? páratartalmának fátylán át, de látható tiszta id?ben, mint most is.

Innen a gerinc tövéb?l ered a Tatros folyó, itt ugyan még csak patak, de a völgy végére a sok oldalvölgyb?l lefutó sok-sok patak által felduzzadva már zúgó, hömpölyg? folyó. Ennyi forrást, vízeret, patakot még sehol nem láttam ekkora területen belül. Ha bedugsz egy félbehasított, a közepén kivájt fát a hegyoldal zöldebbnek látszó részén a földbe, nem telik bele fél óra és már csörgedezik is egy kis forrás.

Ha ezt a völgyet, a szerkezetét, valamihez hasonlítani szeretném, akkor talán egy hosszúkás levélhez tudnám a legjobban. A levél alsó vége (a csúcsa) lenne a „Szell?tet?”, ami alól ered a Tatros, itt a legvékonyabb a levél f? ere, mint a Tatros is, ami azután a levélnyélhez közeledve vastagszik, mint a patak is, ahogy folyóvá válik. Az oldalágak lennének az oldalvölgyek patakjai, mint levélen az oldalerek, és ezek még szétágaznak még kisebb erekre, mint ahogy az oldalvölgyek is még kisebb völgyekre és természetesen patakokra, erecskékre. A levél széle lenne maga a hegygerinc, az egyik oldalával a Csíki medencét, a másik oldalával a „Regátot” elválasztva a Gyimesi völgyt?l. S a levélnyélnél összezáródva, mint a völgy is, ahogy összezár, az „ezeréves” határhoz érünk, melynél a „Rákóczi-vár” áll ?rt.

Visszafelé a kocsihoz, futunk egyet a vadvirágok között, igaz az én futásom kissé mackósra sikeredik, de jól esik. Odaérve megbeszélem a házigazdánkkal, Karcsival, hogy ? a völgy kezdeténél lév? pravoszláv kolostornál várjon meg, mi pedig Thesaurával lesétálunk a lankás hegyoldal rétjén át odáig. 

– Kedves Thesaurám, sétáltál már ekkora és ilyen szép, térdig-derékig ér? vadvirágos mez?n? – kérdezem t?le.

– Még nem – válaszolja –, nálunk is voltak nagy virágos rétek, ahol gyerekként, kamaszként éltem, de sem ekkorák nem voltak, sem ilyen szépek nem.

– Képzeld el – mondom neki –, hogy itt is az évnek csak ebben a szakaszában pár hétig ilyen gyönyör?, mert „Pünkösd” napja után (a rét állapota alapján) elkezdik lekaszálni, és legközelebb már csak egy év múlva lesz ilyen, hisz a nyár folyamán még egyszer, vagy kétszer lekaszálják (az es?t?l függ?en), és már nem borul virágba. Most is csak azért várnak vele eddig, hogy magot hozzon, amit a kaszálás után megszáradva elszór, hogy legyen mindig újulat, hogy minél s?r?bb lehessen a mez?.

Megfogjuk egymás kezét, hogy az esetleges egyenetlenségek miatt, ha megbotlunk, tudjunk egymás támasza lenni, és elindulunk szép komótosan lefelé, gyönyörködve a rét szépségeiben, szebbnél szebb formájú és szín?, meg talán még sosem látott virágaiban. Közben elmesélem Thesaurának, hogy a Gyimesi völgy három nagy településb?l áll (Gyimesfels?lok, Gyimesközéplok, és Gyimesalsólok egybe épülve Gyimesbükkel), és sok-sok kisebb településb?l. A mi vendéglátóink Gyimesbükkön laknak a völgy végében, a régi Nagy-Magyarország határától úgy másfél kilométerre. A kisebb települések az oldalvölgyekben helyezkednek el, melyek a nevüket az ott él? ?si családok nevér?l, vagy a völgy valamilyen tulajdonságáról kapták, érdekes módon képezve az elnevezést (pld.: Borospataka, Antalokpataka, Görbepataka, vagy Hidegségpataka, Sáncpataka, stb.).

Közben beérünk Középlokra, ahol az út mentén hosszan-hosszan egyforma régi épületek állnak, egyemeletesek. Vezet?nk elmondja, hogy valamikor az ezerhétszázas években épültek a Magyar Királyi Honvédség egyik dandárja számára, melynek a feladata volt az esetlegesen kelet fel?l betör? támadás feltartóztatása, míg az er?sítés meg nem érkezik az ország belsejéb?l. A Kárpátokon kevés helyen lehet seregekkel átjutni, ez lévén az egyik, így kiemelt szerepe volt a védelem szempontjából. Ma egy részében a Román Hadsereg állomásozik, más részei vagy közintézmények, vagy lakások. S íme, itt vagyunk vendéglátónk háza el?tt, amellyel majdnem szemben áll a valamikori vasúti határállomás veretes, tekintélyes épülete, Karcsinak itt van a munkahelye is. Állítólag valamikor még Mária-Terézia is megfordult itt, és ?rzik a szobát is, ahol eltöltött egy éjszakát utazása során.

Háziasszonyunk, Áci a dudálásra kijön és szeretettel hív be a házba, ahol három csemete is él, Istvánka az id?sebb és Marika, Mónika a két ikerlány, mint két tojás. A lakásba érve nagyon csábító illatok fogadnak, mint kés?bb kiderül, lesütött borjúfalatok puliszka körítéssel és uborkasalátával. Vacsora után kipakolunk, rendbe szedjük magunkat, és lefekszünk (elfáradtunk). Az egyik szobába a házaspár, a másikba Thesaura a lányokkal, és a harmadikba én a fiúval. Vastag gyapjútakarókat kapunk, júniusban, persze értetlenkedve nézünk, de mondják, hogy csak nyugodtan fogadjuk el. Eleinte csak a derekunkra rakjuk, és ahogy h?l a leveg? – mert itt a hegyek között, ha lemegy a nap, akkor hamar leh?l, reggelre akár tíz fokra is -, akkor úgyis magunkra fogjuk húzni, mert bizony friss reggelre fogunk ébredni. Így is lett, de a friss, nehéz leveg?n olyan mélyet és jót aludtunk, mint máshol régen nem.

Reggeli után meghívott bennünket Karcsi a szülei esztenájára. Az esztena az egy hegyi-legel?komplexum, ahova az állatokat Szent György napján hajtják ki (április 24.) és Szent Mihály napján (szeptember 29.) hajtják le a faluban lév? téli szálláshelyükre. Azért egy komplexum, mert nem csak a kerítésekkel körülvett legel? tartozik hozzá, hanem a kaszáló, az állatok (tehenek, birkák, kecskék) éjszakai szálláshelyei, a fejéshez szükséges helyek és tárgyak, valamint a tej feldolgozására kialakított épületrész, ami általában a lakóházhoz csatlakozik, melyben az állatokkal foglalkozók élik az életüket.

A hegyi legel?re az emberek sem naponta járnak fel, hanem az állatokkal együtt költöznek ki, és csak id?nként mennek le a faluba, illetve onnan látják el ?ket az otthoniak olyan dolgokkal, amikhez fenn a hegyen nem tudnak hozzá jutni. Az esztenáknak van saját forrásvize is, általában nem is egy, ahonnan az állatok itatását és a saját fogyasztásukat is fedezik. Itt dolgozzák fel a tejet is sajtnak, illetve ordának, amit úgy hetente visznek le a faluba, pontosabban általában csak a sajtot, mert az ordát, azt a helyszínen elfogyasztják, hiszen egy nagyon tápláló, de rövid ideig eltartható étel. Az orda a sajtkészítés mellékterméke, ami a sajt után visszamaradó savóból készül úgy, hogy közel forrásig melegítik fel a savót, ami ezen a h?mérsékleten csapódik ki és a savó tetején gy?lik össze. Az íze és szerkezete a túróéhoz hasonlatos, de édeskés, nagyon kellemes állagú, és szinte eteti magát, ám aki nem szokott hozzá, annak csínján kell bánni az evésével, mert az utóhatása a vécé s?r? látogatásában ér véget.

Karcsinak szabad napja van, így az egész család és velük természetesen mi is elindulunk felfelé az esztenához. Még az indulás el?tt megkérdezi Karcsi, hogy a lankásabb, de hosszabb utat választjuk, vagy a meredekebb, de rövidebbet. Nos, ahogy magamra nézek egyértelm?, hogy a lankásabbat, még ha tovább is tart, mert nem vagyok biztos benne, hogy bírnám szusszal a meredekebbet. Az utunk elején csak egy említésre méltó dolog történik, nevezetesen, hogy az út harmada környékén megáll Karcsi egy, az ösvény mentén lév? kisebb sziklafal mellett és megkérdezi, hogy nem vagyunk-e szomjasak? Mondjuk Thesaurával, hogy tudnánk éppen inni, mert kutya meleget fogtunk ki, de hát hol? Erre Karcsi lehajol az egyik szikladarabhoz a fal tövében, felemeli és mutatja, hogy hát innen, ez itt egy forrás. Csak nézünk, hisz nem látjuk, hogy valamerre folytatódna a víznek a folyása, de mondja Karcsi, hogy nem is a föld felett folyik tovább, hanem a sziklában, és a domb mentén lejjebb tör csak el?. Van a vízben egy fából készült ivó edényke is, de hogy még jobban meglepjen bennünket, az út túloldalán lév? nagyobb level? növényr?l letép leveleket és gyorsan amolyan csészeféléket csinál bel?le mindenkinek, miután leöblíti tiszta vízzel, és abból kínál bennünket a kristálytiszta hideg vízb?l. Jóíz?ket iszunk bel?le és folytatjuk az utunk.

Sétánk háromnegyede táján elérjük Karcsiék esztenájának kerítését, rajta egy kapuval, ez a rész most éppen kaszálónak van fenntartva – évente váltogatják a kaszáló, legel? területet, hogy kíméljék, ne legyen túllegeltetve. Láttunk már gyönyör? réteket, amikor a Szell?tet?nél átjöttünk, de itt sem marad el a szép látvány, ez a rész inkább a tarka rétek sorába tartozik. Megvan ennek is a varázsa, hisz rengetegféle szín? és formájú virággal találkozunk. Az itt él?k szerint közel kétszázféle növény virágzik ilyenkor. A virágba borult domboldal színes pázsit-sz?nyege mindig rádöbbent arra, hogy a csodatev? természet tavaszi/nyári mosolyát milyen közömbösen tudja fogadni sok ember.

Természetesen a rengetegféle növényfajból keveset ismerünk fel Thesaurával, de látjuk, hogy van itt szell?rózsa, kankalin, margarétafélék, valamilyen orchideaféle, boglárkaféle és nem sorolnám tovább, de ami a legjobban meglep bennünket – mert nem gondoltuk volna -, hogy gy?sz?virág is van itt, vadonél?. Egy jó nagy bokorra bukkanunk, csak ez nem a piros, vagy a lila valamilyen árnyalatát mutatja, hanem sárga, barnás pöttyökkel, nagyon szép. Nem lehet betelni a sok-sok virág látványával, és azzal, hogy olyan, mintha mindegyik megsimogatná nem csak a lábunk, ahogy közöttük járunk, hanem a szívünk-lelkünk is. A kaszáló fels? végén lév? kerítés tövében van egy kis csalitos, és benne egy meglehet?sen b?viz? forrás, innen itatják az állatokat.

Az újabb kerítésen átjutva a jelenlegi legel?re érünk és egy viszonylag meredekebb emelked? után ott is vagyunk az esztena építmény-együttesénél, ahol a gerendából épített házacska el?tt üldögélnek Karcsi szülei. Úgy fogadnak bennünket, mintha már sok-sok éve ismernénk egymást és mivel tudják, hogy Magyarországról jöttünk elárasztanak bennünket kérdésekkel. Ahányszor Erdélyben jártam minden alkalommal azt éreztem, hogy a magyarországi magyarokat megkülönböztetett szeretettel fogadják és mindig nagy élmény hallaniuk az anyaországról és dolgairól. Még gyerekkoromból emlékszem a falusi emberek effajta nyitottságára, emberközelségére, és jó érzéssel tölt el, hogy újra találkozom majd ötven év távlatából ezzel a mentalitással. Thesaura csak össze-összenéz velem, és látom a szemében, hogy el van ragadtatva, s az ? szíve is megnyílik, mert ez a légkör teljesen természetesen magával ragadja.

Miután alaposan kibeszélgettük magunkat, vendéglátóink körbevisznek bennünket és megmutatnak mindent a karámoktól, istállóktól kezdve a sajtkészít? helyiségen át a kis lakásig. A lakóépület mindössze két helyiségb?l áll, a bejárat a konyhába vezet, és onnan nyílik egy szobácska. A sajtkészít? rész az a házikó oldalában, k?b?l, sárból épített, általunk még sosem látott formájú t?zhellyel (nyilván a rendeltetésnek megfelel?en) lett kialakítva. Elégé füsttel telített a helyiség, mert van egy része a t?zhelynek, ahol szabad lánggal ég a t?z. Kérdésünkre elmondják, hogy ennek a füsttel telítettségnek két haszna van, az egyik, hogy elöli a baktériumokat egyben a sajt tartósságát is segítve, másrészt el?zi az állatok miatt eléggé sok legyet, de a szúnyogok is távol maradnak. Egy sor kész sajtot is látunk, és van néhány orda is, amib?l szeretettel kínálnak bennünket, említve, hogy ha nem akarunk gondot, akkor csak módjával és inkább még miel?tt indulunk visszafelé, akkor együnk újra.

Amikor körbejártuk az épületeket, több helyen láttunk olyan nyomokat a faszerkezeten, mintha macskakarmolászás lett volna, csak jóval er?teljesebbek és nagyobbak. Kérdeztük is, hogy ezek mik, és elmondták, hogy bizony éjszakánként a medve nem ritka vendég errefelé és ezek az ? nyomai, hisz az élelem után kutatva megpróbál bejutni, de hát a gerendák elég er?sek, hogy ellenálljanak. Tartanak vagy öt kutyát is a porta körül, éppen azért, hogy ilyen esetekben elzavarják, megfutamítsák a hívatlan vendégeket. Meglep?désünkre megnyugtatnak, hogy nappal nem kell ett?l tartani. A házikó mögött egy kisebb lombos erd?cskét is felfedezünk, és ahogy bóklászunk, nézel?dünk, meglátjuk, hogy a szélén tele van erdei szamócával és annak sok kicsi piros termésével. Nem kell biztatni bennünket, hogy jót csemegézzünk bel?le, hisz nagyon finom, aromás íz? gyümölcs. Állítólag vannak területek, ahol vadon léteznek nagydarab málnások is, de sajnos a közelben nincs, gyalogolni kellene legalább annyit, mint idáig, hanem többet, és a gerinc felé. Így mindjárt nem is olyan édes az a málna.

Gyorsan telik az id? a nézel?déssel és beszélgetéssel, de mi szinte nem is érzékeljük. Áci egyszer csak hív bennünket, hogy üljünk le enni, mert bizonyára megéheztünk, hisz délután két óra felé jár már. Felfelé cipelt magával egy amolyan bevásárlókosárfélét, azt gondoltuk, hogy talán a fentieknek hozott valamit, de nem így van, abba rakott élelmet a csapatnak. El?kerül bel?le az esti sült húsból egy jókora adag, meg sonka, szalonna, friss kenyér és újhagyma, amolyan nem éppen fogyókúrás étek. Kiülünk a házikó elé a füvön takarókra, és a friss hegyi leveg?n igazán jóles?en és jóíz?en elfogyasztjuk az elemózsiát. Közben nézegetjük a gyönyör? tájat, a szemközti hegyeket, a gerinc mögül néha-néha el?bukkanó kisebb felh?ket, ahogy az árnyékuk végigfut a hegyoldalakon, a fenyveseken, és a réteken.

„Ebéd” után hívom Thesaurát meg a gyerekeket, hogy menjünk le a virágos rétre – a kaszálóra – sétáljunk egy nagyot gyönyörködve a mez? virágaiban, a tájban. Elköszönünk Karcsi szüleit?l, mély tisztelettel vendégszeretetük és nyílt ?szinte emberségük iránt, gondolva arra is, hogy van talán személyes megbeszélni valójuk is. Nem kell kétszer kérnem sem a gyerekekt?l, sem Thesaurától és már megyünk is a kaszálóra, a gyerekek persze futásban, egymást kergetve, mi azért csak óvatosabban. Még fentr?l kinéztünk egy kiemelked?bb részt a mez?n és azt vesszük célba. Míg a gyerekek hangos nevetéssel fogócskáznak (az ikrek néhol ki sem látszanak a növények közül), addig mi ezen a magasabb ponton kitárt karokkal hanyatt d?lünk a virágokkal teli f?ben. Gyerekkorunkban is szerettünk így kifeküdni a f?be nyáron a barátokkal és jó nagyokat beszélgettünk (volt, hogy éjszaka is, a csillagokat nézve órákig). Most visszaköszön ez az idill, csak a környezet más, mert nem sík a táj, és jóval magasabb a f?, a mezei virág, meg szinte harapni lehet a friss leveg?t, telítve a réteket itt-ott felváltó fenyvesek és a növények illatával.

Most az id?nként átfutó felh?ket nézzük, némelyiknek érdekes formája van, vagy hasonlít valamire. Szép a sok virág így közvetlen közelr?l, hisz így a részletek is látszanak rajtuk. Ha az ember csak sétál közöttük, nem látja az apró kis díszeiket, a színátmeneteket, mintázatokat. Ebb?l a helyzetb?l rá lehet látni a szemközti hegyoldalra, ahol egy kis kápolnácska is fehérít az egyik haragoszöld fenyves el?terében. Az itteniek szerint ott is szoktak búcsújárást tartani Pünkösdkor, amolyan körmenetfélével, zászlókkal, énekelve – ilyenkor egész hosszú sor kacskaringózik felfelé az úton a kápolnácskához a faluból. A gyerekek sikongása már-már el sem jut a tudatunkig, csak a táj gyönyör?ségei és az öröm, hogy ebben a kisebbfajta csodában is részünk van.

Beszédes hallgatásunk közben azt vesszük észre, hogy a gerinc mögül jó nagy sötét felh? t?nik fel, ami semmi jóra nem enged következtetni. Szólunk a gyerekeknek, hogy a nem túl messze lév? jó nagy feny? felé vegyük az utunk gyorsan, miel?tt megáznánk. Mire odaérünk már kapunk is a felh?b?l egy alapos záport, de olyan nagy és s?r? a lombja a feny?nek, hogy alatta teljesen száraz marad a t?levelekkel teli föld. Szerencsére nem tart sokáig, így megússzuk az elázást. A zápor után Karcsiék is megérkeznek és elindulunk lefelé a hegyr?l, ami az adott körülmények között nem is egyszer? mutatvány. Úgy csúszik a f?, de a felázott ösvény is, mintha jégen járnánk. Mire leérünk, a fenekünk alaposan megismerkedik a talajjal, bár egyszer valami balett-mutatvánnyal egy lábon csúszva és kalimpálva megúszok egy esést, igaz pár méterre állok meg egy szakadékszer? völgyt?l. Karcsi útközben megkérdezi t?lünk, hogy lenne-e kedvünk holnap egy szekeres kirándulásra, mert a rokonságból tudna ilyen járm?vet, lovakat kérni. Ültünk már mindketten szekéren, de hegyi körülmények között még sosem, így boldogan ráállunk.

Másnap úgy tíz óra tájban megérkezik Karcsi a szekérrel, a gyerekek és mi (Áci most otthon marad) már készen várjuk, és felülünk. Sáncpatakára megyünk – mondja Karcsi – a rokonoknak ott van esztenája, de el?tte kerülünk a régi határig. Az út enyhén lejt lefelé, így vágtázunk, nem kell a lovaknak nagyon er?lködnie. Áthajtunk a Tatros egyik hídján – itt már rohanó, hömpölyg? folyó és pár száz méter után elérjük a régi országhatárkövet és fölötte az ?rségnek épített várat. Hosszú, meredek lépcs? vezet fel a várba, fel is lépkedünk rajta, bár a vár már elégé romos állapotban van, de szép a kilátás felfelé a völgyre is, a völgyet lezáró összesz?kül? hegygerincekre, meg lefelé a síkabb vidékre. Azért, csak elénekeljük a magyar himnuszt is a vár romjai között, hisz a szívünk megérinti a szituáció – és vissza a szekérhez. Már indulunk is Sáncpataka felé, hisz talán háromszáz méterre van innen, de miel?tt beérnénk a völgybe, hirtelen lekanyarodunk az útról bele a patakba. Thesaura fel is jajdul, én is meglep?döm alaposan, de mint kiderül, csak a lovakat akarja megitatni a hosszú emelked? el?tt Karcsi.

Eddig aszfaltos úton haladva kényelmes volt a szekerezés, de ahogy letérünk a völgy útjára, már alaposan rázkódik, pattog az egész járm?, vele együtt mi is. Az biztos, hogy a vesek? lerázásának ideális módja lenne. Többnyire a patak partja mentén megyünk, és egy id? után felfigyelek rá, hogy lépten-nyomon források, vízerek, kis patakok vannak az út mentén, amik a f? patakba futnak, és elkezdem számolni ?ket. Még az út felénél sem járunk, amikor már ötvennél tartok (hihetetlen ez a sok víz mindenhol) és megunom tovább számolni.

Kifogunk egy id? után olyan részt, ahol meglehet?sen meredeké válik az út és bizony le kell szállnunk, mert a lovaknak elég a szekeret húzni, nem még rajta hatónkat (különösen engem). Ahogy sétálunk a szekér mellett, egyszer csak nekünk jobb fel?l egy szélesebb völgy nyílik, b?viz? patakkal és a völgy bejáratánál egy épül?félben lév? szintén pravoszláv kolostorral. Hogy erre mennyi kolostor van! Maguk a szerzetesek építik, és nem igazán irigylem ?ket, mert valami vastag anyagú – talán daróc – szerzetesi ruhában dolgoznak, miközben rólunk rövidnadrágban és pólóban is szakad a víz, talán csak Thesauráról nem, ? nagyon bírja a meleget. A kolostoron túl ismét felülünk és nincs más dolgunk, mint gyönyörködni a változatos természetben, meg beszélgetni.

Úgy fél óra után Karcsi ismét megkér bennünket, hogy szálljunk le, s bár nem értjük egészen, hisz nem meredek az út, de természetesen szót fogadunk. Ahogy mindannyian lenn vagyunk rajta kívül, rögtön megértjük az okot, mert a lovak közé csap, vágtára ösztönözve ?ket és hirtelen a patak meredek partján levágtat a patakba, majd a túlsó még meredekebb oldalon fel a másik oldalra. Elképedve nézzük Thesaurával (a gyerekek már biztos jártak itt többször, mert ?k nem lep?dnek meg), de azután átkelünk mi is a patakon, a kiálló köveken és felkapaszkodunk a partra, s íme, egy esztena, tehát megérkeztünk. Érdekes, hogy itt az építmények nem a magasabb ponton vannak, hanem a terület alján, de bizonyára a patak közelsége az oka. Itt nem fogad senki bennünket, valószín?, hogy fenn tartózkodnak a gerincen, de Karcsinak van kulcsa, és behív bennünket. Az asztalon orda és kenyér odakészítve ruhában, eszünk egy keveset bel?le, majd szinte az ajtóval szemben lév? hegyoldalba szúrt fából csorgó vízzel – mint már korábban meséltem róla – leöblítjük.

Nyilván nem tudunk ellenállni annak, hogy itt is jó nagyot sétáljunk a természet ajándékában, a „vadvirágos” réten, hegyoldalon. Ezen a mez?n leginkább a lila, kék, és a sárga színek dominálnak, amik még harmonizálnak is egymással. Dél körül elindulunk hazafelé, mélyen elraktározva emlékeink közé azt a sok-sok élményt, amiben részünk volt. Ahogy a patakon átkel a szekér, úgy pattog a köveken, mintha minden darabja külön életre kelne, de nagyon megy ez már Karcsinak, nem esik le róla. Miel?tt felülnénk, elgondolkodom azon, hogy hogyan fogunk tudni a lejt?n lefelé gond nélkül haladni, hogy ne gyorsuljon fel a szekér, f?leg a meredekebb szakaszokon, mert nem látok semmiféle féket. Ám ekkor el?kerül egy lánc, amivel házigazdánk odakötözi az egyik hátsó kereket a szekér vázához és le is lakatolja, így az a kerék nem tud forogni, hanem csak csúszni, így fékezve folyamatosan a szekeret. Nyugodt tempóban haladva szép lassan leérünk a völgy aljára, ott lekerül a lánc, a lovak ismét isznak egyet, és innen már sima út vezet hazáig, ahol finom ebéd vár ránk (csorba leves, tárkonyos mártásban csirkecombok nokedlivel, és valami sosem látott, de nagyon finom sütemény).

Ebéd után kiülünk a fazsindellyel fedett teraszra (még sosem láttunk ilyen teraszt: itt szinte minden fából van), és jóles?en elbeszélgetünk. Kölcsönösen érdekl?dünk arról, hogy hogyan élnek itt, és hogyan élünk mi otthon. Milyen szokások vannak, mir?l hogyan gondolkodnak az emberek. Mi arra csodálkozunk rá, hogy a csángók mennyire természetközelien élnek, és a hagyományaik még nem merültek feledésbe, ?k azt hallgatják nagy figyelemmel, hogy nálunk mennyire felgyorsult az élet, a technológia, és hogyan változott meg az egész életvitel. Vacsora el?tt még lesétálunk az úgy tizenöt-húsz házzal lejjebb lév? csángó múzeumba, amit egy nyugdíjas tanárn?, Marika gy?jtött össze, akit én már személyesen ismerek, és aki teljes szívét beleadva mesél és mesél, szinte minden darabról valamit, valamilyen emléket, vagy sztorit. Visszatérve összecsomagolunk, hisz másnap indulunk hazafelé, útba ejtve a Csíksomlyói búcsút, ahová Karcsi elkísér bennünket, és miel?bb lepihenünk, mert hosszú napunk lesz, de ez már egy másik történet.

 

    – Kedves Thesaurám, jó éjt, szép álmokat kívánok! Ugye elkísérsz még valamely szép helyre?

9 év 6 komment

Halljuk is ám már a lovak fújtatását, a paták dobogását, eloltjuk a tüzeket, feladom a kabátokat a hölgyekre, és indulunk a szánkóhoz. Szinte észre se vettük, hogy közben a nap lemen?ben van. Miel?tt felülnénk még megcsodáljuk a naplementét, ami itt a hegyek között gyorsan történik és gyorsan sötétedik is. Mire elérjük a bükköst, már be is sötétedik.

Szia Thesaura!

 

Volna kedved kirándulni velem szép, hangulatos, szemet gyönyörködtet?, szívet melenget? helyekre? Ugye, hogy volna? Akkor hát gyere velem, ha máshogy nem, legalább képzeletben.

Itt van például Vétyem-puszta, ez a szép, Mura völgye mellett fekv? ?sbükkös, természetvédelmi területet. Van ott a bükkös alatt a völgy összesz?külésénél egy rönkfából készült vadászház. Mikor látogassunk el oda? Azt mondod, télen? Jó, legyen hát. Úgy is nemsokára ránk köszönt a Karácsony. A hideg már megvan hozzá, addigra meg talán lesz hó is. Tudod mit? Lesz. Az öcsémék ott laknak a vele szomszédos kis faluban, Kiscsehiben, és neki biztosan van ismer?se, aki szánkóval el tud vinni bennünket, át a bükkösön a vadászházig, meg majd vissza. Meg is szervezem.

Nos hát, eljött az id?. Már egy hete kisebb-nagyobb megszakításokkal esik a hó és készen áll a szánkó is, meg a fakó is, gyere, üljünk bele. Az öcsém barátja is invitál már egy kis szívmelenget?vel, kell is ebben a hidegben, meg az ülés is ki van bélelve irhával, jó vastag gyapjútakaró is van a lábunkra. Pattanjunk fel hát (mondom én a százhuszonhat kilómmal… még ha Te mondanád?), szóval felülünk, betakarózunk és vendéglátónk a lovak közé csap.

Ropog a friss hó, a szánkó talpai meg a paták alatt, siklunk a faluból kivezet? úton a hegyek felé. Gyönyör? fehér minden, amerre a szem ellát. A sz?l?hegy oldalában, mint papíron a sorok úgy sorakoznak a t?kék, meg-megszakítva egy-egy pincével. Túloldalról a Budafai arborétum látszik, gyönyör? pamacsokba burkolózva a feny?k, tuják, borókák. Majd egyszer tavasszal, vagy nyáron is eljövünk ide, mert annak is megvan a varázsa. 

– Jó lesz? – s átfogom a vállát Thesaurának.

– Szeretem a természetet szinte minden id?ben és formában – feleli, s közelebb ül, hogy jobban melegítsük egymást.

A leheletünk szinte fátyolként lebeg utánunk, ahogy a szánkó fut a havon. Szemben az a hegy van, amelyiken az ?sbükkös terül el, a hátunk mögött a falu. 

– Milyen id?s ez az ?sbükkös? – kérdezi Thesaura.

– Biztosan id?s fákból áll – felelem – ha már úgy nevezik, hogy ?sbükkös, de nem tudom -, majd a kísér?nkhöz fordulok, aki készségesen válaszol.

Száznyolcvan éves az ?sbükkös, ahol több mint negyven éve nem történt semmiféle beavatkozás, ami azt jelenti, hogy körülbelül tinédzser korunk óta a maga életét éli az erd? ezen a részen. A bükk lassan n? és a fa átmér?jéb?l a laikus nem gondolna ilyen magas korra.

Amíg a bükk erd? rejtelmeir?l beszélgetünk, egy lankásan emelked? erdei úton elérjük a természetvédelmi terület szélét. Az eddigi úton egy átlagos erd?s részen haladtunk, ahol vegyesen volt mindenféle fa, a völgyben patak csordogált. A növényeken a több napos havazás könny? hópárnákat hagyott, amiknek a vastagsága a növény s?r?ségét?l függött. Néha egy-egy hószállingózás, vagy kisebb hózápor meg-megf?szerezi az utunkat.

Ahogy elérjük a bükköst, szinte egycsapásra megváltozik a táj. A korábbi kisebb-nagyobb bokrok, illetve különböz? formájú és magasságú fák sokféleségét felváltja a szálerd? szépsége. Itt a lombkorona valahol húsz méter körül, vagy fölötte kezd?dik, addig meg csak a szürkés héjú, sima felület?, csupasz törzsek sokasága látható. Még életemben nem láttam ilyen sok, ilyen „közel” egyenes és csupasz törzs?, ilyen vastag fákat (korábban fenyvest láttam hasonlót, de az egészen más élmény).

Thesaura is csak ámul a látványtól és odasúgja nekem – mintha az erd? csendje intené suttogásra –, hogy leny?göz? a fenségessége ennek az ?sbükkösnek, ?s-er?nek. Ha közelre nézel, akkor látni az egyes szálfákat a maguk posztján szinte ?rt állva és vigyázva a tájra, de ha távolabbra nézel, akkor egyre s?r?bb a s?r?ség és végül már csak szürke falat látsz. Ha felnézel – szinte nyak törve -, akkor az impozáns törzsek tetején vastag takaróba burkolózó koronák sorát látod, melyt?l az eget sem lehet látni (néhány ritkásabb részt?l eltekintve), csak a hófehér csodát.

Ha nem lenne ilyen hideg, biztosan szájtátva nézel?dnénk, de így csak a szemeink kerekednek el, nem gy?zünk betelni a tél és a bükkös gyönyör?ségeivel. Közben felérkezünk a hágó tetejére, a patak már korábban elmaradt mell?lünk, és elkezdünk ereszkedni a másik oldalon lefelé. Erre nem lankásan megy az út, hanem szerpentinesen, no meg a sebesség is megnövekszik. A kanyarokban csak úgy farol a szánkó, így a látvány mellé még izgalmak is társulnak, hisz dobálja a szánkót az út egyenetlensége, meg a kanyarokban csak úgy borulunk erre-arra. Pajkosan össze-össze is nézünk, mint a gyerekek, ha a játék hevében neki-neki koccannak egymásnak.

A kísér?nk rájött, hogy ez a fajta szánkózás új élmény nekünk, és még inkább megdobatja a szánkót, ahol lehet. Thesaura ilyenkor már apróbb sikolyokkal is hangot ad félelmének, de én is kapaszkodom ám alaposan. Szinte száguldva érünk le a völgybe, kiérve a méltán impozánsnak mondható bükkösb?l. Itt már szép napsütéses id? fogad bennünket, szinte vakító a fehérség, a hókristályok néha úgy meg-megcsillannak, mintha ezernyi kis lézersugár játszana. Ahogy a völgybe érünk, balra a Tormafölde nev? falucska terül el, jobbra pedig a távolban felt?nik a vadászház füstölg? kéményekkel, az erd? alján megbújva, szinte beleolvadva a tájba, rönkfákból készült falakkal és hósapkával betakarva. 

– Oda megyünk? – kérdezi Thesaura belefeledkezve a látványba.

– Igen, oda – válaszolom –, majd meglátod, hogy milyen barátságos és otthonos, „természet gyermeke” az egész. Az alapja és az alsó része (ami egyben a pince is) termésk?b?l van építve, amit az el?tte ötven méterre folyó patak hordott le a hegyr?l, és a felépítménye rönkfából (szög nélkül, csak keményfával csapolva), de még a tet? is fazsindelyb?l készült.

Pár perc és már ott is vagyunk a ház el?tt egy a patakon átível? fahíd után. Az erdészlak el?tt van egy nagyobb tisztás, amin látszik, hogy összejövetelek színtere is egyben, mert t?zrakó hely, nyárs-sütésre is alkalmas, meg egyben bográcsozó hely is van, és fatörzsekkel körülvett hasított fából lév? jó nagy asztal. A háztól talán nyolc-tíz méterre meg egy forrás, ami alig néhány tíz méter után már bele is fut a patakba.

– Megérkeztünk. Gyere kedves Thesaurám, hadd segítselek le a szánról, odabenn már jó meleg várhat, mert messzir?l láttuk, hogy füstölnek a kémények.

Gondolom, a vadásztársaság tagja is lehet a vezet?nk, mert nagyon otthonosan mozog itt is, mint az egész úton. Az alagsorba is benézünk egy pillanatra, amiben van két nagyobb helyiség, amiken látszik, hogy meleg id?ben itt zajlanak az események. Az egyiknek a végéb?l pedig a hegyoldal felé nyílik egy pince is, ami több célú: részben az elejtett vadak h?vösön tartására, részben itókák tárolására használhatják.

A fels? részbe, ami rönkökb?l van, egy falépcs? vezet, egy amolyan közleked? félébe, ahonnan nyílnak a helyiségek. Az épület két végében van két jó nagy szoba, termésk?b?l rakott kandallókkal, és középen egy konyhának használt helyiség, amolyan régi rakott t?zhellyel, amin-amiben f?zni-sütni lehet, s itt fogad szeretettel a háziasszony is. Számunkra csak a nyugati szobát, a hegy felé néz?t f?tötte be, ez volt az amolyan társalgó-étkez? -féle, no meg a t?zhelyen van a melegen tartó részre húzva valami orrcsiklandozó étel. A keleti szobából a falura lehet látni, meg a patak túlsó felén húzódó hegyoldalra, és ebben van lehet?ség aludni is.

Az egész épület tele van szebbnél szebb trófeákkal és cserzett b?rökkel, mint ahogy egy vadászházhoz dukál. A bútorok mindegyike valamilyen (valószín? bükk) fából készült. Ahogy a vezet?nk körbe visz bennünket, megkéri a feleségét, hogy tálalja fel az ebédet, és elköszön t?lünk, hogy van a faluban elintézni valója, majd úgy három-négy óra múlva jön értünk és visszavisz bennünket.

Háziasszonyunk, egyben a kísér?nk felesége, a veretes konyhaszekrényb?l el?szedi a terítéket, megterít a vendégszobában, majd behozza az ételeket is, hellyel kínál bennünket és jó étvágyat kívánva kimegy a konyhába.

Nekilátunk ebédelni. Thesaura leveszi fedelét a cserépedénynek, amiben már el?z?leg megnézte, hogy a leves van, és szed mindkett?nknek bel?le. Maga az edény nem lehet mai gyerek, mert látszik rajta, hogy nem el?ször f?ztek benne, de a díszítése nem hivalkodó, valami egyszer? minta van rajta. A leves illata csodás, és ahogy szed nekem Thesaura, akkor látom, hogy erdei gombából készült. Mi más volna ilyen környezetben, de gondolom, hogy szárított alapanyag lehetett, mert így Karácsony el?tt a hó alól, nem valószín?, hogy szedhet? lenne. Nem sajnálta a készít?je sem a gombát bel?le, sem a tejfölt, de a különböz? morzsolt f?szereket sem. Aroma- és ízorgiában van részünk, pedig még csak a levesnél tartunk. Talán szégyen, talán nem, de én még egyszer kérek bel?le.

Naná, hogy a második fogás is az erd?höz kapcsolódik. ?zgerinc egyben sütve, zöldséges feltéttel római tálban, mellé áfonya lekvár. A nyálunk összefut már a láttán is, de hát az íze? – és az állaga rendkívülire sikerült. Az összes f?szert nem lehet kiérezni, mert harmonizálnak egymással, csak abban vagyok biztos, hogy rozmaring is van benne, mert az ágacskáját látom is, meg annak átüt? íze is van. A desszert pedig palacsinta, erdei gyümölcslekvárral töltve.

Miután leszedtük az asztalt és a háziasszonnyal rendbe raktuk az edényeket, visszaülünk a nappalinak nevezhet? szobába, a kandallónak féloldalt, ami a hátsó falon van, hogy lássuk a tüzet is meg a tájat is az ablakon keresztül és egy jó nagy beszélgetésre készülünk. Már évek óta szerettünk volna úgy igazán zavartalanul kibeszélgetni magunkat, nem mintha levélben már nem esett volna szó életünk számos eseményér?l, de így él? szóban azért mégis más.

Eljött a pillanat és csak nézzük egymást, szinte megnémulunk, mint amikor az ember nagyon vár valamit és amikor bekövetkezik, akkor szinte hitetlenül fogadja, hogy ez igaz lehet? Thesaura töri meg a csendet. 

– Hogyan került az öcséd erre a szép vidékre lakni?

S én mesélem, hogy hogyan is volt annak idején ez a szinte véletlenszer? alkalom, és hogy milyen szeretettel fogadták be az új jövevényt az alig néhány szász lakosú kis faluba. Így azután elindul a beszélgetés fonala, majd jönnek sorra a témák, újak és régiek, fiatal éveink és a mostaniak, család, barátok, munkahely, stb. Közben a kandallóra is rakok néhány hasáb fát, hogy ki ne aludjon, meg nem árt azért a kellemes meleg sem.

A t?znek is, a hónak is valami elemi hatása, varázsa van az emberre és most mindkett?b?l kijutott. Ahogy beszélgetünk, néha a kandalló tüzébe réved a tekintetünk, s a táncoló lángokkal együtt táncol a lelkünk, de a pattogó szikra is visszahozza ifjúságunk zabolátlan képét. S a hó, a hó, a maga ártatlan fehérségével, szinte lelkünk mélyéig hatol, kihozza bel?lünk azt a tisztaságot, amire mindig is vágytunk az élet viharos pillanataiban, s világunk árnyakkal teli honában. A lefelé hajló nap tüze meg-megcsillan a táj hókristályain, s béke van mindenhol, béke a tájban, béke a házban és béke a szívünkben, lelkünkben. Egy id? után elhal a szó, csak a t?z, csak a hó, csak a szemünk és csak a lelkünk beszél.

Majd felállok, odamegyek Thesaurához, megfogom a kezét, odavezetem a fogashoz, rásegítem a kabátot, magam is felveszem és sétára hívom a ház körül. Lesegítem a lépcs?n, a kezét fogom tovább, s mint két igaz barát körbejárjuk az erdész házat, a körülötte lév? parkot, a forrásba belekóstolunk, de csak picit, mert rettent?en hideg. Majd felmegyünk a patak hídjára és ott hallgatjuk a csobogását-locsogását és újra megered a nyelvünk, mintha csak a patak locsogása vitt volna bele bennünket a táncba. Igaz, „könny? Katát táncba vinni, ha maga is akarja” – és mi akarjuk. Még sétálunk egyet a völgyszoros felé is – ahonnan a patak jön – a mellette haladó úton. Nincs gátja a szónak, nincs gátja a gondolatnak, mint a pataknak, árad bel?lünk, érezzük, értjük a másikunk fél szavait is. Erre vártunk már oly régóta.

Jó volt a friss leveg?n, a ropogó hóban, de miel?tt indulnánk vissza, még bemegyünk átmelegedni, meg vendéglátó asszonyunkkal is beszélgetni, hisz sokat tett a kedvünkért. Kifaggatjuk a f?zés rejtelmeir?l is, hát persze, hisz nem mindennapi az sem, amit ettünk, de az sem, ahogy készült. Benne van még a régiek tudása, és benne van a tájegység jellege, ízlése, no meg legf?képp a vendéglátónk saját ízlése. Közben elrepült az id? és lassan várható kísér?nk visszatérése is. Azt azért még megtudjuk, hogy háziasszonyunk reggel busszal jött át otthonról, körbe a hegyeket megkerülve a Mura völgyében, és Tormaföldér?l azt a körülbelül nyolcszáz méteres utat a vadászházig gyalog tette meg, de visszafelé már velünk jön, hisz van hely a bakon az ura mellett.

Halljuk is ám már a lovak fújtatását, a paták dobogását, eloltjuk a tüzeket, feladom a kabátokat a hölgyekre, és indulunk a szánkóhoz. Szinte észre se vettük, hogy közben a nap lemen?ben van. Miel?tt felülnénk, el?bb megcsodáljuk a naplementét, ami itt a hegyek között gyorsan történik és gyorsan sötétedik is. Mire elérjük a bükköst, már be is sötétedik. Azt gondolná az ember, hogy Uram-Atyám, hogy találunk haza a sötét erd?ben, de nem így van ám. A hó szinte világít. A csillagok fénye, meg a gyenge holdvilág visszatükröz?dik rajta és valami sejtelmes-rejtelmes világot kölcsönöz a s?r? szálfaerd?ben.

Már jól bennjárunk a bükkös belsejében, amikor egyszer csak odasúgom Thesaurának

– Tudod-e, hogy télen az Osztrák Alpokból idáig is elkóborolnak a folyó mentén a farkasok?

– Ne hozd rám a frászt – mondja ? –, hisz enélkül is elég félelmetes ezen a (f?leg sötétben) se vége, se hosszának t?n? erd?n átmenni.

Vezet?nk erre hátraszól, hogy „bizony így van ez, én már láttam többször is ?ket, ahogy csillogott a szemük a sötétben, vagy ha havas volt a táj, akkor jól látszott, ahogy követték a fogatot egy darabig.” Thesaura közelebb húzódik és csak a szemével kérdezi, hogy „ugye nem?”.

– Persze, hogy nem – felelem -, ilyen messzire nem is hagyják el az él?helyüket, ha csak valami miatt az éhség nem viszi rá ?ket. No meg az effajta szálerd?ben elejteni való vad nincsen, hisz azoknak sem lenne élelmük, sem búvóhely nincsen. Erre a célra a vegyes, bokros, rétes, ligetes terület jobban megfelel.

– Tudod milyen gonosz vagy? – és belém csíp egyet, de a vezet?nk is megéri a pénzét, mert még ? is rátromfolt. Jót derülünk rajta mindannyian, még Thesaura is felenged és felszabadultan kacag rajta, hogy rászedtük. Közben ki is érünk a rengetegb?l, át a hegygerincen, innen már a lovaknak is könnyebb, mert lejt az út egészen a faluig. 

– Kedves Thesaurám! Hová hívhatlak meg legközelebb kirándulni?

– Rád bízom magam – válaszolja –, biztosan találsz valami szép helyet, akár csak most, boldog a lelkem a szép élményt?l, csak annyit kérek, hogy legközelebb tavasszal, vagy nyáron menjünk.

– Rendben van – válaszolom, és örömt?l csillogó szemmel nézünk össze.

 

 

12 év 12 komment

…De mióta a kristály megrepedt,
s a játék valóság lett…

 

Ó, vén Mikulás !
Egykor még
csilingelt minden,
énekelt, s nevetett
a hó, a hideg,
sok-sok kicsi
omló galamb szálldogált,
tündérek játszottak velem
csalóka édes éveket.
Kristálypalotában éltem,
a külvilág csak áttetszett,
elnyomta szikrázó csillogása
a szeretetnek
a palotába osonó árnyakat.

Kongtak-bongtak a csillagok,
mint ezernyi fényes harang,
a kályha tüzesen dorombolt,
a hó lágyan, gyöngyen
lengett körül,
s egy kedves
öregember
lassú léptekkel,
tüzes szemekkel
a szobába lépett.

De mióta a kristály megrepedt,
s a játék valóság lett,
mióta sorsos kénye
az életnek
játszik velem,
mióta dohog
mohos, gonosz malma
az id?nek:
nincs hó és nincs cseng?,
nincs meleg,
nincs öregember,
nincs.
Elolvadt, mint a hó,
elszállt, mint a hang,
csak az emlék maradt.

De a szívnek
még van Mikulása,
mindig ifjú, bár ?sz a haja,
nem játékos kisöreg,
nem puha fehérprémes,
nem.
Egyszer?, kedves,
nem hallani,
mégis beszél,
néma szavát csak a szív érti,
csak a szív,
csak a szív.

 

12 év 8 komment

Egyszer?, s mondhatatlan:

hogy milyen a vágy,

a tiszta,

milyen a szerelmünk,

milyen a játéka;

milyen, ha minden érte mozdul,

akarat, szépség,

s b?ntudat;

milyen, ha sírni kell is érte,

férfikönnyel,

szívszorult-fehéren;

milyen, ha sírsz,  ha nevetsz,

ha érzem, hogy

boldogan ölelsz;

milyen is az a simogatás,

mely mindennél többet jelent.

12 év 11 komment

 

S a nap átködlött vörösl?n

a pirkadt ?szi égb?l,

nyirkos gomolyködben,

felh?k r?t ingében,

erd?k koronáján,

déren,

fagyon átt?n? t?znyaláb.

 

Rászóltam:

merülj aranyba, s merült;

vakított is, de hidegen ült.

 

Hiába emelte jégfénye pompáját,

nem hódította meg ?szünk dérvirágát:

ragyogása elcsúszott villanva, vakítón,

szemfájdító tükröt tartó

kristályszirmain.

 

 

12 év 8 komment

/Sci-fi vers/

 

 

?, III. Burdenbót,
Lekhoszriné
triflunzusa,
?, aki a t?zhegyeket megjárta,
és id?kezével megfogta a csendet,
?, aki Lekhoszriné Fontelbót rémeit
megverte,
mint a gyerekeket szokták
térdre fektetve,
és térszemével látott minden lelket,
és létkezével kitöltött minden teret,
?, aki ott volt a Bralunti-valk dics?ítésénél,
és a Xeitrameni-fort akasztásánál,
?, aki látott minden csodát és minden mocskot,
látta, hogy hordozzák orruk hegyén vért izzadva
a hatalmast, a jó és igaz Varduffot,
és hogy hajtották Zortoff sz?z-szakadékainak
gyönyör? mélyébe a sok birka mumlarut,
?, aki látta a Triverz naprendszer
els? bolygójának sugarát,
mint ment végig a Penturifené
tizedik bolygóján,
maga mögött hagyva széntesteket, b?zt és csontzenét;
? tudta, hogy mindez miért van,
hogy miért ölnek, miért szeretnek,
miért emelnek dics?ít? szobrot
Varduf népének,
és miért ölik baromként
Mumlaru nemzetét,
? tudta a múltat és
tudta a jelent,
? hatalmas volt és er?s,
és mindenki között az egyetlen,
a dics? II. Burdenbót fia
a nagy III. Burdenbót, Lekhoszriné
triflunzusa:
de nem tudta jöv?t,
és keser? hatalmát hiába gyötörte,
hiába mászott a Deorzit hegyére,
hiába ölt, és hiába szeretett,
?, a dics?, a nagy, a hatalmas
III. Burdenbót, Lekhoszriné
triflunzusa,
a jöv?jér?l kivallatni egy kicsiny másodpercet sem tudott.

Pallagi József Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.