Pallagi József : Gyere velem 3.

… Ezen a kellemes, nem túl meleg, de melengető, ragyogó májusi napon szeretnélek meghívni egy, a természetet kedvelő számára szép és természeti kincseket eléd táró völgybe.

 

 

 

 

 

— Kedves Thesaura! Ezen a kellemes, nem túl meleg, de melengető, ragyogó májusi napon szeretnélek meghívni egy, a természetet kedvelő számára szép és természeti kincseket eléd táró völgybe. Ez a völgy pedig a kocsi múzeumáról méltán híres Parádfürdőtől indul felfelé a Mátrába a falu végén lévő Károlyi kastélyt övező alsó park mellől, a Sándor-réten át. Mehetünk ebben a szép tavaszi időben felfelé az Ilona-patak völgyében?

     — Természetesen — feleli —, elemózsiát hoztam egy kosárkában, meg van takaró is, ha meg kívánunk pihenni, vagy enni.

     — A fogat már vár is bennünket, hisz a völgy szűkületéig azért úgy négy-öt kilométeres út vezet.

Nem is késlekedünk az indulással, felpakolunk mindent a fogatra, és szép lassan ballagni kezdenek a lovak. Az út eleje gépkocsival is járható, mert le van aszfaltozva, de akkor nem lenne mód és idő gyönyörködni a kastély mellől induló vadgesztenye fasorban, ami úgy másfél kilométer hosszan szegélyezi az utat, mely a Mátra egyik leggyönyörűbb fasora, főként ilyenkor, amikor virágzik. Virágzata az ágvégeken áll, mint egy többemeletes gyertyatartó, hófehér virágokkal, bár létezik rózsaszín virágzatú is. No meg nem gyönyörködhetnénk az út mellett hol erre, hol arra kanyargó Ilona-patak vájta mederben és az azt övező lekülönbözőbb bokrokban, cserjékben, fákban, és a füves virágos rétekben sem. Később a vadgesztenye fasort (a falut Recsk felé elhagyó főút mentét is szegélyezi egy darabig), juharfasor váltja, ami nem kevésbé mutatós.

     Így a fogatról a patak csobogása is végig kísér bennünket, meg a sok erdei madár csivitelése, ami a motorzúgástól nem hallatszana. A patak hol itt búvik át, hol ott, az út alatt, ahogy kanyarog az itt-ott még széles völgy alján elterülő rétekbe, hegyoldalakba vájva magát. Meg-megállunk a fogattal olyan helyeken, ahol a patak szétterül, és jól megközelíthető, hátha látjuk a víz élőlényeit is, vagy a réteknek különösebben szépen kivirult részein sétálgatni egy kicsit a fűben és a virágok között.

     Május az egyik szép, vagy talán a legszebb hónapja az évnek, ilyenkor bont virágot a legtöbb növény és a hófehértől a mély-liláig szinte minden szín és árnyalat megtalálható. Csodálatos. El is határozzuk, hogy hazafelé szedünk majd belőlük egy szép csokrot, s bár csábítanak most is, de a kirándulás végéig elhervadnának.

     Ahogy haladunk felfelé, egyre közelebb kerülnek a hegyek lábához lenyúló és itt már a patakot is elérő húsz-harminc méter magas bükkóriások, és mintha több öles kavicsokat szórtak volna szét, úgy hevernek itt-ott a földből kimagasló sziklák. Ahogy szűkül a völgy, és maradoznak el a nagyobb rétek, úgy vágódik egyre mélyebbre a talajba a patak a kövek, sziklák közé, és törnek elő kis források a patak mentén. Az ismertebbek ezek közül a Szent István-csevice kút és a Klarissza-forrás, amelynek a vize gyógyhatású is. Meg is állunk ezeknél egy pohár frissítőre, ami jól esik az egyre melegebb időben.

     Úgy jó egyórás kocsikázás és sétálgatás után el is érünk a völgy szűkületéhez, ameddig gépkocsival is járható az út, mely majd végig aszfaltozott, csak az utolsó, talán kétszáz méter bazaltkő zúzalékos. Ki is van alakítva a patak partján, ami itt eléggé meredek, és a szemközti fák között amolyan parkolóféle néhány paddal, rönk asztallal. Ám ami a legérdekesebb, az egy hatalmas kocsányos tölgy maradványa, de akkora, hogy egy kisebb ház is elfért volna a törzsében, és akár egy palota a hajdani lombja alatt.

     Odahívom Thesaurát és kérdezem tőle:

     — Tudod-e, hogy miről nevezetes ez a csonka fa?

     — Honnan tudnám — feleli —, hisz még sosem jártam itt és a létezéséről sem tudtam!

     — A legenda szerint II. Rákóczi Ferenc 1710-ben, a felvidékre tartva ehhez a fához kötötte a lovát, no persze akkor még megtehette, mert nem volt ekkora és még élt.

     A törzsének az átmérője most kilenc és fél méter, és a lombozata teljes pompájában negyven méter. Ha egy kicsit számolunk, és lefordítjuk, mondjuk egy épület méreteire, akkor lehet elképzelni, hogy milyen döbbenetesek ezek a méretek. Nos, ennek a fának az alapterülete hozzávetőleg hatvannyolc négyzetméter, ami egy két szobás, konyhás parasztháznak felel meg nagyjából. A lombkoronája még elképesztőbb, hisz 1250 négyzetmétert takart, ami alatt egy termetes kastély is elfért volna, több mint húszszor hatvan méteres méretekkel. Hogy mikre képes a természet az csak ilyen összehasonlításokkor derül ki.

     Miután kellően megcsodáltuk az úgynevezett Rákóczi-fát, leszedjük a holminkat a fogatról, és induláshoz készülődünk. Hogy könnyebb legyen az utunk, a fogathajtó elővesz az ülés alól két sétabotot, mondván, jól fog jönni majd a köves részeken, meg az esetleg csúszós talajon. Az elemózsia kis füles kosárkában van, amit Thesaura visz, a takaró meg az ivóvíz egy nagyobb vászon szatyorban, aminek a vitele az én reszortom, hisz az nehezebb. Csak úgy félig magamnak megjegyzem, hogy mindjárt kerítek egy botot, mert a vállamon könnyebb lenne vinni. Erre megszólal a fogatos, hogy nem kell, az is van, és előhúz egy hatvan-hetvencentis kampósbotot, és átadja. No így már mindjárt jobb, hisz a kampó nem engedi lecsúszni a szatyor fülét a botról és a vállamra vetve meg kényelmes. Ahogy indulunk, még utánunk szól, hogy egy picit visszább van egy kis rét, ő ott lesz, kifogja a lovakat, hadd legeljenek, meg igyanak, ha megszomjaznak, ő addig meg szundít egyet a hátsó ülésen.

     A patak innen a Marhád-hegy és a Cserepes-tető meredek oldalai közé szorulva folyik, több helyen utat törve magának a hegyek néhol összeboruló sziklái között. Az ösvény a patak hol egyik, hol másik oldalán vezet, ahol éppen jobban lehet közlekedni, de ehhez több helyen át kell kelni a vízen, igen ám, de most már hidak nélkül a vízből kiálló köveken. Valóban jól jönnek azok a sétabotok, amivel meg tudja támasztani magát az ember, egyik kőről a másikra átlépve, vagy olykor ugorva. Így máris izgalmasabbá válik az út. Néhol még segítenünk is kell egymásnak, nehogy lábmosás, vagy ami rosszabb, fürdés legyen belőle a hideg vízben.

     A völgy lassan szurdokká válik, egyre keskenyebb úttal, és itt már tisztán látszik a természet alkotó-romboló ereje. A különböző kőrétegek — mint afféle üveglapok — hol ferdén, hol majd függőlegesen állnak mellettünk, mutatva, hogy a Föld erőinek az ilyen kőrétegek valóban olyanok, mint az ember számára a papír-, vagy üveg-lapok. Persze növény, növény és növény mindenütt, még a kövek között, a sziklák repedéseiben is, akár még fák is megkapaszkodnak gyökereikkel keresve a hasadékokat, s a sziklafalon, mint kígyók futnak. Van itt moha, páfrány, zuzmó, de százféle színben virágzó számunkra ismeretlen kis növények is, néhol akár nagy felületeket is beborítva, egy-egy szint adva a lassan már félhomálynak, hisz elég nekik az a fény is, ami a fák lombján át, a szoros mélyére lehatol.

     Egyszer csak kitágul a szoros egy kb. hatvan méter széles katlanná, melynek a túlsó végén lévő függőleges faláról zúdul alá hazánk legnagyobb (10 méteres) természetes vízesése, az Ilona-vízesés. Van ennél nagyobb is a mostani Magyarországon (20 méteres), mégpedig a Szinva-patak Lillafüredi vízesése, de az nem természetes, hanem a Palota-szálló építésekor megépített függőkert kialakításakor készült el, még 1927-30 között. A Szalajka-völgyi fátyol-vízesés is hasonló nagyságú (tizenhét méteres), de az nem egy lépcsőben, hanem tizennyolc lépcsőn átjutva folyik tovább. A régi Nagy-Magyarország területén vannak nagyobb vízesések is a Kárpátokban, de hát azok már nem a mieink.

     A vízesés a Tőkés-kút táplálta két kis forrásból induló Ilona-patakból alakult ki. A patak vize egy tizenöt-húsz méteres tektonikusan kialakult andezit letörés kőzetébe vágódott V alakú szűkületből zuhog alá, a katlanban szétterülve sok kis ágra, majd a katlan végén újra összefutva.

Thesaura tágra nyílt szemekkel gyönyörködik a látványban, melynek igazi varázsát még tetőzi, hogy a szétnyíló szorosba itt, mint tölcséren át, csak úgy zúdul be a fény, a napsugár, a sziklafalak mélye pedig rejtelmes félhomályba bújik.

     A katlan egyik oldalán fel lehet menni a vízesés fölé, és még mintegy fél kilométer hosszan vezet a szűk ösvény a patak mellett, kisebb-nagyobb zúgók során, majd kiszélesedik és egy szép völggyé nyílik ki. Itt már ligetessé válik az erdő, az aljnövényzet gazdagabbá nő, és itt-ott kisebb tisztások is találhatók. Az egyik ilyen napsütötte tisztáson letelepedünk, leterítem a takarót, előkerül az elemózsia és a víz, megpihenünk, és megebédelünk. A völgy árnyasabb oldalán gyöngyvirág-mező, s a középzöld lándzsahegy alakú levelek közül kikandikáló több tízezer, de talán százezer apró, hófehér harangocskák látványában gyönyörködhetünk. A fáma szerint a napos oldalon kora tavasszal hóvirágok lepik el a hegyoldalt, nyár eleje-közepe táján pedig rengeteg illatos, zamatos ízű erdei szamóca lelőhely található, ami sajnos most még nem érik.

     Ebéd után beszélgetünk egy jó nagyot, visszaemlékezünk a „régi szép időkre” és a nem oly rég volt őszi kirándulásunkra a Börzsönyben, amit a kiskatona-korombeli barátom falujának a környékén tettünk, míg ott vendégeskedtünk. A patak, a malom, a horgásztó, a kisvasút és a hegyek ott is. Szépen eltelt az idő és indulnunk is kell vissza, mert a szurdokban és a hegyszorosban hamar nem látni a napot, és nagyon méllyé válik a homály. A terep, mint eddig kiderült nem éppen sima és egyenes. Bár a patak vízhozama most a legideálisabb, mert tél végén a hóolvadás meg az esők nagyon felduzzasztják — igaz, ilyenkor a legszebb a vízesés — és a közlekedés nehezebb, csúszósak az utak. Mostanra már csappant a víztömeg, de a források még bővizűek és tiszták, nem folyik beléjük a hegyoldalról a sár és a törmelék.

     Visszafelé szinte más arcát mutatja a völgy, mások a fényviszonyok, más irányból látjuk, így lefelé is van újabb látnivaló, csodálkozni való. Fentről a sziklák is másabbak, jobbak a rálátások, a patak útja is jobban kirajzolódik. Látjuk már a fogatot is, a hátsó ülésen horpasztó gazdájával, és a béklyóban legelésző lovakkal. Amikor közelebb érünk, egy kicsit gonoszkodom, és hangosan megszólalok, hogy szöknek a lovak, mire a gazdájuk úgy felpattan, hogy majd leesik a fogatról, de aztán csak jót mosolyog rajta, hisz béklyóval hogyan szökhetnének, de hát így jár, aki álmából ébred. Amíg felpakolunk és visszarakjuk a kölcsönbe kapott botokat is, addig a fogathajtó befogja a lovakat és a völgy sík részén még szépen sütő napos időben visszaindulunk.

     Thesaurán látva, hogy boldog mosollyal pihen, megkérdezem tőle: milyen volt a napja?

     Örömmel újságolja, hogy csodás ez a kis völgy, ha teheti, visszajön még ide. Az tény, hogy ez nem a Niagara volt, de a miénk és meseszép, s kérdezi, sok ilyen szép hely van még kicsiny hazánkban?

     — Sokat ismerek — mondom —, de talán a negyedét sem annak, ami van. Ha minden héten elmennénk egy-egy helyre, talán akkor sem érnénk a végükre, míg élünk.

     Közben odaérünk ahhoz a réthez, amit felfelé menet kinéztünk, hogy szedünk róla virágot egy csokorral, megállunk hát, és kényelmesen sétálgatva, beszélgetve szedünk egy jókora csokrot, emlékéül e kellemes napnak.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pallagi József
Szerző Pallagi József 28 Írás
Ha hozzám hajolsz, bennem egy lélek csillan, ha tőlem hajolsz, bennem egy ördög villan.