Meyer József : Aki ételt, italt adott

 

 

 

 

A hétköznapi alkonyban teljesen kihaltnak tűnt a hegytető. Betolattam a garázsba, és kezdtem kirámolni a dolgaimat. Megborzongtam, ebben a magasságban gyorsan hűlt a levegő. Közben gondoskodtam az áramellátásról. Életre kelt a bekapcsolt tévé képernyője, így hallhattam, nézhettem a rendkívüli híreket. Bárhová váltottam, minden csatorna a földhöz közelítő égitestről* tudósított, melyet a csillagászok még jó időben észleltek. (Azzal teltek a hetek, hogy az embereket előbb elfogta a pánik, azután persze erősödött a kétkedők és közönyösök tábora is.) Ki–bejárva végeztem a halaszthatatlan feladatokat, végül begyújtottam a nappali kandallójába. Eléggé fáradt voltam. Amint ledőltem a pamlagra, már el is nyomott az álom.

       Alig fél óra telhetett el, amikor fölriadtam. Őrült rázkódás közepette, ágyastól nekirepültem a szemközti falnak. Minden finoman ingó és vadul hullámzó mozgásban volt, eleinte föl sem tudtam állni. Üvegcserepek vágásaitól vérezve, két kézzel kapaszkodva jutottam ki a szabadba.

        Hitetlenkedve konstatáltam, hogy autóm tehetetlen mozgásában kitörte a garázsajtót, olyan elánnal, hogy csak a masszív kerítés tudta megfogni. A háztető rögzítései elpattantak, a szerkezet egyben odébb csúszott és elfordult. Törmelékek szóródtak szerteszét. Távoli önmagam lettem ezekben a sokkos pillanatokban, amint kábán figyeltem egy koronaszerű, lomhán emelkedő fölfénylésre és a feltámadó heves széllökésekre. Ezek szerint a kisebb égitest, vagy üstökös(?) földbecsapódása megtörtént.

         E koraesti, sűrűsödő homályban gyújtót és gyertyát kerestem a fészerben, mely a csodával határos módon kibírta a megpróbáltatásokat. A leborult kacatok összevisszaságában megkerestem viseltes, ódivatú fotelemet. Beleültem, hogy lelkierőt gyűjtsek. Ekkor vettem észre, mennyire reszketek. Majd félelmetes zúgás és morajlás hangja töltötte be a teret. Hajtott a rettenet kíváncsisága, megint kitámolyogtam az udvarra. Távolból egy irdatlan kiterjedésű és magasságú vízfal sebesen közeledett. Átrohant a vidéken úgy, hogy a hegyünket — mint azt később földerítettem — kicsiny szigetté változtatta.

       Teljesen leblokkoltam, időtlenségben bámultam magam elé. Aztán minden másképp lett. Mert semmi sem volt többé. Üres sötétséggel borult rám az este.

       Az órám még járt, így szembesültem azzal, hogy jóval hamarabb kelt föl a nap. Ráadásul egészen más pályán! Eszelősen téptem föl a kocsi ajtaját, és bekapcsoltam a rádiót. Bárhová tekertem a keresőt, illetve váltottam a hullámhosszt, konok némasága jelezte: az égvilágon senki sincs az éterben.

         Délelőtt, úgy ahogy megnyugodott az újonnan keletkezett tenger. Az út aszfaltcsíkja tőlem mintegy nyolcvan méter távolságban tűnt el zavaros, matt, élettelen tócsájában. Sürgősen iható víz és élelem után kellett néznem.

       Az első napon kiderítettem, hogy újdonsült szigetemen egyedül maradtam. Az elárvult, súlyosan megrongálódott hétvégi házakba csak nagy kínlódások, erőfeszítések árán jutottam be. (A betöréshez nem volt tehetségem.) Konzervek, tészták, liszt, cukor, só, bármi érdekelt. Mindent hazahordtam, amit meg lehet enni, vagy ami a főzésnél számításba jöhetett. Legértékesebb zsákmányom azonban egy igen jó állapotú vadászpuska volt, pár doboz lőszerrel.

        Nagy nehézségekkel járt megszokni az új időt és magát az időjárást. Rövidebbek lettek a nappalok és az éjszakák. Az órám legfeljebb arra volt jó, hogy a különbségeket lássam. A viharok és az esőzések gyakoribbak, intenzívebbek lettek. Bár egyre ritkábban, de előfordultak földmozgások, erős rengések.

        Néhány nap telt el így, amikor a sorsfordító történésben közre játszott a kegyes véletlen. Éppen kint az út szélén ülve, egykedvűen szemléltem a kanyargó csíkot, amit a szárazföld köré rajzolt a nagy víz. A fények játékos csillámlásaiban hirtelen felsejlett egy közeledő ladik kontúrja. Hárman voltak benne, minden valószínűség szerint végletekig elcsigázott állapotban. Egy férfi, egy asszony és vélhetően közös gyermekük. Az evező erőtlenül csobbant, bár a szárazföld közelsége a bent ülők számára az életet jelentette.

       Megmerevedtem, jeges rémület kerített hatalmába. Az idegen rögtön észrevett. Innen is jól érzékeltem, amint szeme feketén villan. Gyorsan partra vonszolta a ladikot, hogy mielőbb üldözőbe vehessen. Ütőbotja elég erősnek tűnt, amit kezében fogva, utolsó energiáit mozgósítva futni kezdett felém. Tehetetlenséget éreztem magamban, csak az ösztöneimre hagyatkoztam. Menekülőre fogtam a dolgot, miközben minden jelenet néma, lassított filmfelvételként pörgött. Valaki — aki én voltam — magára zárta a fészert, és kapkodó kutatásba kezdett. Miközben kintről rúgások, ütések záporoztak a gyönge lécekre, csőre töltöttem a nemrég szerzett vadászfegyvert. A föltépett ajtón beözönlő fény setét férfialakban kontúrozta gyilkolni kész végzetemet, amint felém sújt. Céloztam. A hatalmas dörrenés megsüketített. Semmit sem hallottam az asszony jajveszékeléséből, ki minden erejét összeszedve késsel vágott felém, majd ájultan esett össze.

        Legfeljebb négyéves lehetett a fiúcska. Tágra nyílt szemekkel nézte, amint letakartam apja élettelen testét. Alélt anyját felkarolva bevittem a heverőre. Magas láza volt, állapotát válságosnak gondoltam. Később friss vízzel és aszalt gyümölccsel kínáltam. Nedves ruhákkal borogattam, hogy csökkentsem a beteg test hevét. „Minél több vizet kell neki adni”, ez járt a fejemben. A gyermek nagyon félt, de a neki odakészített ételt, italt mohón elfogyasztotta. Állandóan az anyja közelében maradt. Fejét átölelve vele aludt, még napokkal az után is, hogy a nő végleg elcsendesedett.

      A gyermek és én. Nem gondoltam, hogy valaha összeszokunk. Persze rendszerré alakultak a napi feladataink és szokásaink. Az autót időnként beindítottam, hogy töltse az akkumulátort. Ilyenkor ő ült a volánnál és vezetett a maga játékos fantáziája szerint. Figyeltük a tengert, mert ez a tájék sosem volt lefolyástalan terület. Naponta ellenőriztük a visszahúzódást, az úton a jelöléseink egyre szaporodtak és távolodtak.

        Amikor a szárazulat elérte az első szomszédos települést, a keskeny út mentén — többnyire falak tövében — bomló tetemeket kerülgettünk. Nagy volt a fertőzésveszély, de föl kellett derítenünk minden létfontosságú dolgot. A vízálló csomagolásnak köszönhetően rengeteg palackozott italt, gyógyszert és dobozolt élelmet gyűjtöttünk, sőt lezárt kannákban találtunk használható üzemanyagot is.

      Egyre messzebb jutottunk el így, követve az apadást. Ugyanakkor minden állomáshelyen kialakítottunk ellátó depókat, a magunk számára. Türelmetlen várakozásban éltünk, különösen én. Gyakran gondoltam arra, hogy a fiúcskát mielőbb biztonságba kell helyezni. Mi nem élhetünk együtt… Szüleire mindig emlékezni fog, és arra a körülményre pláne, hogyan veszítette el őket.

        Egy napon leértünk az eredeti tengerpartra, ahol már kilátszottak a parti építmények, a móló, a kiszolgáló épületek roncsai. Mindenütt elviselhetetlen bűz terjengett, így másfelé kellett kanyarodnunk. Nyílt mezőn köszöntött ránk az este, ő a hátsó ülésen elvackolva aludt csendesen. Szórakozottan tekergettem a rádió keresőgombját. A sercegésben emberi hangokra lettem figyelmes, szívem nagyot dobbant! Az idegen akcentusú angol beszédből kiderült, hogy egy tengeralattjáróról érkezik a túlélőket kereső üzenet. Innen nem messze, az öbölből!

      Kicsit följebb, lankák oldalán kitaposott földúton zötykölődve, kitartóan követtem a kikötő iszappal borított alsó útját, mire a parttól távoli vizeken végre megpillantottam a fényjelzéseiket. Irányukba fordulva az autóm lámpáival folyamatosan villogtattam nekik mindaddig, míg megvirradt új életünk napja. Bekövetkezett a vágyott fordulat, amit egy óvatosan felénk navigáló, matrózok által vezetett motorcsónak hozott el a számunkra.

 

 

*Kisfaludy György jövendölése

 

Legutóbb szerkesztette - Meyer József
Szerző Meyer József 61 Írás
1949-ben, Budapesten születtem. Manapság mérnökként dolgozom az építőiparban. Évek óta foglalkozom szakcikkek írásával, olykor más műfajjal is próbálkozom, Brády Zoltán nagylelkűségének köszönhetően némelyikük megjelent a Kapuban. 2010 novemberében Beró (Beri Róbert) meghívott az általa életre keltett" Édentől északra" művészeti csoportba.