Pallagi József : Gyere velem 1.

Halljuk is ám már a lovak fújtatását, a paták dobogását, eloltjuk a tüzeket, feladom a kabátokat a hölgyekre, és indulunk a szánkóhoz. Szinte észre se vettük, hogy közben a nap lemen?ben van. Miel?tt felülnénk még megcsodáljuk a naplementét, ami itt a hegyek között gyorsan történik és gyorsan sötétedik is. Mire elérjük a bükköst, már be is sötétedik.

Szia Thesaura!

 

Volna kedved kirándulni velem szép, hangulatos, szemet gyönyörködtet?, szívet melenget? helyekre? Ugye, hogy volna? Akkor hát gyere velem, ha máshogy nem, legalább képzeletben.

Itt van például Vétyem-puszta, ez a szép, Mura völgye mellett fekv? ?sbükkös, természetvédelmi területet. Van ott a bükkös alatt a völgy összesz?külésénél egy rönkfából készült vadászház. Mikor látogassunk el oda? Azt mondod, télen? Jó, legyen hát. Úgy is nemsokára ránk köszönt a Karácsony. A hideg már megvan hozzá, addigra meg talán lesz hó is. Tudod mit? Lesz. Az öcsémék ott laknak a vele szomszédos kis faluban, Kiscsehiben, és neki biztosan van ismer?se, aki szánkóval el tud vinni bennünket, át a bükkösön a vadászházig, meg majd vissza. Meg is szervezem.

Nos hát, eljött az id?. Már egy hete kisebb-nagyobb megszakításokkal esik a hó és készen áll a szánkó is, meg a fakó is, gyere, üljünk bele. Az öcsém barátja is invitál már egy kis szívmelenget?vel, kell is ebben a hidegben, meg az ülés is ki van bélelve irhával, jó vastag gyapjútakaró is van a lábunkra. Pattanjunk fel hát (mondom én a százhuszonhat kilómmal… még ha Te mondanád?), szóval felülünk, betakarózunk és vendéglátónk a lovak közé csap.

Ropog a friss hó, a szánkó talpai meg a paták alatt, siklunk a faluból kivezet? úton a hegyek felé. Gyönyör? fehér minden, amerre a szem ellát. A sz?l?hegy oldalában, mint papíron a sorok úgy sorakoznak a t?kék, meg-megszakítva egy-egy pincével. Túloldalról a Budafai arborétum látszik, gyönyör? pamacsokba burkolózva a feny?k, tuják, borókák. Majd egyszer tavasszal, vagy nyáron is eljövünk ide, mert annak is megvan a varázsa. 

– Jó lesz? – s átfogom a vállát Thesaurának.

– Szeretem a természetet szinte minden id?ben és formában – feleli, s közelebb ül, hogy jobban melegítsük egymást.

A leheletünk szinte fátyolként lebeg utánunk, ahogy a szánkó fut a havon. Szemben az a hegy van, amelyiken az ?sbükkös terül el, a hátunk mögött a falu. 

– Milyen id?s ez az ?sbükkös? – kérdezi Thesaura.

– Biztosan id?s fákból áll – felelem – ha már úgy nevezik, hogy ?sbükkös, de nem tudom -, majd a kísér?nkhöz fordulok, aki készségesen válaszol.

Száznyolcvan éves az ?sbükkös, ahol több mint negyven éve nem történt semmiféle beavatkozás, ami azt jelenti, hogy körülbelül tinédzser korunk óta a maga életét éli az erd? ezen a részen. A bükk lassan n? és a fa átmér?jéb?l a laikus nem gondolna ilyen magas korra.

Amíg a bükk erd? rejtelmeir?l beszélgetünk, egy lankásan emelked? erdei úton elérjük a természetvédelmi terület szélét. Az eddigi úton egy átlagos erd?s részen haladtunk, ahol vegyesen volt mindenféle fa, a völgyben patak csordogált. A növényeken a több napos havazás könny? hópárnákat hagyott, amiknek a vastagsága a növény s?r?ségét?l függött. Néha egy-egy hószállingózás, vagy kisebb hózápor meg-megf?szerezi az utunkat.

Ahogy elérjük a bükköst, szinte egycsapásra megváltozik a táj. A korábbi kisebb-nagyobb bokrok, illetve különböz? formájú és magasságú fák sokféleségét felváltja a szálerd? szépsége. Itt a lombkorona valahol húsz méter körül, vagy fölötte kezd?dik, addig meg csak a szürkés héjú, sima felület?, csupasz törzsek sokasága látható. Még életemben nem láttam ilyen sok, ilyen „közel” egyenes és csupasz törzs?, ilyen vastag fákat (korábban fenyvest láttam hasonlót, de az egészen más élmény).

Thesaura is csak ámul a látványtól és odasúgja nekem – mintha az erd? csendje intené suttogásra –, hogy leny?göz? a fenségessége ennek az ?sbükkösnek, ?s-er?nek. Ha közelre nézel, akkor látni az egyes szálfákat a maguk posztján szinte ?rt állva és vigyázva a tájra, de ha távolabbra nézel, akkor egyre s?r?bb a s?r?ség és végül már csak szürke falat látsz. Ha felnézel – szinte nyak törve -, akkor az impozáns törzsek tetején vastag takaróba burkolózó koronák sorát látod, melyt?l az eget sem lehet látni (néhány ritkásabb részt?l eltekintve), csak a hófehér csodát.

Ha nem lenne ilyen hideg, biztosan szájtátva nézel?dnénk, de így csak a szemeink kerekednek el, nem gy?zünk betelni a tél és a bükkös gyönyör?ségeivel. Közben felérkezünk a hágó tetejére, a patak már korábban elmaradt mell?lünk, és elkezdünk ereszkedni a másik oldalon lefelé. Erre nem lankásan megy az út, hanem szerpentinesen, no meg a sebesség is megnövekszik. A kanyarokban csak úgy farol a szánkó, így a látvány mellé még izgalmak is társulnak, hisz dobálja a szánkót az út egyenetlensége, meg a kanyarokban csak úgy borulunk erre-arra. Pajkosan össze-össze is nézünk, mint a gyerekek, ha a játék hevében neki-neki koccannak egymásnak.

A kísér?nk rájött, hogy ez a fajta szánkózás új élmény nekünk, és még inkább megdobatja a szánkót, ahol lehet. Thesaura ilyenkor már apróbb sikolyokkal is hangot ad félelmének, de én is kapaszkodom ám alaposan. Szinte száguldva érünk le a völgybe, kiérve a méltán impozánsnak mondható bükkösb?l. Itt már szép napsütéses id? fogad bennünket, szinte vakító a fehérség, a hókristályok néha úgy meg-megcsillannak, mintha ezernyi kis lézersugár játszana. Ahogy a völgybe érünk, balra a Tormafölde nev? falucska terül el, jobbra pedig a távolban felt?nik a vadászház füstölg? kéményekkel, az erd? alján megbújva, szinte beleolvadva a tájba, rönkfákból készült falakkal és hósapkával betakarva. 

– Oda megyünk? – kérdezi Thesaura belefeledkezve a látványba.

– Igen, oda – válaszolom –, majd meglátod, hogy milyen barátságos és otthonos, „természet gyermeke” az egész. Az alapja és az alsó része (ami egyben a pince is) termésk?b?l van építve, amit az el?tte ötven méterre folyó patak hordott le a hegyr?l, és a felépítménye rönkfából (szög nélkül, csak keményfával csapolva), de még a tet? is fazsindelyb?l készült.

Pár perc és már ott is vagyunk a ház el?tt egy a patakon átível? fahíd után. Az erdészlak el?tt van egy nagyobb tisztás, amin látszik, hogy összejövetelek színtere is egyben, mert t?zrakó hely, nyárs-sütésre is alkalmas, meg egyben bográcsozó hely is van, és fatörzsekkel körülvett hasított fából lév? jó nagy asztal. A háztól talán nyolc-tíz méterre meg egy forrás, ami alig néhány tíz méter után már bele is fut a patakba.

– Megérkeztünk. Gyere kedves Thesaurám, hadd segítselek le a szánról, odabenn már jó meleg várhat, mert messzir?l láttuk, hogy füstölnek a kémények.

Gondolom, a vadásztársaság tagja is lehet a vezet?nk, mert nagyon otthonosan mozog itt is, mint az egész úton. Az alagsorba is benézünk egy pillanatra, amiben van két nagyobb helyiség, amiken látszik, hogy meleg id?ben itt zajlanak az események. Az egyiknek a végéb?l pedig a hegyoldal felé nyílik egy pince is, ami több célú: részben az elejtett vadak h?vösön tartására, részben itókák tárolására használhatják.

A fels? részbe, ami rönkökb?l van, egy falépcs? vezet, egy amolyan közleked? félébe, ahonnan nyílnak a helyiségek. Az épület két végében van két jó nagy szoba, termésk?b?l rakott kandallókkal, és középen egy konyhának használt helyiség, amolyan régi rakott t?zhellyel, amin-amiben f?zni-sütni lehet, s itt fogad szeretettel a háziasszony is. Számunkra csak a nyugati szobát, a hegy felé néz?t f?tötte be, ez volt az amolyan társalgó-étkez? -féle, no meg a t?zhelyen van a melegen tartó részre húzva valami orrcsiklandozó étel. A keleti szobából a falura lehet látni, meg a patak túlsó felén húzódó hegyoldalra, és ebben van lehet?ség aludni is.

Az egész épület tele van szebbnél szebb trófeákkal és cserzett b?rökkel, mint ahogy egy vadászházhoz dukál. A bútorok mindegyike valamilyen (valószín? bükk) fából készült. Ahogy a vezet?nk körbe visz bennünket, megkéri a feleségét, hogy tálalja fel az ebédet, és elköszön t?lünk, hogy van a faluban elintézni valója, majd úgy három-négy óra múlva jön értünk és visszavisz bennünket.

Háziasszonyunk, egyben a kísér?nk felesége, a veretes konyhaszekrényb?l el?szedi a terítéket, megterít a vendégszobában, majd behozza az ételeket is, hellyel kínál bennünket és jó étvágyat kívánva kimegy a konyhába.

Nekilátunk ebédelni. Thesaura leveszi fedelét a cserépedénynek, amiben már el?z?leg megnézte, hogy a leves van, és szed mindkett?nknek bel?le. Maga az edény nem lehet mai gyerek, mert látszik rajta, hogy nem el?ször f?ztek benne, de a díszítése nem hivalkodó, valami egyszer? minta van rajta. A leves illata csodás, és ahogy szed nekem Thesaura, akkor látom, hogy erdei gombából készült. Mi más volna ilyen környezetben, de gondolom, hogy szárított alapanyag lehetett, mert így Karácsony el?tt a hó alól, nem valószín?, hogy szedhet? lenne. Nem sajnálta a készít?je sem a gombát bel?le, sem a tejfölt, de a különböz? morzsolt f?szereket sem. Aroma- és ízorgiában van részünk, pedig még csak a levesnél tartunk. Talán szégyen, talán nem, de én még egyszer kérek bel?le.

Naná, hogy a második fogás is az erd?höz kapcsolódik. ?zgerinc egyben sütve, zöldséges feltéttel római tálban, mellé áfonya lekvár. A nyálunk összefut már a láttán is, de hát az íze? – és az állaga rendkívülire sikerült. Az összes f?szert nem lehet kiérezni, mert harmonizálnak egymással, csak abban vagyok biztos, hogy rozmaring is van benne, mert az ágacskáját látom is, meg annak átüt? íze is van. A desszert pedig palacsinta, erdei gyümölcslekvárral töltve.

Miután leszedtük az asztalt és a háziasszonnyal rendbe raktuk az edényeket, visszaülünk a nappalinak nevezhet? szobába, a kandallónak féloldalt, ami a hátsó falon van, hogy lássuk a tüzet is meg a tájat is az ablakon keresztül és egy jó nagy beszélgetésre készülünk. Már évek óta szerettünk volna úgy igazán zavartalanul kibeszélgetni magunkat, nem mintha levélben már nem esett volna szó életünk számos eseményér?l, de így él? szóban azért mégis más.

Eljött a pillanat és csak nézzük egymást, szinte megnémulunk, mint amikor az ember nagyon vár valamit és amikor bekövetkezik, akkor szinte hitetlenül fogadja, hogy ez igaz lehet? Thesaura töri meg a csendet. 

– Hogyan került az öcséd erre a szép vidékre lakni?

S én mesélem, hogy hogyan is volt annak idején ez a szinte véletlenszer? alkalom, és hogy milyen szeretettel fogadták be az új jövevényt az alig néhány szász lakosú kis faluba. Így azután elindul a beszélgetés fonala, majd jönnek sorra a témák, újak és régiek, fiatal éveink és a mostaniak, család, barátok, munkahely, stb. Közben a kandallóra is rakok néhány hasáb fát, hogy ki ne aludjon, meg nem árt azért a kellemes meleg sem.

A t?znek is, a hónak is valami elemi hatása, varázsa van az emberre és most mindkett?b?l kijutott. Ahogy beszélgetünk, néha a kandalló tüzébe réved a tekintetünk, s a táncoló lángokkal együtt táncol a lelkünk, de a pattogó szikra is visszahozza ifjúságunk zabolátlan képét. S a hó, a hó, a maga ártatlan fehérségével, szinte lelkünk mélyéig hatol, kihozza bel?lünk azt a tisztaságot, amire mindig is vágytunk az élet viharos pillanataiban, s világunk árnyakkal teli honában. A lefelé hajló nap tüze meg-megcsillan a táj hókristályain, s béke van mindenhol, béke a tájban, béke a házban és béke a szívünkben, lelkünkben. Egy id? után elhal a szó, csak a t?z, csak a hó, csak a szemünk és csak a lelkünk beszél.

Majd felállok, odamegyek Thesaurához, megfogom a kezét, odavezetem a fogashoz, rásegítem a kabátot, magam is felveszem és sétára hívom a ház körül. Lesegítem a lépcs?n, a kezét fogom tovább, s mint két igaz barát körbejárjuk az erdész házat, a körülötte lév? parkot, a forrásba belekóstolunk, de csak picit, mert rettent?en hideg. Majd felmegyünk a patak hídjára és ott hallgatjuk a csobogását-locsogását és újra megered a nyelvünk, mintha csak a patak locsogása vitt volna bele bennünket a táncba. Igaz, „könny? Katát táncba vinni, ha maga is akarja” – és mi akarjuk. Még sétálunk egyet a völgyszoros felé is – ahonnan a patak jön – a mellette haladó úton. Nincs gátja a szónak, nincs gátja a gondolatnak, mint a pataknak, árad bel?lünk, érezzük, értjük a másikunk fél szavait is. Erre vártunk már oly régóta.

Jó volt a friss leveg?n, a ropogó hóban, de miel?tt indulnánk vissza, még bemegyünk átmelegedni, meg vendéglátó asszonyunkkal is beszélgetni, hisz sokat tett a kedvünkért. Kifaggatjuk a f?zés rejtelmeir?l is, hát persze, hisz nem mindennapi az sem, amit ettünk, de az sem, ahogy készült. Benne van még a régiek tudása, és benne van a tájegység jellege, ízlése, no meg legf?képp a vendéglátónk saját ízlése. Közben elrepült az id? és lassan várható kísér?nk visszatérése is. Azt azért még megtudjuk, hogy háziasszonyunk reggel busszal jött át otthonról, körbe a hegyeket megkerülve a Mura völgyében, és Tormaföldér?l azt a körülbelül nyolcszáz méteres utat a vadászházig gyalog tette meg, de visszafelé már velünk jön, hisz van hely a bakon az ura mellett.

Halljuk is ám már a lovak fújtatását, a paták dobogását, eloltjuk a tüzeket, feladom a kabátokat a hölgyekre, és indulunk a szánkóhoz. Szinte észre se vettük, hogy közben a nap lemen?ben van. Miel?tt felülnénk, el?bb megcsodáljuk a naplementét, ami itt a hegyek között gyorsan történik és gyorsan sötétedik is. Mire elérjük a bükköst, már be is sötétedik. Azt gondolná az ember, hogy Uram-Atyám, hogy találunk haza a sötét erd?ben, de nem így van ám. A hó szinte világít. A csillagok fénye, meg a gyenge holdvilág visszatükröz?dik rajta és valami sejtelmes-rejtelmes világot kölcsönöz a s?r? szálfaerd?ben.

Már jól bennjárunk a bükkös belsejében, amikor egyszer csak odasúgom Thesaurának

– Tudod-e, hogy télen az Osztrák Alpokból idáig is elkóborolnak a folyó mentén a farkasok?

– Ne hozd rám a frászt – mondja ? –, hisz enélkül is elég félelmetes ezen a (f?leg sötétben) se vége, se hosszának t?n? erd?n átmenni.

Vezet?nk erre hátraszól, hogy „bizony így van ez, én már láttam többször is ?ket, ahogy csillogott a szemük a sötétben, vagy ha havas volt a táj, akkor jól látszott, ahogy követték a fogatot egy darabig.” Thesaura közelebb húzódik és csak a szemével kérdezi, hogy „ugye nem?”.

– Persze, hogy nem – felelem -, ilyen messzire nem is hagyják el az él?helyüket, ha csak valami miatt az éhség nem viszi rá ?ket. No meg az effajta szálerd?ben elejteni való vad nincsen, hisz azoknak sem lenne élelmük, sem búvóhely nincsen. Erre a célra a vegyes, bokros, rétes, ligetes terület jobban megfelel.

– Tudod milyen gonosz vagy? – és belém csíp egyet, de a vezet?nk is megéri a pénzét, mert még ? is rátromfolt. Jót derülünk rajta mindannyian, még Thesaura is felenged és felszabadultan kacag rajta, hogy rászedtük. Közben ki is érünk a rengetegb?l, át a hegygerincen, innen már a lovaknak is könnyebb, mert lejt az út egészen a faluig. 

– Kedves Thesaurám! Hová hívhatlak meg legközelebb kirándulni?

– Rád bízom magam – válaszolja –, biztosan találsz valami szép helyet, akár csak most, boldog a lelkem a szép élményt?l, csak annyit kérek, hogy legközelebb tavasszal, vagy nyáron menjünk.

– Rendben van – válaszolom, és örömt?l csillogó szemmel nézünk össze.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Pallagi József 28 Írás
Ha hozzám hajolsz, bennem egy lélek csillan, ha tőlem hajolsz, bennem egy ördög villan.