Régóta nem vagy már velem, jól megszoktam, hát,
nem hiányzol. Néha eszembe jutsz, szívembe nem,
de azért megkínlódtalak, ezt elismerem. Hallottam,
anyud is elment, Misi bácsi még, amikor mi együtt.
Nálam voltál aznap is, szerettük napunkra jött a hír,
a végén szememre vetetted, te még akkor is nálam
és nem ott – egymás nélkül már mióta, sajnálhatod.
Nem engem, azt, hogy akkor itt. Tibó még mindig
kifordítva veszi fel a zoknijait és esténként legörgeti
őket egészen a talpa közepéig, fánkot csinál belőlük,
így talán jobban érted. Anyu sztómás, a vérnyomása
kettőszáz felett, meg aztán változatlanul cukorbeteg,
agyvérzést kapott tavaly, téged még gyakran emleget.
Apu tavasszal a templomdombról biciklizett kapával,
betonba csapódott az arca, állkapcsát apró darabokra
törte, azóta anyámmal ritkábban szólalkoznak össze.
Nővérem Pestre készül, na végre, hogy kimozdul,
Kornélék jól vannak, családostól jönnek hozzánk
ünnepnapokon, de máskülönben nem változott semmi,
a vasárnapi ebédek alkalmával ugyanúgy szoktunk az
asztalnál nevetni, ahogyan tettük, amíg téged is rokon
számba vettünk, de nem rágódunk a múlton, hisszük,
hogy több van még előttünk. Különös az emlékezés,
megjegyeztem a napot, az órát, amikor utoljára láttalak,
de az években gáncsoskodás nélkül, simán eltévedek.
Férfiak? Jaj, belőlük rengeteg van, de hiszen ezt is
tudhatod, azokból sosem volt hiány, talán csak ebben
nem hazudtam még neked, hiszen most sem tudna
érdekelni más. Bár te sem érdekelsz, a magamfajtákra
mondják, hogy abszolút szabad, néha azért fájlalom
a megtört utakat, ez különös, mert épp a férfiak miatt.
Olyan egyformák nekem, mintha csak magukra kapták
volna az árnyékodat, megérinteni nem tudnak, bár van,
hogy rám vetülnek, azt hiszem, én téged túlszerettelek.
Legutóbbi módosítás: 2011.12.13. @ 10:00 :: Kőmüves Klára
