Vandra Attila : Légzuhatagban II/7. Pácban a mérnök

Xántus Áron a Színes pokol poklába kerül, a színezékszárítóba. Bár e környezetben nem kell szégyellnie múltját, gúnyolják a “Jófiút.” Terminátor, akit emberölésért zártak be, veszi védelmébe. sszebarátkoznak, és hozzá költözik. Id?közben Mezei a váltásmérnök “el?lépteti” a szintézishez, ott viszont kiközösítik.

 

 

 

Pácban a mérnök

 

Mezei kimért ember volt, a munkások szerették. Áron egyetlenegyszer látta kijönni a sodrából. Szombat délután történt, a mester szabadnapján. Ilyenkor a szárítóért is ? felelt. Amikor meglátta, hogy az egy narancssárga színezékkel telt szekeret az ötös alagútba tolnak be, amelyben száznyolcvan fok fölé is emelkedik a h?mérséklet, kifakadt:

– Melyik idióta találta ezt ki? Tönkremegy!

Leállíttatott három ég?t a négyb?l, mégis alig tudták száztíz fok alatt tartani az alagutat. Hiába írta be a jelentésbe másnap, vasárnap az alagutat ismét száznyolcvan fokon találta. Akkor már úgy „imádkozott”, hogy a részleg szokásos nyelvezetéhez szokott munkások is meghökkentek. Megint leállíttatta a tüzeket, ismét „regényt” írt az anyag h?érzékenységér?l. Hétf? reggel, Costea mester, a szárító f?nöke, a munkások füle hallatára üvöltözött vele, miért állította le a tüzeket. Az igazgató döntött így, mert sürg?s, és mint taknyos gyakorló mérnök[1] ne akarjon mindenkinél okosabb lenni… Mezei szóhoz sem jutott, s mire észbe kapott, a mester faképnél hagyta. A nap végén robbant ki a botrány, amikor megjöttek a laborból a festéspróbák. A színezék tönkrement. A diri pedig úgy döntött, a kárt megfizetteti azokkal, akik a szárítóért feleltek a napokban. Mezei hiába bizonygatta, hogy ? eloltotta a tüzeket.

Igazát bizonyítandó, a váltásnaplót f?nöke orra alá dugta. A két utolsó lap ki volt tépve. A szárítóba sietett. Az ötös szárítóalagút h?mérsékleti grafikonját is hiába kereste. Elt?nt. Hiába kérte az ott dolgozókat, írjanak nyilatkozatot, hogy a nevezett két napon leoltották a tüzeket, és nem volt több az alagútban száztíz foknál. Kerek-perec megtagadták. Féltek. Fel kellett adnia.

Amikor visszatért, a szintézisnél dolgozók azonnal körbefogták, és érdekl?dtek a fejleményekr?l. Már mindenki err?l beszélt a részlegen. Els? kézb?l akarták hallani. Mezei nekitámaszkodott az egyik reaktornak, majd néhány szóban vázolta, mi történt. Egy életen át fizetheti a kárt, ártatlanul.[2] Döbbent csend lett. Áron vette észre a közeled? részlegvezet?t.

– Dina mérnök úr, igazságtalanság Mezei mérnök úrral is kifizettetni. Tanúja vagyok, leállíttatta a tüzeket. Jártam szombaton is vasárnap is a szárítóban. Láttam a h?mér?ket. Az egész váltás tanúsíthatja. Mit kellett volna tennie ezen kívül? A mi váltásunk betartotta a technológiai el?írásokat!

– Te ne dugd az orrod olyan fazékba, melyben nem a te levesed f?! Mit meg nem engedsz magadnak! – vált vörösre a részlegvezet? arca. Ám ? nem hagyta magát:

– Mérnök úr, ahelyett, hogy a felel?sséget a beosztottjaira hárítaná, inkább kiállhatna azért, hogy igenis az igazgató úr parancsára szárították azt a színezéket az ötös alagútban!

Amint a f?nök bevágta maga után az iroda ajtaját, Mezei szembefordult vele.

– Elment a szép eszed? Nem ismered? Tovább akard rontani a helyzetet? Vissza akarsz kerülni a szárítóba? Ha fegyelmivel kirúgnak, megnézheted, ki alkalmaz!

– Ajánlok önnek egy jó ügyvédet. Megbízhat benne, bár fiatal. Ha ? nincs, én most gyilkosságért ülnék a börtönben. Király Istvánnak hívják, holnap elhozhatom a telefonszámát – nyelt egyet Áron.

– Osztálytársam volt… Beszélek vele. Köszönöm – válaszolta a mérnök. Egy ideig nézte a fiút, majd rákérdezett: – Te voltál az, aki… Arról volt szó, megkeresel, hogy találjak neked egy megfelel? állást. Már közöltem vele, nem jelentkeztél, miközben itt dolgozol annyi ideje a kezem alatt…

Ezzel Mezeinél szerzett egy nagy piros pontot, de munkatársai másképpen értékelték a hallottakat. Megütötte fülét, amint összesúgtak:

– Nem elég, hogy tolvaj, még gyilkos is! Mivel benyalt a mérnöknek, sohase fogunk megszabadulni t?le! – ismerte fel GhiÃ?£Ã?Æ? hangját.

– Honnan veszed?

– Te is hallottad, mit mondott! Ha nincs az ügyvéd, ? most a börtönben csücsülne. Manapság ezek mindent el tudnak intézni. TartagÃ?Æ? is szabadlábon van, pedig vagy tizen is látták, amint három hónapja tökrészegen halálra gázolt két öreget a zebrán, piroson áthajtva[3]. Ez lopott, nem is tagadja. Hogy kapott csak felfüggesztettet?

 

Amikor szobatársának elmesélte, a férfi így reagált:

– Fura egy fazon vagy! Mindenki kihasznál, a nyakadba sózzák a munka piszkosát, gúnyolnak, és t?röd. Ha rólad van szó, senkinek nem mersz nemet mondani, még akkor sem, ha rosszra csábítanak. De nekiugrasz Dinának, akit?l mindenki fél, hogy a Mezei védelmére kelj, vitába szállsz a mérnökkel, és kiderül igazad is van. Mondd, a tanáraidnak is így mondtál ellent?

– Igen – ismerte be. – Semmilyen pontatlanságot nem t?rtem el a magyarázatban…

– Na, nem szerettem volna a helyükben lenni… – nevette el magát Terminátor. – Miért kell neked mindent tudnod, Áron? Miért kell tökéletesnek lenned, mindenkinél jobbnak? Mire vágysz? Vagy inkább mit?l félsz?

A fiú leült az ágyára és hallgatott, arcát kezébe temetve. A kérdés telibe talált. Terminátor nem hagyta annyiban:

– Mindig a legjobb voltál az iskolában?

– Nem mindenb?l. Nem voltam els? tanuló. Csak abból, amit szerettem.

– És azok a tanáraid téged mindig más mércével mértek. Másnak dics?ség lett volna, ami neked leégés. S ha egy szintet el is értél, még magasabbra tették számodra a mércét… Kegyetlen lehetett, miközben azt hitték, a te érdekedben cselekednek. „Lám, lám mennyit fejl?dtél…”

– Honnan tudod ezeket?

– Az egyik osztálytársamnak hasonló volt a sorsa. Günther legjobb barátom volt nyolc éven át. Csak nekem panaszkodott, senki másnak. Aztán elváltak útjaink, ? középiskolába került, én szakiskolába. Most professzor a Hamburgi egyetemen. Szüleid? Ugye ?k is elkövették ugyanazt a hibát? Bocsáss meg nekik!

– Ne merészeld bántani a szüleimet! – ugrott fel a fiú az ágyáról kivörösödve.

– Mert mi lesz? Megversz tán? – nézett nyugodtan szembe vele a tagbaszakadt férfi. – Nem sértegetni akarom ?ket. Hallgass inkább végig. Ha nincs igazam, hát nincs okod felfortyanni. Engedd el a füled mellett. De ha csak kicsit is beletrafálok az igazságba, gondolkozz el rajta. Sok szeretetet kaptál t?lük, ha így véded ?ket. Miért nem bocsáthatsz meg nekik egy hibát? ?ket szeresd, nem egy rájuk aggatott szül?ideált. Az emberek gyarlók. Tévednek, még ha nem is rossz szándékkal. Én is megvédeni akartam a fiamat, s megfosztottam az apjától egy életre. Nagyot vétkeztem, nagyobbat, mint ?k! Bocsáss meg nekik, hogy magadnak is megbocsáthass! Szeretheted akkor is ?ket, ha nem tökéletesek, majd tekints magadra ugyanúgy!

A percekig tartó csöndet ismét Áron szakította meg.

– Karl… Ugye szólíthatlak így?

– Megtisztelnél vele.

 

Az elégett színezék ügyében hirtelen csend lett. A váltásjelentési naplóból kitépett lapokat nem kereste senki, az elveszett h?mérsékleti grafikonokat sem. Úgy t?nik, valakinek úgy érdeke volt eltussolni a történteket. Tény, ha bebizonyosodik, hogy egyik váltás betartotta a szárítási h?mérsékletet, és jelezte is a veszélyt, a vezet?ségre hárította volna a felel?sséget.

 

Áron másnap is kerülte a társalgást a többiekkel. Csak a legszükségesebb esetben szólalt meg. Ebédszünetben sem ült oda hozzájuk. Bár ez tilos volt, egy reaktor tetején fogyasztotta el szendvicseit. Fizetésnap volt. Megvárta, míg mindenki sorra kerül, és utolsónak ment be az irodába felvenni a pénzét. Már az öltöz? el?l hallotta a szóváltást. Amint belépett, GhiÃ?£Ã?Æ? azonnal nekitámadt, s megragadta mellén a munkaruháját:

– Te tolvaj gazember! Add vissza az órámat!

– Nincs nálam. Nem vettem el! – próbálta Áron félrelökni a kezét.

Hiába bizonygatta ártatlanságát. Nem hittek neki. El?kapta a fizetését, a felét számolatlanul GhiÃ?£Ã?Æ? kezébe nyomta.

– Itt van, ne érezd magad károsultnak! Ennyibe biztos nem került! Vegyél másikat!

A beálló döbbent csendet felhasználva lekapta magáról a munkaruhát, felvette az utcait és elviharzott, de még az ajtóból visszakiáltott:

– Nem én loptam el! . Kifele menet majdnem elütötte MÃ?Æ?riucat, aki a férjét, Vladot várta.

– Mi történt? – érdekl?dött az öltöz?b?l kijöv? férfiaktól.

Vlad néhány szóban vázolta a történteket.

– De hát ez a lakat ép! – akadt meg a n? szeme a „GhiÃ?£Ã?Æ? Alexandrescu[4]” feliratú szekrényen, amely az ajtó mellett volt.

– Azt hiszed, egy tolvaj nem képes feltörni egy lakatot? – er?sködött a kárvallott.

– S ha mégse ? vitte el? – állt MÃ?Æ?riuca pártjára az öreg MotcÃ?Æ? is. B?rszíne messzir?l elárulta származását. – Ne tudjátok meg, milyen, ha kapásból tolvajként tekintenek rád!

– Miért fizette ki, ha nem b?nös? – akadékoskodott Pista. Két pártra szakadtak.

– Mert felfüggesztettet kapott. Ha újabb b?ntényen érik, le kell ülnie azt a hat hónapot is – világosította fel GhiÃ?£Ã?Æ?. – Nem gondolta, hogy lebukik.

– Miért nem kérdezte meg, mennyibe került? Legalább dupláját adta annak, amit az óra megér – furcsállta Vlad is.

– És ha nem ? tette? Akkor a börtönbe kerül ártatlanul. – tette hozzá MotcÃ?Æ?.

– Már nehogy ártatlan bárányka legyen ez a tolvaj!– ironizált GhiÃ?£Ã?Æ?.

– Mikor láttad utoljára az órádat? – kérdezte MÃ?Æ?riuca gyanakvó hangon.

– Ebédszünet végén, amikor az ételhordót visszavittem az öltöz?be – felelte a férfi, de nem nézett a n? szemébe.

– Akkor ? nem lehetett. Ebédszünet óta együtt voltunk. Még pisilni se volt – folytatta a n? egyre élesed? hangon. – Els?nek te jöttél az öltöz?be, miután felvetted a fizetést.

– Cél szentesíti az eszközt. Úgyis rács mögött a helye! – felelte GhiÃ?£Ã?Æ? cinikusan.

– Te aljas! Vedd el? az órádat, mert úgy szétrúgom a töködet, hogy baszni nem fogsz életedben! – ugrott neki MÃ?Æ?riuca.

Ekkor lépett be Mezei. Egy papírívet tartott a kezében.

– Mi történt? Xántus Áron kérvényezte visszahelyezését a szárítóba.

Miközben Vlad szétválasztotta feleségét és GhiÃ?£at, a többiek ismertették a tényállást.

– Véletlenül ismerem az ügy hátterét – felelte Mezei, és elmesélte a fiú kálváriáját.

– Mi pedig szemetek voltunk vele, és potenciális tolvajként és gyilkosként kezeltük… – nyelt egyet Vlad.

– Ki tudja most… – ijedt meg MÃ?Æ?riuca.

– Lekéssük a meccset… – nézte meg az óráját Pista.

 

Amikor Karl hazaért, Áront fekve találta, tekintete a semmibe meredt. A tegnap történtek után rosszat sejtve ült ágya szélére. Nehezen vette rá, mesélje el a történteket. Komoran hallgatta végig, majd gondolataiba révedt. Mit lehet tenni, egy ilyen képtelen vád után? Nevetségesnek t?nt volna bármilyen bíztató szó. Kopogtatás törte meg a csendet.

– Ki a fene lehet? – dohogott félhangosan Karl, miközben ment ajtót nyitni. Ott állt az egész váltás, csak GhiÃ?£Ã?Æ? hiányzott.

– Itt van a pénzed. Megkerült az óra. Szeretnénk bocsánatot kérni! – vállalta magára a szószóló szerepét Vlad. Áron felült, és farkasszemet nézett velük. ”Még én tegyek egy szívességet, hogy megszabadítlak a b?ntudattól? Bocsánat, aztán elfelejtheted az egészet! T?nj el innen!” – jutottak eszébe Katóka szavai. Hallgatott.

– Nagyon szemetek voltunk veled… – vette át a szót MÃ?Æ?riuca. – igazságtalanul.

– Szeretnénk, ha velünk jönnél a kézilabdameccsre. A Steauaval játszanak a feketehalmi lányok. Kupamérk?zés. Tarts velünk, tisztelj meg vele! – tette hozzá Pista is b?ntudatosan.

– Gyere, jövök én is – biztatta Karl.

„Fiatalember! Megbocsátok! ?szintén.” – villant eszébe a jelenet folytatása. Elfogadta a meghívást.

Amikor a mérk?zés végén mindenki ujjongva a pályára rohant ünnepelni a bukaresti „Góliát” legy?zését, fájó szívvel megállt a helyén. ?t kötötte egy ígéret, az „ennyi maradt a becsületemb?l. Csak ennyi maradt.” Még egyszer a pályára nézett, ahol a feketehalmiak vállukra emelték városuk h?sét. Állt a legfels? sorban a kijárat mellett, és nézte a tomboló ujjongást. Egy másodperc törtrészéig a tekintete találkozott a lányéval. Elég volt, hogy a távolból is megérezze, a lány felismerte. Sarkon fordult, s nehéz szívvel elindult a néz?tér háta mögött vezet? lépcs?n a kijárat felé. A hangzavarban nem jutott el tudatáig a vészkiáltás: „Tegyétek le! Meg sérült!”

A pokol kezdetét jelz? durva bekiabálásokat még hallotta: „Kurva anyátokat, gazember bukarestiek” -, de nem fordult vissza.

Már távol járt, amikor szirénázva megérkezett az els? ment?autó majd a következ?. Megtorpant. Ha visszafordul, belecsöppenhet a tömegverekedés közepébe. Vajon mi lett a többiekkel? És Katókával? A szorongó érzés ismét megállásra kényszerítette. „Nem mehetek utána” – gy?zködte önmagát, de a szíve a torkában vert. Végül nagyot sóhajtva indult a munkásszálló felé.

Amint a szobájába lépett, le se vetkezett, csak leült az ágyára, és el?vette a nyakában függ? medált, és kinyitotta. A találkozás mély sebeket tépett fel a lelkében. Nézte a lány arcképét, s megeredtek a könnyei. Nem való ? egy ilyen lányhoz! ? csak egy tolvaj, aki megúszta a börtönt. Képzeletében ismét átélte a jelenetet a Sportiskola pályáján.

„Megbocsátok, ?szintén, de nem akarom többet látni!” – mondta akkor Katóka. ? mit is válaszolt? „Ígéreteimet meg szoktam tartani. Ennyi még maradt a becsületemb?l! Ennyi maradt!”

Most már ennyi sem. Próbálta gy?zködni magát, nem tudhatta, hogy a lány ott lesz, de a lelkiismerete nem kegyelmezett. Eleredt a könnye. Amikor nyílt az ajtó, hirtelen lecsapta a medál fedelét, de a légmozgás kifújta a vékony papírra nyomtatott képet, mely Karl lába el?tt ért földet. Hiába ugrott utána, a férfi felismerte a lányt. Együtt érz?en megcsóválta a fejét:

– Nem az, amire gondolsz! – védekezett Áron éles hangon.

– Persze, hogy nem. Nincs igazi fényképed… – látott Karl a színfalak mögé.

– Ha nem találkozom vele, akkor nem lett volna er?m kilépni… – magyarázkodott.

– Ha te mondod, biztos úgy van – felelte szobatársa olyan hangon, mint aki tudja, lehet hazudni úgy is, hogy minden szavad igaz legyen. Nem feszegette tovább a dolgot, másra terelte a beszélgetést.

 

Nehezebb volt magyarázkodnia munkatársainak, akik többet akartak tudni a feketehalmiak rejtélyes csillagáról:

– Csak látásból ismerem, mindössze egyszer váltottunk néhány szót… Láttam egy mérk?zésen, amikor még a Brassói Dinamó színeiben az ifiknél játszott…

Mindez igaz volt ugyan, de lerítt róluk, hogy kitér? válaszok. Ez már-már ismét elhidegítette a megjavult kapcsolatát, a többiekkel. Szerencséjére MÃ?Æ?riuca leintette ?ket:

– Hagyjátok békén. Nem szívesen beszél róla, és kész!

 

(Folytatása következik: Egy fura sztár)

 

 

[1] Nemegyszer tituláltak a „tapasztalt” szakik így, amíg gyakornok mérnök voltam.

[2] Saját élményem.

[3] Megtörtént eset Brassóban. Az „üzletember” két évig szabadlábon védekezhetett, de végül elítélték. Id?közben elt?nt a véranalízisének eredménye, több tanú visszavonta vallomását… Igazi nevét nem említem objektív okok miatt.

[4] A románok, akárcsak az angolok, els?nek a személyneveiket mondják.

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 702 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.