Vandra Attila : Légzuhatagban II/6. Gyilkossal egy szobában

Xántus Áron a Színes Pokol poklába kerül, a színezékszárítóba. Ott se fogadják be az értelmiségit. Van-e számára kiút innen?

 

 

1. Gyilkossal egy szobában

 

Teltek a napok a maguk monotonitásában. Lassan megszokta a munkát, mint cigány lova a verést. Észrevétlenül elmúlt az izomláza, már nem hullott össze a fáradtságtól, mint az els? napokban. Ennél nehezebben szokott hozzá a három m?szakhoz, biológiai órája berzenkedett ellene. Egyre ritkábban égette meg magát, a mocsok is egyre kevésbé zavarta.

A szobatársa utáni takarításba viszont kezdett belefáradni. Sztoikusan t?rte, amit rá mért a sors. Sörözni nem járt el munkatársaival, gyógyszereire nem ihatott alkoholt. Szabadidejében el?vett egy-egy könyvet, és olvasgatott. A munkásszálló klubjában a „tömegtelevíziózást” nem élvezte, így ez volt szinte egyetlen szórakozása. Nagyritkán elment moziba, szabadnapjain pedig kirándult, még akkor is, ha esett az es?. A színház és a hangverseny is hiányzott neki, de úgy érezte, nem abba a környezetbe való. Beszélgetnie se igen volt kivel. A munkában még váltott néhány szót munkatársaival, de a többiek is észrevették, hogy nem szívesen beszél magáról, ezért nem er?ltették. Ám a Jófiú csúfnév rajtaragadt, nem múlt el nap, hogy valaki ne ugrassa vele. Id?vel már erre sem kapta fel a vizet, egyszer?en nem válaszolt, hagyta, hadd röhögjenek. Már-már úgy t?nt, belefáradnak a szívatásába[1], ám egyik nap Nelu, munkába jövet néhány sörrel leöblítette az el?z? napi színezékport a torkából, így kissé kötözköd?s hangulatban volt. Az iránt kezdett érdekl?dni, Áron melyik felmen?jét?l örökölte a dilit. Erre már elöntötte a méreg, a szüleit ne gyalázza senki!

– Az ilyesmi örökl?d?. Nem véletlenül lettél te is, a húgod is idióta!

El?ször csak a távolból csattant fel, de erre már felugrott és odament a gúnyolódóhoz. Ajka és ökölbe szorult keze is remegett, amikor rászólt, a húgát ne merje még egyszer mocskos szájára venni.

– Ide figyeljetek, gyerekek, köhög a bolha! – csapta össze Nelu a kezét. – És ha megteszem, mi lesz, Jófiú? Tudjam, mit?l kell félnem!

– Akkor úgy jársz, mint az a behemót, akit kiskanállal kellett összeszedni egy polc maradványai közül az els? munkahelyén – lépett Terminátor Áron mellé. – Az is elkövette azt a hibát, hogy gúnyolta a húgát. Az elfojtott düh marha nagyot tud robbanni! Nekem elhiheted! Szerencséd, a kölyök tanult önuralmat, mióta ezért kidobták az els? munkahelyér?l.

Nelu el?bb Áronra nézett, majd Terminátorra vetett egy gyilkos pillantást. A csoportvezet? nem foglalkozott többet vele.

– Gyere, nem érdemes egy részeg miatt bajba keverned magad! – tolta meg a vállát, menjen a dolgára.

Ez után a jelenet után senki sem nevezte többet Jófiúnak. Aznap is kettesben mentek haza. Már a munkásszállás folyosóján voltak, amikor a fiú rákérdett.

– Miért keltél a védelmemre?

– Én? Csak közöltem vele, mire számíthat, ha veled ujjat húz.

– Akkor is köszönöm – nézett a férfira hálásan.

– Tudod, én is elvesztettem a fiamat… – csuklott el Terminátor hangja. – Azon a napon… örökre. Nem láttam többet.

„Azon a napon? Melyiken?” – hökkent meg egy pillanatra, majd rájött. Amint kinyitotta a lakása ajtaját, megcsapta orrukat a b?z.

– Meddig fogsz még utána takarítani? – kérdezte Terminátor. – Gyere, inkább költözz hozzám, egyedül lakom. Kicsit horkolok ugyan, de éjszakánként nem szoktam gyilkolni.

– Miért ölted meg? – érdekl?dött Áron.

– Azt, hogy elszerette a feleségemet, még lenyeltem. Magamba fojtottam, amikor kigúnyolt ezért. A válóper után jogot kaptam a láthatásra. Egyszer, amikor Ernest után mentem, láttam, kék a hároméves fiam arca. Megfenyegettem, ne merjen még egyszer hozzányúlni. Erre a szemem láttára ütlegelni kezdte, mondván, akadályozzam meg, ha tudom, hogy felpofozza ezt a fattyút. Az agyamat elöntötte a vér. Ott az utcán vertem agyon, csupasz ököllel… Az emberek visítottak, de senki sem mert közbelépni… Bezártak… Az anyja sohasem hozta be hozzám… mi több, kiszabadulásom után sem láthattam. Elena elérte, hogy eltiltsanak t?le. A gyermek hallotta is elégszer, apja egy elvetemült gyilkos, aki mellett veszélyben lenne. Próbáltam valaki segítségével titokban egy találkát megszervezni vele, de azt üzente, nem akar látni, én csak biológiailag vagyok az apja.

Egy ideig hallgattak. Végül Áron törte meg a csendet:

– Köszönöm. Még ma átköltözöm.

Meghökkent, amikor meglátta a Terminátor szobáját. A mocsok nagyon zavarta, de a rend soha nem volt er?s oldala. Hiába próbálta édesanyja rászoktatni, sem a szép szó, sem a szidás nem használt. Épp úgy lepergett róla, mint a szépírás miatti lelki fröccsök. Hallotta nem egy tanárától: „Nem értem, amilyen hanyag vagy, amilyen macskakaparással írsz, miként tudsz rendet teremteni a gondolataid között?” Eddigi szobatársa után takarított elégszer, már csak azért is, hogy szétválaszthassa saját tiszta, legfeljebb színezékpecsétes ruháit a mosatlan, büdös izzadságszagútól. Terminátor szobájában talált Deutsche Ordnung, amely Xántus Nagymama pedantériáját idézte, mellbe vágta. „Na, cseberb?l vederbe!” – gondolta, de már nem volt visszaút. Mégsem mondhatta, hogy ez rosszabb, mint az eddigi mocsok. Megpróbál majd alkalmazkodni, s csak a saját ágya körül rendetleníteni…

Örömmel tapasztalta, els? aggályai nem teljesedtek be. Mindaddig, amíg csak a saját térfelén hányta szét holmiját, Terminátor nem akadékoskodott. Csak ha már tényleg úgy nézett ki az ágya, mint egy bombatámadás után, akkor szólt rá. Ez ritkán fordult el?, mert a szoba másik felének látványa ?t is arra kényszerítette, hogy id?nként rakja el a holmiját. Beosztották, ki mikor takarít, mosogat, gyakran szell?ztettek, be is vásároltak egymásnak, a villanyoltás körül sem volt különösebb vita. Egyikük sem volt túl beszédes, nem zaklatták, faggatták egymást, de néha egészen jól el tudtak beszélgetni. Id?nként játszottak egy-egy sakkpartit. Áront meglepte, hogy szobatársa milyen jól játszik. Bizony fel kellett kötnie a gatyáját, ha sikerélményre vágyott. „A börtönben, ha lejárt a munka, sok alternatíva nem volt” – magyarázkodott Terminátor.

 

Már rég furdalta a kíváncsiság, hogy a nyolcas alagútban a h?mérséklet miért nem emelkedik négy ég?vel sem száz-száztíz fok fölé, míg a többiben már hárommal is meghaladja a száznyolcvan fokot. Se Karl, se a mester, s?t még a mérnök sem tudta a választ. Mindenki ezt válaszolta:

– A nyolcas alagút rossz. Ennyire képes, de hogy mi a rossz benne, arra még senki sem jött rá.

?t egy ilyen válasszal nem lehetett kifizetni. Az iskolában is mindent érteni akart, okozott is ezzel „meleg perceket” tanárainak. Annak oka van, hogy ott nem n? a h?mérséklet. El?ször arra figyelt fel, hogy abban az alagútban kisebb a „léghuzat” mint a többiben. Ekkor lépésr?l-lépésre indult meg a leveg? útján, de a véletlen is segítségére sietett. Beejtett valamit a vájatba, amelyen át a ventillátor „szívta” a leveg?t az alagútból.

Általában egy olyan színezéket szárítottak a nyolcasban, amely nyolcvan fok fölött megfolyósodott. Amikor a forró csillét kihúzták az alagútból és zökkent egyet, az anyag kilöttyent, és befolyt a vájatba. Ott megszilárdult, és id?vel a vájat eldugult. Egy olyan napon jött rá a válaszra, amikor a mester szabadnapos volt, így a m?szakvezet? mérnökhöz, Mezeihez szaladt a felfedezésével. El?ször rossz néven is vette, hogy a fiatal mérnök csak annyit mondott:

– Köszönöm, beírom a jelentésbe.

Ám másnap alig kezd?dött meg a váltás, a mérnök megjelent a szárítóban:

– A felfedezésed megérdemel egy el?léptetést. Úgy gondoltam, ha hajlandó vagy beiratkozni egy munkahelyi képesít? tanfolyamra, átteszlek a szintézishez. A f?nök már beleegyezett. Épp néztem az adatlapodat… Érettségiztél. Gondolom, a tanulás nem okoz majd nehézséget. De mit is keresel te a szárítóban?

Áron lehajtotta a fejét.

– Büntetett el?élet? vagyok…

– Becsüld meg magad, mert visszakerülsz a festékporba! – lep?dött meg Mezei. – Én gy?ztem meg a f?nököt, ezzel jótálltam érted!

– Nem lesz rám panasz, megígérem! – nézett rá hálásan. Madarat lehetett volna vele fogatni.

 

Terminátor este annyit mondott:

– Vigyázz, a szárító olyan, mint az örvény. Ha elkap, nehéz szabadulni bel?le. Nemcsak onnan fognak visszalökni, de te is visszavágyódsz majd. Mutasd meg, te ki tudsz mászni innen!

– Vissza? Ebbe a pokolba?– hökkent meg Áron.

– Majd meglátod! – felelte szobatársa.

 

Amikor a lesz?rt színezékkel teli csillékért mentek, találkozott a szintézisnél dolgozókkal, váltott is velük néhány szót, de csak felületesen ismerte ?ket. A szárítósok egyfajta páriák[2] voltak e hatalmas részlegen. Áron észrevette ezt eddig is, de most a b?rén is megtapasztalhatta.

Új kollégái mérsékelt h?vösséggel fogadták megjelenését. Pedig kíváncsiságra lehetett okuk, hiszen a szintézist?l már sokan kerültek a szárítóba, de arra, hogy onnan ide, még nem akadt példa. Ebédszünetben habozott, hova üljön. Végül a hosszú asztal végén foglalt helyet, kissé távolabb a többiekt?l. Nem mondták neki sem azt, hogy ne különcködjön, sem azt, hogy ne magázza ?ket, bár ?t mindenki tegezte. Végül úgy döntött, kitart a magázódás mellett, amíg rá nem szólnak. Elvégre a legfiatalabb volt.

Azt hitte, a szárítóban hozzászokott a nehéz testi munkához. A megrakott csillék és szárítószekerek tologatása nem gyerekjáték, f?leg a melegben. Itt els? feladatként azt kapta, hordjon a kettes szintéziskádba két tonna sót. Derékpróbálónak bizonyult az ötven kilós zsákok emelgetése, melyeket nem volt ajánlatos elejteni. Nagyot nézett, amint közvetlen munkatársn?je, MÃ?Æ?riuca, mindkét hóna alá kapott egy-egy ötvenkilós sós-zsákot, s úgy korzózott velük[3], miközben ? egyet is alig bírt a vállára emelni.

Szerencsére nem csak hordármunkája akadt, bár a paszta állagú anyagok lapátolásához is kellett er?. A szárítóban ritkán lehetett megállni. Itt néha csak figyelni kellett, mikor fejez?dik be egy-egy folyamat, s közben lehetett szusszanni. Amíg a laboreredményekre várt, vagy amíg a mérnök kiszámolta, hány centiméternyit engedjenek valamely alapanyagtartályból az alsó szinten lev? reaktorba, szintén megpihenhetett.

Nagyot nézett a mérnök, amikor egy ilyen alkalommal Áron megkérte, számolja újra, mert szerinte rossz gombot nyomott meg a számológépen, négyes helyett hetest.

– Fejben utánaszámoltam… – magyarázkodott.

Mezei el?bb gyanakvó szemmel nézett rá. Vajon képes ez a kölyök egy ilyen hülye viccet megengedni magának? „Nehogy helyesebben számolj fejben, mint én számológéppel!”- akarta el?ször rendre utasítani. Nagyot nézett, amikor kiderült, a fiúnak igaza van, alig tudott egy köszönömöt kinyögni.[4]

– Te hogy tudsz így számolni fejben? Hány osztályod van? – kérdezte MÃ?Æ?riuca, amikor kijöttek az irodából.

– Érettségiztem – felelte sz?kszavúan, rossz el?érzettel.

Egy munkás rajtakapja a mérnököt a tévedésen! Pláne Mezeit, aki jó szakember hírében állt a munkások körében! Az esetnek hamar híre ment. Amikor Áron az ebédl?be lépett, a többiek hirtelen elhallgattak. Hosszabb néma csend után GhiÃ?£Ã?Æ? kérdett rá:

– Ha érettségid van, akkor miért dolgoztál eddig a szárítóban? Miért nem kaptál jobb munkát?

– Büntetett el?élet? vagyok.

– Mennyit ültél, és miért?

– Hat hónap felfüggesztettet kaptam. Lopásba keveredtem.

Tovább senki sem érdekl?dött. Érezte, megfagyott körülötte a leveg?. Els?ként hagyta el az ebédl?t. Kintr?l hallotta meg a GhiÃ?£Ã?Æ? hangját.

– Ugye megmondtam nektek! A szárítóba csak a társadalom szemetei kerülnek! Mi a francnak hozta a mérnök a fejünkre ezt az enyveskez?t? Persze nem ? osztja meg vele az öltöz?t, nem az ? holmija fog elt?nni!

Másnap ketten is er?sebb lakatot szereltek a szekrényükre, ?t pedig még jobban kiközösítették. Megpróbált a szárítósokhoz csatlakozni ebédszünetben, de hamar le kellett mondania az ilyen kísérleteir?l. Akkor álltak le, amikor befejeztek egy-egy m?veletet, s ez a két egymástól távol es? munkahelyen nem egyszerre történt. Legszívesebben az ebédl?be se ment volna be, de a munkavédelmi szabályok tiltották, hogy máshol egyen. Maradt hát az asztal végén, magányosan a tömegben. Egyedül is jobb volt, mint közöttük, kirekesztve. Sietve kapta be elemózsiáját, hogy kimenekülhessen.

Leült az egyik reaktor fedelére, és elgondolkodott. Els? munkanapján fogalmazta meg, hogy a pokolnak is vannak fokozatai. Meglepte Terminátor megjegyzése: „Üdvözöllek azok közt, akik sohase fognak elkárhozni! Akik itt huzamosabb ideig dolgoznak, azok nem jutnak a pokolra. Mivel ezekre a körülményekre maga a sátán se tud rálicitálni, úgy se éreznénk büntetésnek.” Még jobban az, amit „el?léptetése” alkalmával mondott: „Visszavágyódsz majd!” Hát igen. Van a szárítónál kegyetlenebb pokol is: a magányosság. A börtönben is magánzárkára ítélik azokat a rabokat, akik rosszul viselik magukat. Az a legkeményebb legényeket is megtöri. Az taszította le ?t is a lejt?n… Ki kell bírnia… Ki kellene…

Bár otthon nem panaszkodott, tudta, szobatársa belelát a lelkébe. Aggódva várta a percet, amikor eszébe juttatja: „Ugye megmondtam, a szárító egy örvény?” Aggodalma fölöslegesnek bizonyult, a férfi nem oktatta ki. Kérdéseivel is ritkán zaklatta, mint például akkor, amikor arra kérte Pista, hogy nyisson ki egy lakatot anélkül, hogy tönkre tegye. Benne felejtette a kulcsot és összenyomta. Nem akarták elhinni, hogy ? „a szakember”, erre nem képes.

Jó szót ritkán hallott munkatársaitól, kritikát annál többet, mint például amikor segített Terminátornak egy beragadt kerek? csillét a szárítóba tolni. Nem volt leányálom, mert miközben meg-megakadt, szembe fröccsent velük a lesz?rt, nedves színezék. Amikor visszaért, azonnal megkapta a magáét:

– Hol az anyádba’ voltál? Hordja más helyetted a sót? Nem f?lik a fogad hozzá, mi? Kérd, hogy helyezzenek vissza, ha az a munka jobban tetszik!

– A haverja – jegyezte meg gúnyosan GhiÃ?£Ã?Æ?. – Madarat tolláról, embert barátjáról!

– Terminátorban több emberi érték van, mint benned, az biztos! – vált élessé Áron hangja.

GhiÃ?£Ã?Æ? neki akart rontani, de MÃ?Æ?riuca lefogta.

– Akarsz holnap egy kést a hátadba?

 

(Folytatás következik: Pácban a mérnök)

 

[1] Ugratás

[2] A hinduizmus négy várnára (tévesen ezt mi európaiak kasztnak nevezzük) osztja az indiai társadalmat: Árják – harcosok, Brahmanok – papok, Vajszják – kézm?vesek, keresked?k, földm?vesek, Sudrák – szolgák. Létezik egy ötödik csoport is, amelynek tagjai nem alkotnak várnát, ezek a párják, az érinthetetlenek, a megvetettek, kitaszítottak. (Az idegeneket is érinthetetlennek tarják, és mosdaniuk kell a velük való kézfogás után).

[3] Egy munkásn?mr?l mintáztam.

[4] Saját élmény. Három napja voltam gyakornok mérnök, amikor megtörtént. F?nököm nagyot nézett. Nem kellett hozzá mérnöki ismeret, érettségi után is ki tudtam volna számolni.

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 701 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.