Avi Ben Giora. : A kétheli kovács 1.

*

 

 

 Az egész közösség nagy izgalomban volt, mióta azok a kézművesek, iparosok, akik a fenséges padisah hadseregét voltak hívatottak szolgálni, megkapták a parancsot, hogy készüljenek fel az utazásra, ami előttük áll. Musztafa hadserege európai hadjáratra készült és minden iparosra, férfikézre szükség volt. Mose Binizorin apjától tanulta a mesterséget. Méghozzá nem is akármit. A család egy Damaszkusz melletti kicsiny faluból származott. Mose apja egy arabnál sajátította el a híres damaszkuszi kard készítését. Persze nem csak kardokat készített, hanem sokféle mást is, amire szükségük volt az embereknek. Mivel többnyire a hadsereg igényeit elégítette ki, egyfajta vándoréletmódhoz szokott. Hadjárat idején bizony évekre kényszerült elszakadni a családtól, a sereggel együtt kellett vándorolnia, hogy a sok kardot, szablyát naponta élezze, rendben tartsa, illetve a töröttek, hasznavehetetlenek helyett újakat készítsen. Először csak egymaga kelt útra, aztán később a családot is magával vitte. Már vagy húsz éve élt távol régi otthonától, amikor éppen Magyarországon tanyáztak.

– Szerintem, nem érdemes tovább vándorolnunk a sereggel. Elegem volt ebből a sok ide–oda mászkálásból. Megpróbálok beszélni Alival, a koppányi béggel, hogy letelepedhessek itt. Csak kapok tőle egy kis földet vagy házat az eddigi munkám elismeréseképpen.

– Ó, de naiv vagy, Mose. Az lehet, hogy most hosszabb ideig nem fognak innen mozdulni, de hogy Ali valamit is fog neked juttatni, arról mondj le – hitetlenkedett a család. – Nem vagy sem török és pláne nem harcos, sőt még igazhitű muszlim sem. Gyaur kutya vagy számára, aki ha nem is a rabszolgája, de a cselédje, és ura parancsait köteles végrehajtani. Ez már lassan húsz éve így megy. Néha kapsz is valami fizetséget, de jobbára csak éppen hogy megvagyunk. Állandó otthonunk nincsen csak egy sátor, ami egyben a műhelyed is. Gondolod, hogy most nagyvonalú lesz veled? Ugyanúgy kezel, mint a többi beosztottját, alattvalóját.

– Megpróbálni meg lehet, nem? Talán sikerül meggyőzni arról, hogy akarok végre egy kis nyugalmat én is.

Másnap Mose felkerekedett és útnak indult. A Balaton mentén vezetett az útja. Ez az egész terület Ali „vilajetjét” képezte.

– Hm, nem egy rossz vidék ez. Igaz, hogy a lakosság nagy részét kirabolták, kizsigerelték, de akik itt maradtak és nem hagyták el az otthonukat, azoknak mindig szüksége lesz egy kovácsra. Persze, emellett Ali igényeit is ki kell majd elégítenem, sőt ha megadja a letelepedést, akkor adóznom is kell. Á, de egye fene, bánom is én, ha megint fedél lesz a fejünk felett. Megleszünk valahogy az asszonnyal, a gyerekekkel. Éppen ideje lenne végre a legidősebbnek, Jakovnak egy jó feleségről is gondoskodni – elmélkedett magában.

Közben megérkezett a koppányi bég portájára. Miután jelentkezett az őrségnél és elmondta, hogy mi járatban van, helyet foglalhatott a többi várakozó közt. Elég sokan gyűltek össze. Nem csak kérésekkel ostromolták a béget, hanem, mint kádi, bíróként is ítélkezett ügyes–bajos ügyekben. Most is éppen egy ilyen pereskedő csoport jött ki tőle. Valami földön vitázott össze két szomszéd, és a béget kérték meg, hogy tegyen igazságot. Már késő délutánra járt, mire Mose sorra került.

– Fényesség és béke neked, felséges bég – hajolt meg mélyen Mose Ali trónja előtt.

– Térj a lényegre, mert nincs sok időm. Mi járatban vagy?

Mose előadta kérelmét.

– Szóval szeretnél itt maradni velem, ezen a vilajeten. Nem tudom, most melyik csapatnál vagy szolgálatban. Tudok neked adni egy házat némi földdel, nem messzire innen. Kéthely a helység neve. Él ott vagy húsz család. Ennyi köteles nekem adózni. Megérdemled, most már ennyi idő után, hogy legyen állandó fedél a fejed felett. Innen gyalog kétnapi járóföld. Az egyik janicsáromnak amúgy is arra van dolga, majd elkísér. Rendezkedjél be a családoddal, ahogy tudsz. A kőteles adót meg fizesd majd be rendesen, ha katonáim odamennek behajtani.

Mosét útjára bocsátotta a janicsárjával meg egy levéllel, melyben parancsba adta, hogy Mose Binizorin és családja számára a kiutalt házat és földet adják át.

– Van lovad? – kérdezte a janicsár Mosét.

– Lovam, nekem? Honnét volna? Egyszerű mesterember vagyok. Meg alig tudok lovagolni. Elvisznek a lábaim is ahova kell.

– Szedelőzködj össze, este indulunk.

Még együtt ettek valamit, aztán útnak indultak. Mose a török lován, mögött ülve igencsak kellemetlenül érezte magát. Nem nagyon volt hozzászokva az ilyen utazáshoz. Pláne a ló sokallta a rárót terhet, és időnként megpróbálta ledobni a két utast. De a török jó lovas volt és igyekezett kordában tartani a lovát.

– Mondd csak, tulajdonképpen most hova is kell vigyelek?

– Valami Kéthely nevű faluba, ahol a házat kaptam, de előzőleg be kellene szólni a családomnak.

– És azok hol vannak?

– Keresztúron. Most ott állomásozik egy csapat szpáhi. Azoknak vagyok a kovácsuk.

– Itt most letáborozunk – mutatott egy nádas melletti tisztásra a török.

Megállította a lovát, rövid kantárszárra véve, hagy legeljen kedvére, ő meg leterítette az imaszőnyegét és hangos kántálásba kezdett. Közben jó párszor leborult a szőnyegre és homlokával megérintette a földet. Mose félrevonult, hogy ne zavarja az ájtatoskodásban. Miután befejezte az imát, összetekerte az imaszőnyegét és letelepedett Mose mellé.

– Honnan származol? Mert látom, nem vagy igazhitű muszlim.

– Valahol Damaszkusz mellett láttam meg a napvilágot. Őseim ott élhettek, de hogy honnan is származunk, azt nem tudom. Én a zsidó néphez tartozom. Miután elűztek minket őseink földjéről, a világon szétszórva élünk és vándorlunk. Apám ott tanulta ki a mesterséget és hagyta rám örökségül.

– Testvéreid, rokonaid vannak –e?

– Két testvéremről tudok. Az egyik elesett valami hadjáratban rég, amikor elvitték katonai szolgálatra, a másik meg Damaszkuszban él. Nem tudom, mi lehet vele, hiszen sok éve nem is láttam.

– Akkor miért nem térsz vissza Damaszkuszba, miért akarsz itt letelepedni? Nem igen fogadnak be sehol sem, idegennek, megszállónak fognak tartani mindenütt. Nem egy igazán kellemes hely ez a Magyarország.

– Majd csak megszoknak, megbékélnek velem. Az embereknek mindig szükségük lesz szerszámra, késekre meg egyebekre, és valamit értek a házépítéshez is.

– Én a helyedben visszamennék. Biztosan van valami hajlékod, műhelyed abban a kis faluban.

– Volt, de ki tudja mi lett azzal. Jó húsz éve, hogy kisebb–nagyobb megszakításokkal úton vagyok a családommal együtt. Ideje lenne valahol megtelepedni. Elfáradtam és elegem van, hogy csak egy sátor jut nekem hajlékul. A fiamat meg kell nősítenem és ehhez pénz kell. Márpedig a pénz az nem jön csak úgy a házhoz. Legalábbis nekem nem, mint egyszerű kovácsnak. Műhelyt akarok nyitni és végre véglegesen letelepedni. Most erre alkalmam nyílik, mert Ali a koppányi bég adott nekem egy házat.

– Ki tudja, micsoda viskót adott neked nagylelkűen. Nekem is adott egy darab földet, de nem tudok mit kezdeni vele. Szőlőt termeltek rajta eddig, ám nekünk, igazhitűeknek tilos a bor fogyasztása. Mi mást lehet csinálni a szőlőből, ha nem bort? Van a kulacsomban, kóstold csak meg. Ha Allah nem fordítja felém az orcáját, akkor én is szoktam egy jót húzni belőle.

Azzal lecsatolta kulacsát és Mose felé nyújtotta. Mose egy jót kortyolt belőle.

– Az áldóját! Bor ez a javából, hallod –e. A mi vallásunk nem tiltja a bor élvezetét, de bizonyos előírásokat be kell tartanunk, amikor erjesszük a mustot. De ki törődik ilyenekkel. Élvezni kell, amíg van, és amíg megadatik élvezni.

– Ugyanez a véleményem nekem is. Betartom az előírásokat, láthattad, de azért én sem vonom meg magamtól a földi jókat. Ha Allah meg nem tart rá megfelelőnek, hogy a paradicsomba kerüljek a hurik közé, nem vesztegettem semmire az időmet itt a Földön. Kiélveztem, amit tudtam. Na, igyunk erre is – nyújtotta át ismét a kulacsát Mosénak.

 

/folyt.köv/

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen. "Adminguru: Panteonba helyezve, elment 2021. június 8.-án! Részvétünk a hozzátartozóknak!"