M. Fehérvári Judit : Triptichon mozaikok

*

 

 

Véletlenül azt találtam mondani, hogy haza szeretnék menni. Értetlenül néztél rám.

— Hova haza? — kérdezted.

— Haza szeretnék menni! — ismételtem.

— De hiszen itthon vagy! — felelted.

— Nem tudok itt lenni! — válaszoltam.

— Nem érzem a levegő illatát, a hajnalok hősét, az ágy puhaságát, az ablakokról lemálló idő sercegését, a szabadban száradó ruhák jégcsapszobrokká merevedését a téli fagyokban, a tőz lobbanását, a fejsze csattogását… Nem hallom a főrész dalát, és oly távolba tűnik apám árnyéka, ahogyan előttünk siet az állomásra, hogy elérjük a vonatot.

— Tudtad, hogy mindig hajnalok hajnalán utaztunk angyalarcú nagyszüleimhez? A gőzös pernyéket sodort a szemembe és a hajamba… Csupa korom lett az arcom.

— Láttál már kiskorú kéményseprőtő

— És olyat, amelyik kidobja a vasparipából a kedvenc maciját?

— Miről beszélsz?

— Furcsán nézted azt a benső ragyogást, amit valahol messze feledtem, és soha senkinek sem engedtem megismerni.

— Ez az otthonod! — ismételted.

— Nem hibbantam meg, csak hiányzik a családom — suttogtam távolba meredő tekintettel.

— Mi vagyunk a családod — értetlenkedtél.

Akkor semmibe vettelek.

 

***

 

A ház előtt álltam. Délután már kibírható volt a hőség, és árnyat vetett ránk az otthon szentsége; a kezeinkkel épített falak védőszentjei mind felébredtek. Arcunkon éreztük cirógatásaikat. Apám a virágoskertet rendezte, nagyanyám, az ő édesanyja távolabb állt. Tegnap éjszaka ott fényképeztük a csillagokat. Persze előtte megszámoltattad velem őket, amíg haza nem értünk. Gyalog mentünk, mint mindig, és én pontosan tudtam, melyik tető alatt kik is élnek. Néha megcsókoltál. Egyszer hatalmas vihar támadt. Ruháinkat levetve, csak alsóneműben szaladtunk haza. Néha meghemperegtünk egy buborékfolyamban. A Mennyország kapujában akartál látni. Magad exponáltad a képeket. Nem értettem, miért kell mindig néhány lépéssel távolabb mennem, s miért kattogtatod a géped. Aztán megláttam a fotóid. Mindegyiken én voltam csak éppen párhuzamosan egymás mellett éppen háromszor.

— Varázsszám ez — suttogtad.

Nem gondoltam soha, hogy elveszítelek.

 

***

 

— Ez milyen levél? — kérdezted.

— Dohány, hát mi is lenne, te bolondos!

— Honnan tudod, hiszen városi lány vagy?

— Ismerem. Szeretem a tapintását.

— De hiszen ez zöld még!

— És? Attól még dohány.

A cseresznyefa tetejéről olyan picinek látszottál. Kacagva kúsztam egyre feljebb, s míg te ott lent aggódtál, egyre több fülbevalóm lett. Gyorsan peregtek az évek. A tujákat magam választottam. Imádtam a bogyóikat addig morzsolni, míg minden karácsonyillatú nem lett. Fehér házunk volt sok lépcsővel és sok kutyával, hátul hatalmas őszibarackossal.

— Ma elültetjük a fákat — mondtad.

— Négyszer négy méteres gödröket ásunk… szeretnéd te elkezdeni? — kérdezted.

 

***

 

— Még mindig nem válaszoltál. Mi az, hogy hiányzik a családod? Ez a te otthonod. Itt a lányod. Itt vagyok én is. Neked ez nem elég?

— Szeretnék hazamenni! — zokogtam.

— Hívjuk ki az orvost, vagy én vigyelek el a rendelőbe?

— Nem. Nincs olyan rendelő, amelyik a holtakat feltámasztaná — feleltem.

Attól a naptól kezdve állandóan a tekintetem fürkészted, és nem kérdeztél soha többet.

 

 

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2011. október 2.

Legutóbb szerkesztette - M. Fehérvári Judit
Szerző M. Fehérvári Judit 168 Írás
2010. karácsonyáig középiskolai történelem-orosz- magyar-tánc -és drámapedagógus voltam, aki akkor egy művészetoktatási intézményben próbálta átadni mindenféle tudását. Ez volt életem második munkahelye. Az első, a volt alma materem, egy Vegyipari Szakközépiskola, mert az egyetlen napig sem űzött alapszakmám általános vegyész. Akkor, 2010 év végén elhatároztam, hogy belevágok az ismeretlenbe... Jelenleg pedagógiai szakmódszertani cikkeket írok egy újságnak. Az irodalom felüdülés és kikapcsolódás, rejtvény és néha megoldás is, de sajnos egyre kevesebb időm van rá, s minél inkább belemélyedek, annál inkább rádöbbenek minden hiányosságomra. Ez néha aztán földhöz is vág... Meg a gravitáció... Ennél többet nem szoktam elmondani magamról, s ezt is azért tettem, mert ma ilyen kedvemben voltam... Debrecen, 2012. március 31.