Mama vak volt.
Gyakran mondogatta, hogy megenne egy kis sajtot. A nyugdíjából mindig nekem adta az aprót. Szinte ő nevelt fel. Mielőtt elveszítette a látását mindig mindenkit maximálisan kiszolgált a családunkban. Engem különösen. Engem leginkább. Engem már-már megkülönböztetve. A szobájából tapogatózva jött a konyhába. Leült a bejáratott székére, ujjaival dobolt az asztalon. Az abrosz alatt matatott és, amikor meggyőződött arról, hogy rajtunk kívül senki sincs a konyhában, előkapott egy kis pénzt. A boltba küldött sajtért. Többször tette ezt. Nekem persze minden ilyen alkalommal valami fontosabb dolgom akadt. Néha rá is szóltam: „Mama, ne zavarj! Nem látod, hogy éppen olvasok?” Ilyenkor aztán rendszerint csendben maradt. Véleményem szerint, látott. Látta a szemeimet, ahogyan azok a sorokba feledkeznek. Láthatta, hogyan engedem el mondatait a füleim mögött. Egyszer azt mondta, hogy majd vinnék én még neki sajtot, amikor már nem tehetem. Mama a jövőbe is látott.
Én vak voltam. Szemtelen és szívtelen is.
Bánom.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.31. @ 20:16 :: Kőmüves Klára