Hihetetlen, hogy mennyit küszködött
a pehelykönnyű függöny-tonnasúllyal,
először lágyan nyomta ablakom
alig hónapja sikált üvegére,
s a régi lakásban homályt kötött
félbehalt csonkja robbant, s fényt tömött
a két ág közti nyomorodott résbe,
és levél sarjadt hangtalan-erősen,
lágy zöld követte – szétszakadt a fény,
s a virág konok-lassú-eszelősen
a függöny mögül babrált üvegén.
Tanúja voltam egyszer. S most a gyermek,
az ágból sarjasztott dús, új növény
hálózta be friss zöldjével a sarkot.
Ő engem figyelt, őt figyeltem én.
Legyőzettem. Kíváncsi lett türelmem,
hogy meddig küzd a hajtott függöny ellen,
elhúzza-é, mint anyja tette rég,
megette földjét, vízzel tengegettem.
Várok. Nógat-e tovább írni még?
*
Hónapja múlt első kísérletének,
a fényt fölitta szárában az élet,
s egy új levél, egy kicsit még csökött,
a függöny-ablak résébe szökött.
Jaj, büszke volt, cirógott rajt a nap,
és úgy tapadt a friss levéldarab
az ablak mit sem sejtő üvegén,
hogy szétsugárzott bennem is a fény,
és nem érdekelt semmi-semmi más,
csak az a zsenge levél-villanás.
