Boér Péter Pál : Egyirányú út

Nyomtatás

Bálint dermesztően komolyan vette a „kérem ne tömörüljenek” felkérést. Tisztes távolból nézte, amint érzéketlen, kíváncsiságtól hajtott mindenféle korú és nemű embertömeg csődül a szerencsétlen köré, az együttérzés méter-rendszerben mérhetetlenül kicsi jelét sem mutatva. Nem látott még ilyent, nem is nagyon tudott máson morfondírozni, csak hogy a sem nem viaszsárga, sem nem falfehér, talán a hamuszürkéhez legközelebb álló színű szerencsétlen, úgy 15 éves forma fiú, egy órával azelőtt még a strandolás önfeledt mámorában lubickolt, most meg itt fekszik kiterítetten. Négy-öt fehérköpenyes -ilyesmihez hihetetlenül képzettnek tűnő-, emberrel körülvéve, akik az elszántság legelkeseredettebb hévével, a kötelességtudatot százszor túlteljesítve, igyekeztek valahonnan, fényévekről visszaráncigálni belé az életet.

Vajon mennyi ideje harcolta meg a kínhalált és tudott-e úszni? Bálint képzetében nem volt értelmezhető, mikor úszni jól tudó emberek vízbefulladásáról értesült. Ez a téves felfogása mindössze kétszer ingott meg. Egyszer, mikor a Duna kishíján erősebbnek bizonyult nála, másodszor, amikor néhány medencével odébb, eszét vesztett jókedvében, vízipólós barátja kishíján a kiterített sorsára jutatta.

Épp úszta a medencehosszakat, lubickolókra alig figyelve, amúgy gyúrás helyett. Kiemelte fejét két karcsapás között levegővételre, de csak kilélegezni tudott, a belégzés tempójára már víz alá is nyomódott. „Ilyent csak gyerekek csinálnak” gondolta és nem reagált. Már nem csak a tüdeje, de az agya is majdnem szétrobbant. Ha egy másodpercen belül nem vehet levegőt, vizet fog inhalálni, érezte. Megpróbált a felszínre jutni, de a vízilabdások igen profik a víz alatt tartásban és az utolsó egy másodperc többszörösére nyúlt, annyira, hogy nyitott szemekkel, a nem egészen tiszta vízben megoldásként mást nem látott, mint eszement barátjának sípcsontjába harapni, olyan jó ízes almába harapó reccsenéssel, amitől végre eleresztette. Két csapással a felszínen volt és lihegett, egyben ráébredt, hogy még egy ilyen bohóckodást csak vízihullaként vészelne át. Ezért barátjától távolodva az ellenkező oldal irányába lassan, még mindig lihegve elkezdett úszni. A korlátba kapaszkodva úgy fél perccel később is a levegőtlenség kínját érezte csak.

Ha tényleg egy picivel tovább tartja lent, a tüdő mindenképpen reflexekből indítva belélegzett volna vizet, ami megállíthatatlanul beindította volna a vízbefulladást. A belélegzett víztől köhögni kezdett volna, amitől újabb vizet lélegez, majd megint köhög…Jobb nem belegondolni.

Összerezzent. Annyira elmélázott, becsukott szemekkel, mikor azokat újra kinyitotta, teljesen meglepte a valóságba visszazökkenés mordsága. Még mindig dolgoztak a hamuszürke fiún. Ekkor, mint aki nagyon szenved, többször egymás után végigrángott a bal lába.

„No, nem tátom tovább itt a számat”. Olyan dolgon ment át itt ez a szerencsétlen, nem szeretném, hogy egy szájtáti tömeget találjon, mikor magához tér, maga körül.

Legalább egyel legyen kevesebb és odébb állt.

Akkor az újraélesztés már fél órája is tarthatott. Vajon mennyivel azelőtt ölelte át a végzet?

Egy ilyen zsúfolt helyen, ahol minden irányból szinte százak láthatták, senki nem vette észre? Sem úszni, sem napozni nem volt kedve, jött, ment, lődörgött. A falatnyi bikinik látványa olyan hidegen hagyta, hogy az már őt is meglepte.

Úgy fél órával később visszaballagott. A fiú már nem volt ott. „Tehát rendbejött”, gondolta.

– Uram! – szólította meg az első közelben napozót. – A fiút elvitték a mentők?

– Elvitték igen, egyirányú mentőkocsiban.

– Hogy érti ezt? Minden mentő egyirányú.

– Lehet, hogy rosszul fogalmaztam, a fiú útja egyirányú. Azaz…, nézze barátom, annyi biztos, hogy fehér lepellel letakarva vitték el.