Kertész Éva : Rettenetes házasság – I.

– 1.-

 

 

– Jaj, drága Etelkám, azt hittem, sose érünk el hozzátok! Ennek a Bélának örökké annyi a dolga, hogy nem is értem, miért nem lett milliomos! Egyszer?en nem ér rá semmire! Maga is így van ezzel, drága Dezs?kém? Kínálj már meg egy pohár vízzel, édes Etelem, köszönöm nem kérek mást csak nagyon kiszáradt a szám. Szép ez a poharad, de hát neked mindig is volt ízlésed. Lucáéktól jövünk, ott sem volt otthon szegény Jóska, no, még az is szalad mindennap annyi kört, csoda, hogy megmaradt rajta a nadrág. Emlegettünk a múlt héten benneteket, nálunk jártak Kisék, tudjátok beszámolót tartottunk nekik…

Ez volt Szidi. Elkezdte mondani a kapuban, addig sem hallgatott, amíg lihegve felcipelte magát a lépcs?n, és folytatta – már kényelembe téve magát – a szobában. Bármikor, bárhol, és bármely helyzetben magához ragadta a beszélgetés fonalát, és addig szorongatta, míg el nem köszönt. Ott aztán nem kellett azon gondolkozni, mit válaszolj neki. ? nem azért kérdezett, mert kíváncsi volt rám, vagy a válaszaimra csak azért, mert így hangulatosabbnak érzékelhette a saját szövegét. Vagy az ördög tudja miért. Ilyenkor Béla mondott néha annyit, hogy „hm”. Elszívott néhány cigarettát, odafordult az én Dezs?mhöz, hogy ?k is váltsanak néhány szót. De Szidónia nem vált le róluk, folytatta az egyoldalú locsogást, és mire hazafelé indultak, már láttam, hogy Bélának akkora a feje, mint egy szakajtó.

 

Korábban évekig nem találkoztunk Szidivel. ? egyetemre ment, én férjhez. ?t kirúgták az egyetemr?l, én szaporítottam a népgazdaság létszámát. Ki sem tudtam mozdulni a gyerekszobából. Aztán egy ismer?sünk adott nekünk három nap szabadságot, mondván, addig gondozza a mieinket, amíg kialusszuk magunkat, s mi vágtattunk bepótolni az elmaradásokat. Két nap után minden bajunk el?jött már, végül úgy döntöttünk, inkább visszaoldalgunk a rabszolgatartóinkhoz.

Rohantunk Hatvanban a gyorshoz, amikor a vonat ablakából kióbégatott valaki: ide gyertek! Dezs? kérdezte, ki ez a n?, mondtam, sose láttam, de eléje járultunk. Ott állt toronymagasan, vékony t?sarkakon, hosszú szipkájában hosszú cigarettáját szopogatva, s azt röhögte felém:

– Mirgit Szidónia. Mond ez neked valamit?

Menten leültem. Ilyen nincs a világon! Az, hogy meghízott: rendben. Hogy még mindig nincs ízlése: rendben, de mit?l n?tt meg? ? csak szívta azt a vacakot, és öt perc alatt elmondott öt évet, tíz után mindennel képben voltam, ami hiányzott.

Szidi születése pillanatában elvesztette az édesanyját. Sarudon él? nagyanyja felnevelte volna, hiszen rajongva szerette egyetlen lányát, helyette kapta volna -az egyik “volna” nem kellene a babáját, de az apja, Mirgit Feri bácsi nem adta. Neki is vannak szülei. Azok is elbírnak egy ekkora gyerekkel. Egyébként is várta, szerette azt a gügyög? csöppséget, aranyos kislányát, de ezzel egyik?jük sorsa sem oldódott meg. A kislánynak meleg anyai ölelésre, gyengédségre, másféle gondoskodásra lett volna szüksége. Valami olyasmire, amit az apa nem tudott megadni. ? volt a falu egyik leggazdagabb embere, nevükön csaknem az egész határ. Még egy kisebb malmot, inkább darálót is birtokolt. Mindene volt. Esze is. Mire igazán kulák lett volna bel?le, szinte nincstelenné vált. Hagyta magára ragadni a véleményt, miszerint vagyonát elherdálta, elszórakozta, így aztán ?t nem is zaklatták, amikor az összes többit igen. Szidóniát is elvitte a faluból, német intézetekben taníttatta.

Csak nyaranta került haza a lány. Arra az id?re csendes, szelíd lett a ház. Feri bácsi elt?ntette azokat a szajhákat, akikkel egész évben mulatozott ott. Ha ? megérkezett, egyetlen megbízható asszony vezette a háztartást, baráti összejövetelekkel kedveskedett neki, mindenhova elkísérte. A nagyanyjánál is vele lakott. Mert ahhoz Szidónia ragaszkodott, hogy egy hónapot a nyárból együtt tölthessenek. ? azt a nagyanyját szerette a legjobban. Anyahiánya miatt-e, vagy, mert ?t tekintette a nagy vesztesnek, de tény, hogy feln?ttként haláláig vele élt.

Az egyetemen semmi gondja nem volt a vizsgáival, de második év felénél kiderült róla, hogy kulák famíliából származik, úgy kirúgták a többi ilyen csemetével együtt, hogy elköszönni sem volt ideje senkit?l. Azaz, ??? – ez itt, a vessz?vel eléggé félreviszi a mondatot – egy fiú, akivel az orvos bálon ismerkedett meg, megtudta, hogy miért t?nt el a képb?l. Szervezett egy összejövetelt a barátja kedvéért, akinek ? volt a titoknoka, és tudta róla, hogy „belezúgott” a lányba. Itt lépett be a képbe Béla.

A fiúnál jelentéktelenebbet nem hordott hátán a Föld. Bár az arcvonásait markánsnak mondanám, termete akkora volt, mint egy kutya ülve. A fejmérete viszont normális lévén, a testéhez már kicsit nagy. Különös, de ?t a magassága, pontosabban a kicsisége soha nem zavarta. Az a fajta határozott ember, aki mindenhez azzal a tudattal kezd, hogy az kizárólag jól sikerülhet. Minden vizsgáját id?ben tette le, nem kellett egyet sem ismételnie, az abszolválás után azonnal helyet kapott egy vidéki kórházban.

Ekkor még csak harmadéves volt, Szidi pedig dolgozott valahol. A szép, magas, nagyon karcsú lány felgyújtotta a fantáziáját. Meg a környezet, amelyb?l jött, a történetek, melyeket elmesélt, színesek, érdekesek. A pénz b?sége, amely számára olyan természetes volt, mint neki a kopott kabát. Lázba jött. Hogy, – az els? “hogy” felesleges – hogy tudott udvarolni, azt elképzelni sem tudom, de azt igen, hogy Bélánál különb legények sem rúghattak labdába Szidinél. Ennél a fiúnál elkábult. Ész nélkül hagyott ott csapot, papot, és esküdött meg a fiúval, hogy egy zalaegerszegi kórház orvosi szobájában éljen vele hat évig.

Hihetnénk róla, hogy finnyáskodott ezen az állapoton, de az a valóság, hogy a helyzet cseppet sem zavarta. Talált a szobában egy apró rezsót, melyen csodás vacsorákat készített, mert f?zni különlegesen – ide még illenék egy “jól” – tudott. A piacra minden nap kiment, de csak a végére, amikor már szedel?zködtek az árusok, s mindent fillérekért vásárolt meg, mert ennyivel is kevesebbet kellett elraknia az eladóknak. S amikor kiderült róla, hogy kórházi orvos felesége, már ajándékba is megkapta, amit kért. Mivel ? mindenkivel és örökké csacsogott, ha véletlenül a piaci ismer?sei közül megbetegedett valaki, becsületesen meg is látogatta. Akkoriban egy ilyen látogatás, többet ért, mint egy pár csirke.

Béla egész nap keményen dolgozott, este viszont finom vacsorát kapott. Az ágyban pedig ott várt rá a N?, aki után egész nap vágyott, aki tudat alatt provokálta a fantáziáját, s ha el is hessegette, s csak halványan engedte közel magához, amikor megtestesült, tomboló élményekben volt részük. Elképzelhet?, hogy ez a férfi termetével ellentétes potenciával volt megáldva.

Természetesen minden elképzelhet?, de egy bizonyos: Szidi el?ször érezte igazán, hogy mit jelent a szó, hogy összetartozás, család. Eddigi élete egyetlen percében sem érezhette, milyen családba tartozni. – az egyik mondat ugyanazt jelenti, mint a másik csak másképp megfogalmazva! – Valakivel azonosulni. Róla mindenkor gondoskodtak, még azt is elmondhatni, hogy tisztességesen. Úgy, ahogyan az teszi, akinek az a feladata. Mégsem úgy, mint egy anya, aki ösztönösen, magától értet?d?en szeret. Vagy egy szeret? másik fél, akinek a párja a legfontosabb. ? ezt a szerepet most kapta meg, s most ébredt rá a szeretet minden mást elsöpr? érzésére. Életében el?ször szerették úgy, ahogyan vágyta. Ráadásul nem is úgy, ahogyan a normális, egészséges szeretetnél ez történik, hanem egy mindent felemészt? szexus keretében.

 

 Lassan elérkezett az az id? is, amikor szerettek volna gyermeket, de bárhogy vártak rá, nem jelentkezett. Szidinek viszont gyakorta fájt a hasa. Tapintásra semmi nem indokolta, de a panaszok gyakran ismétl?dtek. Akkoriban még nem voltak ilyen modern vizsgálati eszközök, mint manapság a computer tomográf, meg hasonló gépek. Pontosabban abban az id?ben semmi nem volt. A tapasztalás, a tudás, az odafigyelés, és a szike szerepelt az orvosoknak összes fegyvertárában. Végül úgy döntöttek, felnyitják a hasát, legfeljebb kiveszik a vakbelét, de legalább belelátnak. Amit láttak, életre szóló élmény maradt számukra, annál is inkább, mert ilyet nem lehet gyakran tapasztalni. Szidónia a hasüregében hordozta saját ikertestvérét. A külön burokban lév? testvérke sz?r, b?r, köröm, aranyszín? hajszálak masszájából állt. A m?tét végén megállapították, hogy az asszony ezután nem eshet teherbe.

Valóban nem lett terhes, ezzel szemben elkezdett hízni. Semmivel sem evett többet, mint korábban, semmivel nem mozgott kevesebbet, de meg kellett állapítania, hogy egyetlen ruháját sem tudja hordani a továbbiakban. Ekkor már harminc kilóval nyomott többet eredeti súlyánál. Az orvosok csak a vállukat vonogatták, beszéltek valamit hormonokról, de tény, hogy az én barátn?m messze nem volt már az a vonzó n?, mint korábban. Ráadásul, tudomásul kellett vennie, hogy Béla szexuális beállítottságát csak a karcsú n?k látványa vonzza. Rettenetesen szenvedett a dédelgetések, a gyengédség hiányától. Mert mindent megvont t?le a férje, odafigyelést, szerelmet. Kidobta ?t az érzelmeib?l. Ez viszont nem az a téma, amit meg lehetett volna beszélni, mert abban a korban ilyen illetlen dolgoknak nem lehetett hangot adni. Szidi fütyült volna az ilyesmire, de hogyan magyarázza meg egy olyan férfinek a maga szeretetéhségét, aki csak egyetlen szervével tud érezni, és az messze nem a szíve közelében helyezkedik el.

Szegény asszony csak olyanokat mondott:

– Nem szeretsz már engem Béluskám! Nem dajkálgatsz többé édesem?

Még szerencse, hogy nem érezte, ezek a sirámok meglehet?sen mulatságosan hatnak egy terebélyesre hízott n? szájából. Nem mintha Béla egyáltalán meghallotta volna Szidi panaszait, mert ? éppen azon törte a fejét, hogyan tudná meghódítani a sarki pék karcsún libeg? feleségét.

Az asszony ?szintén megszenvedte külseje változásának minden kínját. Elvégre nem tett érte semmit csak észrevétlenül bekövetkezett. Utált belenézni a tükörbe, mert neki ahhoz a n?höz, aki visszanézett rá semmi köze, s?t, gy?lölte, mert elvette t?le a férjét. S érezte, a továbbiakban ezt a küls?t kell cipelnie, miközben pillanatig sem tud azonosulni vele. Belülr?l állandóan a régi Szidi maradt, a csinos, a karcsú, a hódítani képes n?. Ezzel szemben örök vesztes lett. Nincs többé hódító Szidi. Azt el lehet felejteni. Csak – cseréld másra, ne legyen szóismétlés – azt nem tudja, hogyan lehet ezzel a másikkal élni.

S ebben a lehetetlen helyzetben közölte vele a n?gyógyásza, hogy áldott állapotban van. Gyermeket vár! Neki gyermeke lesz!

Ami mindennél nagyobb élmény, Béla mindent és mindenkit elfelejtett egyetlen pillanat alatt, amikor a neje közölte vele az örömhírt. Menten kiesett a pékné a képb?l. Azonnal a gyermekért éltek mind a ketten. Mert ami nem volt t?le várható, Béla azonnal átment apába, és máris védte, óvta a fiát. Megállapította, hogy ebbe az orvosi szobába(n) nem élhet egy kisbaba. Álláshirdetéseket olvasott, és oda ment, ahol legtöbb a beteg, és szolgálati lakást adnak.

Körzeti orvos lett az urológus sebészb?l. Három szoba összkomfortos háziorvos. Igaz, hogy a három szobából egyet rendel?nek rendeztek be, s Bélának az volt a nagyon határozott kikötése, úgy intézzék az életüket a n?k – milyen n?k???, hogy oda Kisbéla be nem teheti a lábát. Ennyi beteg közül mindig el?fordulhat, hogy valaki olyan kór hordozója, ami veszélyes lehet a gyermekre. Miután maguk is így vélekedtek, természetesnek tartották, elfogadták. Mit?l lett többesszám? Szidónia, mint írnok, mindenes, csevegett mindenkivel nagyon kedvesen, érdekl?dött a Mari néni könyökfájásától az unoka mandulájáig mindenr?l.

A körülöttük él?k zöme a jól m?köd? helyi termel?szövetkezetben dolgozott. A lakosság anyagi élete szerencsésen alakult. Munka után m?velt háztáji földjükön minden megtermett, a T.Sz. év végi elszámolásából meglehet?sen b?ségesen részesültek, a községben jó közhangulat uralkodott. Az pedig, hogy végre kaptak orvost maguknak, mindenkit örömmel töltött el.

A falusiak azonnal megkedvelték az új orvost, pillanatok alatt megállapították, hogy elég sz?kszavú, de mindenkit meggyógyít, a feleségér?l viszont azt tartották, hogy kedves, beszédes teremtés. Ezek után szinte rájuk omlott a hála, élelem formájában. Keltet? kasban tárolták a tojást. A szalonnát, a sonkát felakasztva, vágott baromfit a kút mélyén, kés?bb már h?t?szekrényben, és Szidi alig gy?zte megf?zni azt a mérhetetlen sok élelmet, és vendégeket hívni a rengeteg f?tt ételre, így n?tt a baráti kör, és csak n?tt…

A pénz is szaporodhatott, – miért szaporodhatott? miért feltételes mód, ha eddig állítottál, most miért feltételezel? – mert a középs?, a legnagyobb szobába igényesen megmunkált koloniál bútorok érkeztek, drága csillárok, valódi perzsasz?nyegek, kristályok, porcelánok és megszámolhatatlanul sok könyv. Utaztak és utaztak. Amikor mások még szinte a szomszédba sem jutottak el, ?k már bejárták Európát.

El?bb persze megérkezett Kisbéla, aki maga is rárakott néhány kilót az anyjára, de Béla most szárnyalt, röpködött és rajongott. A szerelmi ügyeit pedig ismét házon kívül intézte.

Egyik széls? szobát a nagymamának rendezték be a saját bútoraival. Mindent oda helyeztek, ahová ? kérte, és jellemz?, hogy ez a szoba lett a nappali. Ebben a helyiségben jött össze a család. Itt az öreg bútorok között játszott Béla a fiával, itt étkeztek a hatalmas faragott asztalnál, és itt aludt Szidi is a gyermekkel. A sarudi nagymama látta, amit nem szeretett látni, hogy az unokája nem boldog. Azt is érzékelnie kellett, hogy Béla nem rejti véka alá a különélést. Tényként kezeli, véglegesnek tekinti.

– Mióta nem akar téged az urad asszonyának, gyerekem?

– Kisbéla születése óta.

– El?tte minden rendben volt?

– Amíg el nem híztam.

– Szidikém, kislányom, el kell menned orvoshoz! Le kell fogynod, gyerekem. Hallottam, hogy vannak emberek, akik vonakodnak a kövérekt?l. Béla téged vékony lánynak ismert meg. Tegyünk a kövérség ellen, kislányom!

– Tegyünk, nagyanyám. Megpróbálom.

Megpróbálták, de nem sikerült a dolog. Több orvost felkerestek, több helyen próbálkoztak, Szidir?l nem ment le egy deka felesleg sem. Csináltatott drága f?z?ket, de azokban csak a leveg?t szedte nehezebben, lehet, hogy ránézésre kevesebbnek látszott két kilóval, de Béla nem a tekintetével akarta simogatni, hanem a tenyerével. Tudomásul kellett venniük, hogy ennek a házasságnak a biztonságot adó, szeretetet sugalló oldala befejez?dött. Ugyanakkor Béla mindent megbeszélt vele, mindenhová együtt jártak, minden pénzét ? kezelte csak az ágyát nem osztotta meg vele.

Nagyanyja nagyon szenvedett miatta. Nem beszéltek róla, de mindkett? látta, hogy a boldogtalanság s?r? szürke felh?ként nehezedik a házra. Végül az id?s asszony csak kibökte, hogy el kellene válni. Vegyenek a közeli városban házat, költözzék abba Szidi, és adja be a válókeresetet.

– Nem válhatok el a fiam apjától, nagyanyám. Foglyuk vagyok. Imádják egymást.

– Jól van, szeressék egymást. Béla akkor jön a fiához, amikor akar, és akkor hozza ki magához, amikor akarja. Ott azonban abban te leszel a tulajdonos, oda már nem haza jár, hanem hozzád, nem birtokol többé téged. Azt hiszed gyerekem, vak vagyok? Hogy nem látom, amit nem kéne? Csak ülök és hallgatok, amikor te minden hét végén csomagolsz az uradnak szép selyem pizsamákat, drága szappanokat, hogy felkészülten, elegánsan mehessen a mindenkori legújabb szeret?jéhez? S méghozzá mióta már! Én ezt tovább nem nézhetem! Vessünk véget ennek a helyzetnek gyerekem!

Béla bekukkantott az ajtón, és kérte a feleségét, hogy jönne ki egy pillanatra. S, amikor az asszony bement utána a rendel?be, anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, ütött. A fején, a vállán, ahol érte. A fonendoszkóp gumicsövével verte. Aztán, amikor elmúlt a dühe, amelyet hihet?leg a hallgatózás és a hallottak váltottak ki bel?le, kilökte az ajtón. Szidi eltámolygott a legközelebbi fotelig, s ott bámult bele a semmibe, könnyek nélkül, érzelmek nélkül. Hatalmas magányába zuhanva.

Még azt sem vette észre, hogy Kisbéla beosont mögötte a rendel?be és közölte az apjával:

– Szeretlek apa, de ha még egyszer el?fordul, hogy megütöd az anyámat, megöllek!

Apja letérdelt a tizenkét éves fia el?tt – akinek sajnos nem ez volt az els? élménye -, csókolgatta, kérte bocsánatát, közben folyt a könnye. Szidi semmir?l semmit nem tudott csak azt érezte, hogy beszippantotta és elnyelte egy mélységes mély gödör.

 

Véletlenül éppen ezen az estén látogattak el hozzánk. Korábban megbeszéltük ezt a találkozást. Szidi már az ajtóban kezdte sorolni a magáét, miszerint vendégeik voltak délután, ?k említették, hogy velünk lesz találkozásuk este, és akkor kiderült, hogy a házaspár n?tagja velem járt f?iskolára. Ezen aztán mindketten elkezdtünk örvendezni, miközben Szidi beejtette az asztal alá a táskáját. Én is felálltam, hogy segítsek kivenni, s amikor bújt ki az asztal alól, fölé kerülve megláttam a fején a friss ütések nyomát. Feljajdultam. ? olyan szemekkel nézett rám, amelyekkel belém fojtotta a szót, s amint egy néma pillantást vetett Béla felé, azonnal megértettem azt a hatalmas titkot, amit cipelt. Akkor döbbentem rá annak a végtelenül sok és értelmetlen fecsegésnek is a miértjére, amely elrejtette a lényeget.

 

Folyt.köv.

 

Kedves Szerz?, kérlek a szóismétléseket gyomláld ki a szövegb?l, a nével?kön is b?ven lehetne húzni csak oda tegyük ki, ahová szükséges.

 

Üdv.

Hatos

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Kertész Éva

Szerző Kertész Éva 96 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.