A világpolitika valóban meglepő fordulatokkal pörgött fel. Magyarország lázasan készült az amerikai elnök fogadására. Noha még mindig a varsói szerződés kötelékébe tartozott az állam, nem merült fel semmiféle akadálya, a budapesti látogatásnak. Persze az állami vezetés minden szintjén is új hangulat állt elő. Ahogy Kővári megjósolta, sokakat elküldtek, leváltottak, és aki csak tehette, igyekezett valahogy biztosítani a saját jövőjét. Őt is váratlanul érte, hogy föléjük olyan valakit neveztek ki vezetőnek, akiről hegynyi jelentése volt, de senki sem vette figyelembe. Kővári legfőbb dolgának tartotta ezt az anyagot idejében eltüntetni, ennek dacára, valahogy mégis a kegyvesztettek listájára került. Hatalma jelentősen meggyengült. Egy nap aztán szokatlan jókedvűen tért haza.
— Beadtam nyugállományba helyezési kérelmemet, elfogadták. Ha minden rendben megy, két hónapon belül átvehetem az első nyugdíjamat.
A család hitetlenkedve vette tudomásul a bejelentését.
— Nem megy az olyan könnyen, Ernő. Emlékezz vissza, hogy amikor én kértem, hány régi kapcsolatot kellett felújítanod, hogy relatív jó nyugdíjat kapjak. Az éveim és korom megvoltak ugyan, mindent elintéztünk, csak az összeg nem stimmelt. Túl keveset állapítottak meg. Hány olyan elfelejtett összeköttetésre, ígéretekre volt szükség, hogy különféle trükkökkel „megduplázzák”.
— Olga, én gondoltam mindenre. Már, amikor Péterék nyitották a rendelőt. A régi kapcsolatok mennyire jól jöttek most is. Nem ártott az évek alatt eltenni jelentéktelennek tűnő kis jelentéseket. Most végre hasznos tőkévé tudtam kovácsolni. Mert láthatjátok, hogy a jó elvtársak most már urak és tőkések lettek. Kádárból egy nimbuszt csináltak, de tényleges hatalma semmi. Ő KP vezetője, aztán nesze neked. A kormányrúd nem az ő kezében van, már régen nem. Csak azt nem tudja egyik mostani fejes sem, hogy meddig hagyják őket szabadon működni. Mert a Nagy Medve egyszer benyújtja a számlát. Vagy épp azért hívtuk ide a nagy elnököt?
— Hívták, nem hívták, jön és itt lesz. Ő az első amerikai elnök, aki tiszteletét teszi nálunk.
— Ezt én is tudom, Olga. De te meg azt nem tudod, amit én igen. Hogy a végrehajtó bizottság és a KP főnöke, nem fog találkozni az elnökkel. Úgy meséli mindenki, azért, mert beteg. De az igazi ok az, hogy ellenzi az amerikai kölcsönt, amit most kérni akarnak. Szerinte nem lenne erre szükség. Persze, ahogy ő élt, úgy valóban nem, mert szinte semmit sem gyűjtött az uralkodása alatt csupán ellenségeket. A mostani gazdaság beindításához ez a kölcsön elengedhetetlen.
— Gondolod, hogy meg is adják?
— Naná, hogy meg. Nem lenne ekkora hacacáré, ha nem látnák biztosan. Én talán csak a nyugdíjamban fogom érezni, ha érzem egyáltalán. De gondoltam a jövőre is. Már most van pár érdekeltségem régi elvtársakkal, akik majd, ha eljön az ideje, tejelnek nekem. Mert az én kapcsolataim nélkül nem tudtak volna bármit is átmenteni a „rosszabb időkre”.
A sors vagy ki tudja mi, jól összekuszálta az eseményeket. Május hatodikán meghalt a pártfőtitkár. Pont azon a napon, amikor rehabilitálták a néhai magyar miniszterelnököt. A temetést el kellett valahogy odázni. Az amerikai elnök július tizenharmadikán délelőtt elrepült és délután a Pártközpontban felravatalozták Kádár koporsóját.
Kővárit alig lehetett otthon találni. Noha már nyugdíjas státuszba vették, mégis mindenütt ott sürgött-forgott. Este aztán Péter nevetve meg is jegyezte.
— Mit is mondtam neked? Hogy még nyugdíjas korodban is dolgozni fogsz.
— Ki gondolta volna, hogy minden ennyire egybefolyik? Temetés, elnöki látogatás, és még ezek az ellenforradalmár rehabilitálások is!
— Te papa! Jobb, ha ezután nem ellenforradalmat fogsz mondani az utcán, hanem forradalmat.
— Egy kutya nekem. Felfordulás volt akkor, és nagyon kevésen múlt, hogy azok, akik most uraskodnak, nem hagyták ott a fogukat.
— Szokjad, apus. Amiért régen te büntettél, azért a mostaniak majd téged fognak büntetni. Ha jót akarsz, akkor fogod a szádát, legfeljebb itthon teszel ilyen megjegyzéseket.
— Nem egy tróger banda az ilyen? Nekem aztán jó a memóriám és majd alkalom adtán megyek is kasszírozni. Csak várjátok ki. Kővári lesz még gazdag ember! A szocialista munka hőse, persze milliókban elismerve. Én benyújtom nekik a számlát. Ha ők jól és nyugodtan akarnak élni, akkor majd fizetnek nekem.
— Ernő te teljesen megörültél. Hagyd ezt abba. Zavar, hogy ejtettek? Senki sem pótolhatatlan, ezt te magad mondtad. Örülj annak, hogy az utolsó pillanatokban még ennyi mindent elintéztél. Ne akarj megint kiskirály lenni. Neked leáldozott. Őrülj, ha túléled.
*
Zsolt és a Doki lázasan követték az eseményeket a televízió és a sajtó segítségével. Egy nap, Zsolt levelet lobogtatva állított be a Dokihoz.
— Idenézz! Olvassad el.
„Tisztelt Lányi úr!
Ezúton értesítjük, hogy önt, mint a magyar szabadságharcosok egyik vezetőjét, meghívjuk az ötvenhatos mártírok újratemetésére. Részvételére számítunk. Esetleges távolmaradását kérjük, időben jelezze.
Az 1956-os Szabadságharcosok Szövetsége.”
Doki hitetlenkedve csóválta a fejét.
— Elmész erre az eseményre?
— Már hogyne mennék el! Most jött el végre az én időm. Gond nélkül felkutathatok mindent, amit eddig nem sikerült. Ott kell lennem azért is, hogy lerójam kegyeletemet.
— Én nem értelek tégedet. Amikor az amerikaiak megkértek nem mentél, pedig hívtak. Az elnöki látogatás jó alkalom lett volna mindenre. Nem mindenkinek ajánlották fel, hogy a kíséretbe bekerüljön. Mint hivatalosan kiküldött amerikainak, nagyobb esélyeid lettek volna.
— Mi a különbség? Most nem kell majd semmi protekció. Nem kell lobogtatnom az amerikai útlevelemet sem. Saját jogomon meg fogom kapni a dokumentumokat.
— Zsolt, én nem akarlak elkeseríteni, de nagyon el vagy tájolva. Miből gondolod most egyszerre, hogy ekkora volt ott a változás? Olyan figurák ülnek ma is hatalmon, akik a régi rendszerben. Csak a megszólítás lett más. Ezután senki sem elvtárs, hanem „úr”. Gondolod, hogy egyetlen adatot is meg tudsz majd szerezni, amire szükséged lenne? Álmodsz Zsolt. Képes leszel szemtől szembe nézni azokkal az emberekkel, akik most egy üres koporsó előtt fognak tisztelegni? Az a koporsó neked és a többi társadnak készült. Gondolkozzál Zsolt! Most persze mutogatni akarnak minden élő tanút, hogy tessék, íme itt vannak a hősök.
— Nem vagyok én hős, Doki. És a többiek sem tartanak igényt ilyen titulusra. Akiket újra temetnek, azok megérdemlik a tiszteletet, áldozatok voltak, amit végre elismernek.
— Nem tudlak lebeszélni, látom. Csak lassan és óvatosan, Zsolt. Ne kapkodj el semmit. Légy megfontolt.
Zsolt minden figyelmeztetés ellenére elindult Budapestre. A beutazási engedélyt szinte azonnal megkapta a Magyar Követségen. Nagyon udvariasan és előzékenyen viselkedtek vele, sőt azt mondták neki, hogy a magyar állampolgársága megmaradt és nyugodtan igényelhet magyar útlevelet is, ha az ország, ahol él, engedélyezi a kettős állampolgárságot. Nem tudta, most kinek higgyen. Saját érzéseinek, a hallottaknak, avagy Dokinak meg a többi ismerősnek. Mikor megérkezett Ferihegyre, már szinte teljesen elfelejtette a bizalmatlanságot. Majdnem úgy fogadták, mint valami magas rangú képviselőt vagy államfőt. Aztán mégis inkább a Doki figyelmeztetése lett úrrá rajta. „Ne kapkodj, légy megfontolt”. A szállodában, ahol előre helyet foglaltak neki, egy csomó régi ismerőssel találkozott, akiket azóta nem látott, mióta elmenekült. Persze mindegyikük áradozott, hogy mekkora felhajtást csinálnak körülöttük. Mégis lehiggadtak, amikor egy olyan harcostárssal találkoztak, aki mindez ideig Magyarországon élt.
— Ne ájuljatok már el ettől a felhajtástól. Ez csak látszat. Politika. Tudjátok, hogy velünk, akik itt maradtunk, mi mindent műveltek? Beszélnek rehabilitációról meg mindenféléről. Tudjátok mennyi a nyugdíjam? Inkább meg sem mondom, mert úgysem hiszitek el. Azt meg már hadd ne mondjam, hogy mind a mai napig a volt orosz laktanya helyén kialakított szükséglakásban lakom, Mátyásföldön. De több a semminél. Bevezették a vizet nagykegyesen, nem kell télen megfagynom. Na persze, melegvíz az nem jön a csapból, azt nekem kell készítenem. Ígérik, hogy most majd kárpótolnak, kapok rendes lakást meg nyugdíjat is, visszamenőleg. Hiszem, ha fogom. Nekem már annyi mindent ígértek, hogy nem is férne a lakásomba, ahol élek.
Este a társaság egy külön teremben rendezett vacsorát. Azon folyt a nagy vita, hogy a másnapi újratemetésen mégis milyen beszédet mondjon a forradalmárok vezetője. Nem jutottak megegyezésre, mert az egyik tábor attól tette függővé, hogy a jelenlegi vezetőség mit fog majd javasolni.
— Mit kell ezen itt vitázni? Béla már megfogalmazta, és én megbízom benne, hogy nem akar mítoszokat zengeni, hanem igenis követelni fogja a bűnösök megbüntetését.
A másnapi ünnepélyes temetés kis híján botrányba fulladt. A forradalmárok vezetője a sírnál annyit mondott: „Bocsássunk meg”. A legtöbben ezen háborodtak fel. Mert hogyan tudjon az megbocsátani, akinek férjét, gyerekét megölték a forradalom leverése után, és a hozzátartozókat állandóan inzultálták, lehetetlenné tették, hogy emberi körülmények közt dolgozzanak és éljenek. Ezért nem volt érdemes átrepülni az Óceánt.
Zsolt sem ezt várta, de nem tett semmit szóvá a többiek előtt. Csak magában ismerte el Gáspár doki éleslátását. Miután befejeződtek a hivatalos megemlékezések, másnap utána nézett, kit vehetne rá a megjelentek közül, a segítségre saját kis egyéni ügyében. Megtudta, hogy Peterdi még nem utazott vissza, őt kereste fel.
— Na, nézd csak, a Lányi! Mégis eljöttél? Mikor kérdeztem, azt mondták, nem vagy itt, nem fogadtad el a hivatalos meghívást.
— Na, ennyire lehet még most is hinni ezeknek. Egy kérésem volna hozzád!
— Ne is mondd, úgyis tudom, mit szeretnél. Amiben tudok, segítek. Most szinte tálcán fognak odaadni minden titkolt adatot. Még azokat is, amikre az van írva, hogy szigorúan bizalmas. Viszont egy kérésem van. Ha rá is akadsz a fiadra, ne próbálj botrányt csinálni. Már biztosan felnőtt fiatalember, akinek családja van. Ne akarj egyik percről a másikra „rendet teremteni”. Talán a nevelőszülők kilétét ki tudod deríteni. Őket keresd meg inkább.
Peterdi segítségével valóban hozzájutott olyan aktákhoz, amiken virított a szigorúan titkos pecsét. Lassanként kezdett kialakulni a kép. Megtalálta ő is a kartont, amin ott állt Lonka teljes neve, halálának dátuma, kicsit megfordult vele a világ. Aztán gyorsan magához is tért, mert a dossziékból gondosan ki volt törölve a gyermekről minden bejegyzés. Már majdnem feladta a további kutakodást, amikor eszébe jutott egy mentő ötlet. A Ménesi úti árvaház régi dolgozói közül kell megtalálnia az emberét, akiből pénzzel és szépszóval, vagy zsarolással ki lehet szedni a további adatokat, amik hiányoznak. Peterdihez fordult ismét.
— Baj van! Ki kéne hámoznod valahol, hogy abban az időben ki volt az igazgatója az intézetnek. Senki más nem tud használható információval szolgálni, csak ő. Egyedül neki lehet tudomása, hogy kik fogadták örökbe a fiamat, ha életben maradt. Csak a nevét és a jelenlegi címét szerezd meg, a többi az én bajom lesz.
— Megpróbálom, Zsolt. De nem fogsz önfejűsködni. El foglak kísérni mindenhova.
— Mit képzelsz, mi vagyok én? Dedós, akit kísérgetni kell?
— Nem, de tudom, milyen hirtelen és önfejű vagy.
— Na, jó, legyen igazad. Úgyis a főnököm voltál valaha.
Peterdi a régi igazgatót már nem találta meg, őt leváltották, áthelyezték és nyugdíjazták is. A jelenlegi elérhetősége meg sok időt vett volna igénybe, és nem lehettek biztosak benne, hogy megtalálják. Ennél jobb megoldást jutott eszükbe, kikutatják, ki lehetett az az ember a minisztériumban, aki elvarrta a szálakat. Hamarosan meg is találtak egy Beregi nevű osztályvezetőt. Még nem küldték nyugállományba, noha már bőven túl volt a koron. Peterdi megbeszélt vele egy időpontot, amikor találkozhatnak. Kilétét nem fedte fel teljesen, csupán bemutatkozott. Gondolta, mivel éppen eleget szerepelt az utóbbi híradókban, meg az újságban, fogja tudni, kicsoda.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Avi Ben Giora.
