„Ajánlásomat paradox mód, lebeszéléssel kezdem. Könyvem olvasását a színes bulvárújságok vásárlóinak, horoszkóp rovatos pletykalapok előfizetőinek, a könnyzacskókra pályázó dél- amerikai romantikus filmsorozatokat imádóknak, az utóbbi években felbukkant „írónők” „cukros nénik” szirupos ponyváit kedvelő, a valóságtól elfordult, álmitológiába, misztikába, ezoterikába menekült hölgyeknek, uraknak nem tanácsolom. Nem ajánlom könyvemet a gyorsolvasók, átlapozók népes táborának sem. Ez a rázós, meredek eseménysorozat, amit most elmondok, nem nekik való. Ezt a könyvet betűről betűre átrágva, átgondolva, néha visszalapozva kell elolvasni. Ennek ellenére a könyv nem dokumentum. Egy cigány nő története, amely átnyúlik a történelembe. Minden szava, eleitől végig őszinte vallomás, nyilvános gyónás, amelyben vállalja élete hibáit, bűneit is, nem tagad le semmit.”
Meghívó
2011. július-19-én (kedden este) 19 órakor
LILA KÖD könyves kávézó
Budapest, XIII. kerület Tátra utca 22/B.
(Tátra utca és Radnóti Miklós utca sarok)
Csomós Róbert: Jaj! Muró dád! Jaj! Muri déj!
című könyvének bemutatója
Szeretettel vár mindenkit:
Csomós Róbert
Csomós Róbert:
Jaj! Muró dád! Jaj! Muri déj!
A Jaj! Muró dád! Jaj! Muri déj! központi szála az emberiség történetének megmagyarázhatatlan eseménysorozata köré épül: a második világháború előestéjén ismerjük meg a szürreális idillben élő létfenntartásért küzdő cigánycsaládot, akik élik mindennapjukat, és megküzdenek minden napjukért. Ez a küzdelem azonban számukra megszokott, elfogadott, mondván ez a cigánysors. Ám az, ami néhány évvel később bekövetkezett, a legkegyetlenebb téli fagyhoz, az éhezéshez, a számkivetettséghez képest is felfoghatatlan volt.
A történetet nők mesélik, egymáson átszűrve mégis érthetően, idősíkok között ugrálva, ám átláthatóan. Egyikük Balkó Mária Stefánia Rozália, a sokat meg- és átélt idős cigányasszony, a másik egy újságíró, aki feladatául kapja az interjút, melyről nem is sejti, hogy új lapot fog nyitni az életében. A cigányasszony kálváriáját közreadó újságíró útkeresése mintegy keretéül szolgál az elbeszélésnek, miközben Stefánia viszontagságai között bolyongunk.
Az 1930-as évek nyomott feudális atmoszférájában ismerhetjük meg a Balaton partján letelepedő Balkó cigánycsaládot, a dád, a dej és a három lány, a prostituáltként ismert Ilon, a kiskorú Gyöngyi és húga, az eseményeket narrátorként mesélő Stefánia mindennapjait. A hol szomorú, elkeserítő vagy már kiábrándító epizódokat nevettető motívumok váltják, hő képet festve a társadalom perifériájára szorult megmaradásért küzdő roma famíliáról. Békeidőben járunk, mégis észrevétlenül közeledik az elkerülhetetlen: a világ kifordul magából! 1944 novemberében érkezik el a családért a Devla, aki könyörtelenül sodorja őket a lágerbe, ahonnan már nincs visszaút, egyedül a kis Stefániának marad még megélhető sorsa.
„Nem engedtek semmit összeszedni, magunkkal vinni. Annyi időt sem adtak, hogy ruhát váltsunk, magunkra kapjunk egy meleg kendőt vagy valamit. Úgy maradt ott minden, az egész addigi életünk, mintha levegővé váltunk volna. A kecskék a gidákkal kikötve, a varsák a vízben, a kenyér a kemencében, bográcsban rotyogva a vacsorára szánt babgulyás, haldokolva a kutyám. Az úton az fájt a legjobban, arra gondoltam a legtöbbet, hogy hát mi is lehetett veleő Előzőleg, még a nyár elején, már hallottunk róla, hogy a városból elvitték a zsidókat, hogy azoknak is úgy odamaradt mindenük, de nem nagyon hittünk ezeknek a híreknek. Hát most aztán láthattuk. Azt, hogy a háború végére, öt-hat hónap, kevesebb, mint fél év múlva az egész családból én leszek az egyetlen túlélő, akkor el sem hittem volna, ha akár az Úr angyala száll le az égből és hirdeti ki nekem.”
Csomós Róbert: Jaj! Muró dád! Jaj! Muri déj!
Timp Kiadó, 2011
258 oldal
Kötés: papír / puha kötés
ISBN: 9789639614864
Részlet a Párizsban megjelent emigráns IRODALMI ÚJSÁG 1984-04-ik számából:
Csomós Róbert 1930-ban született Budapesten. Gyári munkás (vasöntő), miközben érettségizik. Utána bevonul az Esztergom-tábori páncélosokhoz, majd a szolnoki önálló ejtőernyős zászlóaljhoz, onnan a pécsi gyalogostiszti iskolára (Kossuth Akadémia) kerül. 1950 augusztusában a Fő utcai katonai börtön úgynevezett. „HŰTLENSÉGI OSZTÁLYÁRA” viszik főbenjáró koncepciós váddal, ellenséghez való átszökés kísérletével gyanúsítva.1953 nyarán kiszabadul és lumpenproletári állásokkal keresi meg a kenyerét: (konyhalegény, úszómester, csónakmester, révészmatróz stb). Továbbra is rendőri felügyelet alatt áll (politikai REF-es) 1954-ben, majd 56 szeptemberében újra letartóztatják.
Öt nappal a forradalom kitörése előtt szabadul és az első perctől, (már a rádiónál) az utolsó lehetőségig forgatja a fegyvert. November 10-én lépi át az Osztrák határt és Izraelben telepedik le.
Csomós Róbert tengeri mentő
1957
Az első nyáron tengeri mentő aztán búvárhalász lesz. Megélhetési forrása a tengeri puskás halvadászat, szivacsszedés. Emellett korsók ezreit, agyag és bronzszobrok százait, ágyúkat, antik hajók kincseit hozza a felszínre. Összességében több mint 30,000(harmincezer) órát tölt a tenger hullámai alatt. A haifai TENGERÉSZETI MÚZEUM donátora. Egyedül egy föníciai bárkából több mint 250 istenszobrot hozott fel a múzeum részére. A Múzeum bejáratánál lévő négyméteres, két és fél tonna súlyú Burbon bronzágyú is az ő ajándéka. Mindeközben a Hazáról sem feledkezik meg, a nagyvilág szinte minden magyar nyelvű lapjában és természetesen a SZABAD EURÓPA rádióban jelennek meg elkötelezett a Kádár rendszert leleplező írásai.
Csomós Róbert és Faludy György
„1991-januárjában a rendszerváltás hírére hazatértem. Nem vártam, hogy virágot szóró, rózsaszínruhás lányok várnak majd a határon, de ami bekövetkezett, az minden képzeletet alulmúlt. Nem kaptam vissza szüleim elkobzott vagyonát, a liberális demokrácia álarcába bújt ujjá éledő kommunista vircsaft még lakást sem adott, albérletről-albérletre vándorolva írtam meg hét könyvemet. Minimál nyugdíjon, és Amerikában élő gyermekeim (két lányom és fiam) támogatásából élek. Eddig sok száz novella, krimi jelent meg tőlem. Időnként az emigrációban használt HALÁSZ RÓBERT, máskor az ugyanolyan jelentésű ROBERT PESCADOR nevet is használom. Különböző lapokban, nívós folyóiratokban publikálok, miközben életművemen, egy háromkötetes eposzon, évszázadokat átfogó családregényen is dolgozok. 1998-ban megnősültem, fiatal fehérorosz festőművésznőt vettem feleségül. Jelenleg és remélhetőleg tartósan a XIII kerületben a Szent István körút közelében lakom.”
Hét könyve jelent meg eddig az írónak, egyet még bemutatnék, amelynek 2009-ben a második kiadása került a polcokra.
Csomós Róbert: Búvárkalandok bibliai vizeken
Búvárkalandok bibliai vizeken – ez nem lehet Csomós Róbert kötetének a címe, legfeljebb a tárgya. A lényeg ennél ugyanis jóval több. Noha látható: az utolsó harminc esztendő alatt megdöglött a Földközi-tenger, a technika vívmányai elpusztítják állatait, növényeit és hullámai szépségét. Olyan könyvet kapunk, amelynek szerzője tudatosan ábrázolja azt, ami többé nincsen és amit régen is ritkán próbáltak ábrázolni, mert magától értetődőnek tartották. Ritka kincs az irodalomban ez a könyv, a múlt minden szépségével és bájával.
Faludy György
A fiatalember először huszonhat évesen látta a tengert. Számára a szabadság jelképévé vált szülőföldjén, a Kárpát-medencében az ég magassága és a víz akkor még csak elképzelt, titokzatos mélye. Közép-Európa szögesdrótja és börtönrácsai mögül 1956-ban szabadította ki magát e könyv szerzője, Csomós Róbert képletesen és valóságosan is, hiszen a Rákosi-éra zárkáit túlélve a forradalom szabadságharcában is részt vett fegyverrel a kezében. Új hazájában, Izraelben sem veszítette el magyarságát (miközben személyiségét és zsidóságát a kisázsiai államban is nemegyszer fegyverrel volt kénytelen védeni); példa rá, hogy több évtizedes távollét után ismét Magyarországra tért vissza, s megóvta közben anyanyelvét is. Búvárkalandok bibliai vizeken című könyve a legékesebb bizonyíték rá.
Szikra János
Részlet a könyvből:
OPTIMISTÁK VIDÁM VACSORÁJA
Juszuf erőlködve emeli a hálót, karján, nyakán kidagadnak az erek, Hammudi pedig tartja a kormányt, úgy igyekezve kormányozni a kis bárkát, hogy az szemben álljon az egyre növekvő erejű, viharos széllel.
Üresen jön fel a háló, csak itt-ott vergődik benne egy-egy növendék halacska, mindketten el vannak csüggedve már, pedig hozzászokhattak az utóbbi években, hogy egyre kevesebb a hal, egyre több hálót kell kivetni.
Nagy hirtelen azonban, vizet és tintát fröcskölve magából, egy testes polip emelkedik ki a vízből, majd nemsokára egy másik, sőt egy harmadik is. Juszuf hangosat rikkant örömében, a szél messzire ragadja a hangot, talán a partokig, talán a halászkikötőig is. Hammudi pedig szélesre húzott szájjal vigyorog, elengedi a kormányt, karjait fellöki az égbe…Allah karim…Allah ahbar…A három otromba lábasfejű halat akart zsákmányolni a hálóból és most belőlük lesz vacsora, mégpedig nem is akármilyen, hanem ünnepi vacsora azaz „hafle”.
Annyi bizonyos, hogy egy gyengébb idegzetű európai konyhaséf nyavalyatörést kapna, talán el is ájulna a látványukon, sőt még egy edzettebb afrikai is undorodva visszadobná ezeket a csúf szörnyeket a tengerbe, de például egy török matróz, vagy egy pireuszi kikötőmunkás, már másképpen vélekedne. ők nem csodálkoznának Juszuf és Hammudi elragadtatásán, inkább a nyáluk csöppenne három ilyen gyönyörű oktopuszért.
Juszuf most felhúzza a követ, amelyik a háló végét rögzítette, Hammudi megfordítja a bárkát, az öreg motor elgyötörten felpöfög, a tarajos hullámok most már part felé taszigálják az egyenlőtlen küzdelemtől kimerült halászokat. Juszufnak és Hammudinak ezúttal szerencséje volt, nem veszett oda a kenyeret, életet jelentő háló, amelynek árával még amúgy is adósak egy halkereskedőnek, aki ezért rendszeresen lefölözi a ritka szerencsével, emberfeletti munkával szerzett zsákmányt.
A polipot nem veszi meg senki. Azt csak megenni lehet, de bizony az ős-öreg akkói kikötőben is egy kéz ujjain meg lehet számolni azokat, akik értenek az elkészítéséhez. Egyet azonban mindenki elismer, még az örök kételkedő Musza Mamluk is: Kaszem Abu Dzsamal a legnagyobb szaktekintély ezen a téren. Így hát Hammudi a szerencsés kikötés után megkeresi Abu Dzsamalt, aki egy ócska háló foltozásán vakoskodik, és tárgyalásba kezd az öreggel.
Abu Dzsamal illemből egy kicsit húzódozik így szokás ez, tudja jól, hiszen már az apjának a nagyapja is főzött polipot és evett egy tálból piros fezes agákkal, „englizi” katonatisztekkel. Hiába az illemre adni kell, még ebben a furcsa, felhígult világban is. A tárgyalások azért sikerrel járnak, miután néhány pénzdarab és egy kevés háló foltozásához való fonal átvándorol Abu Dzsamal kezeihez. Ezek után szakértői szemlét tartanak a polipok felett.
Szép nagy, de fiatal példányok annyi bizonyos, de régebben micsoda polipok voltak! És menny rengeteg hal…akkoriban még…
Igen, igen, azt el kell ismerni, de most nagyon fáradt, az egész éjszakát kinn töltötte Juszuffal a viharos tengeren, vág elébe Hammudi a kerekedő történetnek. Majd a vacsoránál az ízletes „hrajmi” mellett meghallgatják a többit.
Abu Dzsamal tehát egyedül marad a polipokkal és nekilát az előkészületeknek, mert sok-sok mindenre van szükség. Először is, de nem elsősorban, egy nehéz tölgyfából készült fakalapácsra, amolyan sulykolóra, amit rövid kotorászás után meg is talál egy hálórakás alatt. Ezzel mér a kikötő mólójának egyik simára koptatott kövén, vagy száz csapást a polipokra, miután előzőleg lenyisszantotta és visszadobta a tengerbe zacskószerű fejeiket. Ezt követően darabos só és a borotvaéles kés segítségével megnyúzza az állatokat és szívókorongokkal ékes bőrüket ősi rítus szerint a fejeik után visszahajítja a tengerbe. A régi emberek, az öreg halászok tudták, amit tudtak. A biológiai körforgás így volt biztosítva, hiszen a bőrt meg a fejeket aprócska rákok eszik meg, a rákocskákat a halak, a halakat pedig a polip, amelyik így születik újjá.
A jól végzett munka tudatában, a hófehérre tisztult, puhára püfölt polipokat egy zsákdarabba csavarva Abu Dzsamal visszaballag a hálóraktárába, begyújtja a fújtatós petróleumfőzőt, mintegy adózva és fejet hajtva a technológia és a haladás előtt, majd előkeres egy patinás rézüstöt, így-úgy kilötyböli, és egy kis vízzel felöntve főzni kezdi a polipokat.
Persze egy minden kákán csomót kereső városi tintakukac, vagy egy finnyáskodó hölgyike, ennél a műveletnél kifogásolhatná a higiénia hiányát és némileg talán igaza is lenne. Viszont az is igaz, hogy ebben a rézüstben már polipok ezrei főttek remekbe, míg ugyanakkor a rozsdamentes gőzfazekakkal, infrasütőkkel, mikro-hullámú vacakokkal felszerelt újgazdag parvenük, akik egzotikus ételekkel akarnak kérkedni hasonszőrű barátaik előtt, mindeddig csak protézistörő, elrághatatlan mócsingot, vagy mosogatórongyként szétmálló trugymót voltak képesek csak előállítani. Az Abu Dzsamal által korszerűtlen eszközökkel főzött polip rugalmas húsú, mégis vaj puha. Harapni, rágni kell egy kicsit, de szétolvad a szájban.
Mindezek után Abu Dzsamal előkeresi a polipfőzés két legfontosabb eszközét, a sés-bés táblát és a vízipipát. Ezt a két dolgot is kifelejtették a receptből a polipfőzés modern mesterei, na meg az ezekhez tartozó keleti türelem is hiányzik már belőlük. Abu Dzsamal pipázva, a bábukat tologatva tölti a napot, csak a játszmák végén, a pipa újra tömésének idején néz rá néha-néha a tálra, felpumpálja a petróleumfőzőt, felönti vízzel a gőzölgő rézüstöt. Jó fél tucat vesztes és nyertes csata, és ugyanennyi pipa után végre elégedetten állapítja meg, itt az idő a cselekvésre.
Megint előkerül a nagykés, amit a polip látott már egyszer, és a puhára főtt, hengeres karokat apró karikákra szabdalja vele. Azután egy korsóból, amelyet már Napóleon is itt talált annak idején, szűz olivaolajat önt az üstbe, és bezzeg most már tapodtat sem mozdul az üst mellől, hanem percenként emelgeti a fedőt és vet ezt-azt a főszerek sokaságából.
Közben lassan be is sötétedik. Elsőnek Juszuf jön meg, egy viharlámpással, sörös üvegekkel, kerek lángosokkal a kezében. Ahogy Juszuf rányitja az ajtót, Abu Dzsamal felemeli a rézüst fedelét és a főszeres illat kicsap a nagy udvarra, a volt karavánszeráj khánjára, a szél pedig végighordozza az aromás szagokat az egész kikötőn, mire a halászok mind meggyújtják a viharlámpáikat és elindulnak az üzletekbe konyakért, sörért, ánizspálinkáért, cigarettáért és lángosokért. Azután mintha összebeszéltek volna, minden fény Abu Dzsamal hálóraktára felé imbolyog…
Persze van etikett, vannak illemszabályok. Ki-ki, egy-egy foltozni való hálódarabot hoz, más csak azért jön beköszönni, hogy megkérdezze a halárak alakulását, vagy hogy nem lesz e vihar, de persze végül is mind ott ragadnak beszélgetni, vacsorázni. Így is kell lennie, mert hát sok ember kell elfogyasztani a három hatalmas állatot. Az olajban, vízben főtt polip a „hrajmi” nehéz étel, sört konyakot kell rá inni, vizet nem szabad, mert akkor a polip azt hiszi, hogy a macska ette meg és nagyon megsértődik. Ettől pedig hascsikarást lehet kapni, ezt mindenki tudja. Így hát italt mindenki hoz magával, na meg egy kis sóban eltett szardíniát is, meg pár fej hagymát. Lámpást is lóbál mindenki, a szegényebbek gyertyát hoznak, vagy az ősidőkből itt maradt kanócmécsest.
Ja, hogy miért nincs Abu Dzsamal hálóraktárában és a többi halásztanyán villanyő Nem, nincsenek haragban a villanytársasággal, és nem vetik meg a haladás hasznos vívmányait sem, csak éppen a pontos havi befizetésnek nem az emberei. Persze ha lehetne utólag fizetni, vagy akár egy-egy jó fogásnál előre, akkor nem lenne semmi baj. Mindegy, megvannak a villany nélkül is. Ami nem hiányzik az a jó gyomor és a farkasétvágy, sok gazdag házban elcserélnék a villanyra…
Ünnepélyes pillanat, mindenki elcsendesedik, amikor Abu Dzsamal elzárja a petróleumfőzőt, felemeli a fedőt és illatozó párafelhők csapnak a szimatoló orrok alá. Aburiáli a kikötő hírharangja és bohóca, már mártaná is a lángosát, de bicskanyéllel a kezére koppintanak. Az első falat a sikeres halászokat illeti meg. Juszuf és Hamudi ódzkodnak, szerénykednek, de azért harapnak, rágnak, nyelnek keményen. Evőeszközök persze nincsenek, de székek, asztalok sem. Hálókupacokon, hordókon, ládákon foglalnak helyet a vendégek, csak Musza Mamluknak, a legöregebb halásznak jár ki egy háromlábú szék az üst mellett. Bicskahegyre szúrva visznek egy-egy falatot a szájukhoz, vagy a lángost mártogatják a méreg erős rotyogó lébe, most senki sem beszélget, nem hallik egy szó sem.
Messze-messze térben és időben, kirgiz jurtákban, dzsungelek tisztásain, pampák és prérik őrtüzeinél, a Hortobágyon ettek így. A vén falakra vetődő árnyak, a viharlámpák, mécsek fényénél olyanok mint évezredekkel ezelőtt, de az emberek már mások…
A polip fogyóban, de serceg az olajban sülő friss hal. Ki hoztaő Mikorő Senki sem kérdi, csak törik kézzel, vágják bicskával, ízesítik egy tiszta rongyra kitett sóval és főszerekkel, na meg nagyokat isznak rá a kézről-kézre járó üvegekből. Meg kell becsülni a derék halat, polipot, hiszen veszedelmes, nehezen elejthető és egyre ritkuló zsákmány. Suttogva, párokra szakadozva mesélik, vagy fennhangon emlegetik a régi nagy időket, a hatalmas fogásokat, rég elporladt öreg halászok emléke támad fel egy-egy lelkesült pillanatra, elsüllyedt bárkákra, régi vitorlásokra fordul a szó, felidézik a régi viharokat, az elviharzott éveket, a hosszú, nehéz és mégis boldog, tengeren töltött napokat, éjszakákat.
A boltost felzörgetik, kihúzzák az ágyból, újabb és újabb üvegeket hozatnak vele, azután hozzák magát a boltost is. Kínálás, tréfák, történetek röpködnek, mintha szárnya lenne valamennyinek. Üresen gurulnak már a földön az üvegek, egy-egy falás lángos már az üst fenekét kotorja a sült hal maradékát ujjal csipegetik fel, lassan csendesedni kezd a beszélgetés is.
Észrevétlenül hajnalodik, először csak az ajtó közelében ülők veszik észre a pirkadást. Az öreg Halaváni feláll, csont- ropogtatva nyújtózik, felkelnek a fiai is, a háló kint van a tengeren, indulni kell, ki tudja nem erősödik e meg a szél, nem fordul e viharosra az idő.
Lassan mindenki szedelőzködni kezd, kitárják az egyik ajtószárnyat, a szél ellobbantja a mécseseket, gyertyákat, már csak a viharlámpák fényét gúnyolja a hajnali derengés. Juszuf csuklyát ölt magára, Hammudi viaszosvászon viharkabátot, készek az indulásra. Hátha ma teli lesz a háló az életet, kenyeret jelentő halakkal! Igen, bíznak benne, hogy ma sok lesz a hal. Ha pedig nem, hát nem! Majd holnap, vagy holnapután. Akkor is szép nap lesz ez a mai, mint ahogy az volt a tegnapi is és szép minden nap, amit megad az Isten és a tenger élni engedi az embert…!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
