Csillag Endre : Ádám és Éva

Szinte hihetetlen, de igaz!

 

A Dóczy Református Leánynevelő Intézetben éppen kicsengettek azzal a tekintélyes nagyságú, akár kolompnak is beillő csengővel, amit az egykoron leégett debreceni református Nagytemplom leesett és tönkrement harangja anyagából önttettek. Ádám sokat látott, négy-ötéves szeme kerekre tágult a csodálkozástól, mert nem az internátusban és a városban, illetve a közeli környéken lakó nagylányok egyikét látta lefelé kaptatni a lépcsőn, miközben őkelme a pedellusi és mindenes lakás félig nyitott ajtajából leselkedett kifelé, hanem egy akkora forma csöppséget, mint ő maga. Önmagához képest az volt az el nem hanyagolható különbség, hogy az angyali tünemény páros varkocsába hatalmas szalagmasnik voltak belefonva, amelyek úgy repkedtek a kislány körül, mintha fehér szárnyai lettek volna.

– Angyal! Biztosan angyal! – állapította meg Ádám, minden kétséget kizáró biztonsággal. Ezen a látásmódon semmi csodálkozni való sem volt. Ádám ugyanis beleszületett a leánynevelde világába.

Ádám úrfinak meglehetős tapasztalatai voltak már ekkor is a női nemről, akik megtanították, úgymond, repülni. Tekintve, hogy ő nem tudhatta kezelni, és nem is használhatta a liftet, így a nagylányok repítették lefelé az ölükben az épület felsőbb emeleteiről. Az volt ugyanis a szégyenletes, de valós helyzet, hogy Ádám felfelé még csak-csak felkapaszkodott a lépcsőfokokon, de lefelé már elfogyott a kurázsi. A fenékkel hátra lemászási, lecsúszási technika pedig méltóságán alulinak bizonyult.

Még kerekebbre tágult Ádám szeme, amikor a látomás, a szülei kíséretében, éppen az ő ajtajuk felé vette az irányt.

– B.-ékat, a gondnokékat keressük – szólt a kislány apukája Ádámhoz, aki hallotta ugyan a hozzá intézett szavakat, de semmi kincsért le nem vette volna a szemét az üdvösségét jelentő angyalkáról. A kislány megérezhette a személye iránti őszinte érdeklődést, mert odalépett a küszöbön sóbálvánnyá vált kisfiúhoz, és bemutatkozott, ahogy ez egy jól nevelt kislányhoz illik:

– N. Évike vagyok Bunyaszekszárdról. Tudod, Bunyaszekszárd Erdélyben van.

Ádám persze egyáltalán nem tudta, sőt, a helység nevét sem értette. A hangokra kijött a gondnok úr személyében Ádám apukája.

– Nos, akkor jó helyen járnak, apám Bunyaszekszárdon szolgált református lelkészként, mielőtt a Dóczy Intézet paptanára lett volna, a püspök úr hívására – mondta büszkén a pedellus-gondnok-mindenes, majd folytatta: – Már vártuk magukat. Kerüljenek beljebb! – kisfiát félre vonva a küszöbről, invitálólag szélesre tárta a bejárati ajtót.

– Kérem, frissítsék fel magukat a hosszú út után, pihenjenek meg egy kicsit. Hamarosan itt az ebédidő, tiszteljenek meg minket az asztalunknál! – mondta B. úr teljes természetességgel. – A szállás is rendben lesz egy éjszakára.

Az egyszerű, de ízletes ebéd láthatólag jól csúszott a napokig száraz koszton utazó erdélyi családnak. Mind az ebéd elfogyasztása előtt, mind utána elhangzott az asztali áldás, amúgy református módra, amit az angyalka is hibátlanul végig mondott a felnőttekkel. Ádám csodálkozása egyre nagyobb volt, és valami megmagyarázhatatlan, eddig nem tapasztalt vonzalmat érzett a kislány iránt.

Később, felnőtt fejjel már nagyon is tudta, mit érzett akkor.

 

*

 

A felnőttek meghitt beszélgetésbe kezdtek, átadták a bunyaszekszárdi gyülekezet üdvözletét, melynek tagjai még emlékeztek az első világégés előttil B. nevű, református papjukra, és a gyerekeket felküldték a folyosóra, illetve az intézet udvarára játszani. Ádám nagymamája az unokája lelkére kötötte, nehogy baja essék Évikének. Ádám fogadkozott, úgy lesz minden, ahogy a nagyi kéri, csak azon csodálkozott egy kicsit, az ő mindig vidám nagyanyjának mitől fátyolos az amúgy mindig mosolygós szeme. Ezt azonban hamarosan elfelejtette.

Elkezdődött a gondtalan játszadozás, ami fogócskával indult. Ádám mindenáron el akarta kapni a kislány óriási fehér szalagmasnival díszített varkocsát. A kislány azonban mindig ügyesen kisiklott az üldöző kezei közül úgy, hogy hirtelen kanyarokat vett a Nagyudvar évszázados hársai között. Jól elfáradtak. Megálltak. Ekkor Ádám – a bizonyosság kedvéért – megtapogatta Éva hátát, de nem találta a szárnyait.

– Te fiú vagy? – kérdezte Éva. Mire Ádám csak bólogatással válaszolt, kicsit sértve, hogy ez a kislány nem látja, göndör fürtjeiben egyáltalán nincs masni. Arról nem tehetett, hogy lányosan szép arca, szeme volt. Más bizonyítékkal az adott körülmények között mégsem állhatott elő.

A kislány közben egyfolytában csacsogott a falujukról, az ottani óvodás élményeiről.

Megrázó felfedezést tett a két gyerek: találtak ugyanis egy halott verebet. Rögtön nekikezdtek a temetési szertartásnak, a református regula szerint. Kis mélyedést ástak botocskákkal, gondosan belehelyezték abba a lógó fejű verébtetemet. Földet halmoztak rá, majd egy vastagabb, száraz gallyból fejfát törtek, és szúrtak a kicsiny halomba. Éva hangosan imádkozott. Ádám utánozta. A két gyerek még virágokat is rakott a halott veréb sírjára.

– Tudod, mi reformátusok vagyunk – mondta Éva. – Már láttam, hallottam hogyan beszél a pap-bácsi, amikor temet.

– Mink is reformátusok vagyunk – felelte Ádám – csak mink vagy a Veres-templomba, vagy a Kistemplomba, néha pedig a Nagytemplomba szoktunk járni, nem a temetőbe. De voltam már színházban is, ahol azt énekelték: „A jányok, a jányok, a jányok angyalok”.

A veréb elrontotta a hangulatot. Megérezte ezt Ádám, és valami kedves és vidám emlékével hozakodott elő, amit a F?városi Állatkertben a majomháznál tapasztalt. Utánozni kezdte a makogva ugrabugráló majmokat. Ez halvány mosolyt csalt a kislány elszomorodott arcára. Hirtelen a kislány kijelentette, neki pisilni kellene, de itt nincs WC. Mire Ádám:

– Én ott szoktam a kerítés melletti, két bodzabokor között pisilni. Pisilhetsz te is ott.

Éva odaszaladt, ahova fiú mutatott. Szoknya fel, bugyi le. De akkorra Ádámot is odavitte a kíváncsiság. Szakavatott tekintettel vette szemügyre, hogyan és mivel végzi a kislány kisdolgát. Lenézőleg állapította meg, olyannal nem is lehet állva pisilni, amilyen a kislányoknak van. Véleményének azonban nem adott hangot.

A kislány dolga végeztével rendezte a ruháit, majd a következőkkel fordult Ádámhoz:

– Holnap reggel mi is tovább megyünk Debrecenből Budapestre. Én még soha nem voltam Budapesten.

– És hova mentek Pesten? – kérdezte Ádám.

– Mi.., mi a gettóba megyünk.

– Jaj de jó lesz nektek!! – felelte Ádám.

 

*

 

Mindez 1944-ben történt. Ádám csak 1946-ban tudta meg az apjától – aki sok magyarhoz hasonlóan, ugyancsak ebben az évben elcsángált egy Sztalino nevű helységbe kempingezni, ahol diétázott is, lévén, hogy harminckilenc kilósan tért haza -, mi is az a gettó. Ekkorra már Éva tényleg angyallá változhatott, noha a pesti gettóból sokan megmenekültek. Ádám sokáig remélte, viszont láthatja valamikor Évát.

 

Ádám felnőtt férfiként még sokat repült nőkkel, de azt a szent, tiszta révületet, ami az Intézet lépcsőin lefelé lebegve, meleg női keblek között osztályrésze volt, soha nem élte át többé.

Senki se keresse a térképen Bunyaszekszárdot, mert azt a Kárpátok géniusza ledózeroltatta.

Legutóbbi módosítás: 2011.01.22. @ 12:53 :: Csillag Endre

Szerző Csillag Endre 153 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.