A szoba, valamivel kisebb volt, mint otthon. Két hever?, egy-egy éjjeliszekrénnyel, ruhásszekrény, két fotel, közte dohányzóasztal. A sarokban virágállvány. Miel?tt leült a fotelba, kinézett az ablakon. Pár méterre az épülett?l, egy bels? keskeny poros úttest húzódott. A másik oldalán, egy alacsonyabb téglaépület állt. Régen építhették, rozsdás rács fedte a repedezett zöld keret? ablakot. Sz?knek érezte a blúzt, míg helyet foglalt az asztalka mellett.
A lánya a ruháit hajtogatta be az üres szekrénybe, s úgy érezte, kerüli a tekintetét. Talán egy kis biztatásra várt. De Ica csak siet?sen rendezkedett.
– Kicsim, ha sietned kell, menj csak, elpakolok én! – mondta bizonytalanul.
Ica rápillantott, egy mosolyféle torzult arcán.
– Hagyd csak, ennyi id?m még van – rápillantott órájára, s kicsit jobban sietett.
Letette a pár papucsot a leterített hever? mellé, s a végére terítette a vadonatúj köntöst.
Az eredménnyel elégedetten lépett az anyja elé, mire az felállt a fotelból.
– Kész vagyok, rohanok. A mobilod, és a tölt?je megvan ugye? A telefon legyen mindig nálad, hogy elérjünk! Este hívlak – azzal siet?sen megpuszilta két oldalról, s már indult is kifelé a szobából. Az ajtóból, még visszaintett.
Az asszony tehetetlenül állt még, s látszott rajta, hogy nem tudja, mit kezdjen magával?
Az ajtónyílásban, egy hasonló korú asszony jelent meg, melegít? alsóban, rövid ujjú blúzban.
Rámosolygott, belépett és kezet nyújtott. Bemutatkoztak. Megegyeztek, hogy tegez?dnek, hisz mostantól szobatársak lesznek. Felajánlotta, hogy végigvezeti az épületen még ebéd el?tt, de ? fáradtságra hivatkozva inkább pihenne.
A másik ráérzett, hogy talán egyedül lenne, mosolyogva halasztást ígért kés?bbre. Majd felvette a könyvét az éjjeliszekrényr?l, s kilépett a szobából.
Magára maradt. A szó valódi értelmében. A torkában gombóc növekedett. Leült a fotelba, s úgy fordította, hogy kilásson az ablakon. Haza gondolt. A kertre. A rózsáira, amit oly féltve gondozott, és amikor már szépen sorban nyíltak, mindig volt bent a szobában nála is, és Icáéknál is friss virág. A gyerekekre, akik iskolába menet mindig megálltak a háza el?tt, s mindig kaptak egy-egy almát, körtét a fákról. A gombóc már majdnem szétfeszítette a torkát, és a szeme is égett. Nézte, a szemben lév? kis házat. Valaki fehér köpenyben, épp az ajtót nyitotta kulccsal. Kis id? múlva kifordult, s egy rekesz almát tartott a kezében. Pár másodperc, s elt?nt a szeme el?l.
Kissé lazult a torka, míg az el?bbi jelenetet nézte, de most újra visszatért gondolataihoz.
Egészen, a régmúltba. Amikor Ica még kicsi volt, és el?ször vitte óvodába. Hogy sírt, amikor otthagyta, s ? hiába próbálta elmagyarázni, hogy neki dolgoznia kell. ? is napokig kisírt szemmel ért be a munkahelyére. Volt, aki mosolygott rajta, s volt, aki magához ölelte vigasztalón. De este együtt voltak, mind a hárman. Játszva, mesét olvasva.
?érte, nem jönnek el este. Amikor egy hete vásárolni ment, mint minden reggel, egy téren találta magát. Mindenfel?l magas házak, s ? nem tudta megmondani, hol lakik. Akkor este összeültek, s neki meg kellett értenie, hogy nem dolgozhatnak úgy a lánya, és a veje, hogy nem tudhatják, ? merre jár. Hol éri baj. Másnap Ica ismer?sökkel beszélt telefonon, és így nem kellett hónapokat várnia. Könnyek gördültek végig az arcán. Most döbbent rá, hogy ez az egész annyira végleges. Talán a gyógyszer, amit kapott… De azt mondta a veje, hogy ne kockáztassanak! Bánthatják, kirabolhatják… Talán igaza van.
Az étkezéseknél, együtt volt a többiekkel, de este nem ment a közös tv nézésre. Pedig otthon este sokáig nézte a filmeket. Ica hozott neki könyveket, de nem volt türelme olvasni. A szobatársa eleinte próbált vele társalogni, de érezte, hogy csak kényszerb?l válaszolgat. ? megszokta már itt, otthon volt magányos, itt barátokra talált a volt tanárn?.
Ica eleinte jött, esténként süteményt, gyümölcsöt hozott. Egy nap örömmel újságolta, hogy el?léptették a munkahelyén, igaz, ez tanulással jár. Kicsit ritkábban tud jönni. ? örült neki, és nyugtatgatta, hogy nincs semmi baj, el van ? itt. A telefonok is ritkultak, s már hétvégén jöttek csak az unokákkal. Nyáron két hétre Spanyolországba mentek. Rohan hozzá, amint hazaértek, ígérte Ica. Rájuk fér a pihenés, mondta ? örömmel. Menjenek csak!
Egy hét múlva délután, a fotelban ült. Egyszer csak felnézett, s elmosolyodott. Ica állt mellette, s a vállára tette a kezét…
Úgy is találtak rá. Mosolyogva.
Legutóbbi módosítás: 2010.08.04. @ 17:00 :: Tara Scott
