Tara Scott Szerző
Vezetéknév
Tara
Keresztnév
Scott
10 év 32 komment

Egy hír margójára…

 

„Olyan melegem van. Mi lenne, ha levenném a kabátomat?”- nézett körül. De mégsem mozdult.

„Vivi is sötét ruhában van, és ?k a napon ülnek. Biztos neki is melege van. Rám néz. Integetek neki. Vissza akart integetni, de az anyukája lefogta a kezét, és valamit súgott neki. Most meg kifújta az orrát.” – Felnézett az anyjára. „Anya is sír.” – Mellette a nagyanyja ült. Felnézett rá. „Nagyi is sír. Mert apa itt van ebben a…”

– Anya! Mi ez? – fogta meg anyja kezét, s el?re mutatott.

– Koporsó drágám. Koporsónak hívják. – súgta neki az anyja, s újra letörölte a könnyeit – Maradj csendben, kérlek!

„Apa mikor jön már ki bel?le? Azt ígérte, hogy hétvégén elmegyünk megnézni a dinókat ott, abban a nagy házban. Akkor biztos kijön nemsokára.”

– Anya! – rázta meg ismét anyja karját.

– Mit akarsz kisfiam? Mondtam, hogy maradj csöndben! Nézd! Mindenki a bácsit hallgatja.

– De mikor jön már ki onnan apa? – hallotta mindenki, aki a koporsóhoz közelebb állt. Volt, aki hangos zokogásban tört ki, nagyanyja is mellette, a másik is anyja mellett, és távolabb ül?k, állók is. Az anyja is sírva válaszolt:

– Kérlek Andriska! Majd megbeszéljük. Jó? De most kicsit ne beszélj! – húzta magához, s a kisfiú arca is könnyes lett, ahogy arcához nyomta az arcát.

Andris kicsit lejjebb csúszott mikor anyja elengedte, s lóbálni kezdte a lábát.

– „Kiváló rend?r volt.” – hallotta a beszél? férfi hangját, aki a mikrofonba beszélt az ? apukájáról. Szép egyenruhában volt, és a kollégák is mind ugyanúgy felöltözve. Voltak, akiket ismert, de most nem néztek rá. Mindenki nagyon komolyan viselkedett.

– „Szolgálatteljesítés közben” – hangzott a következ? mondat. Andris befejezte a lábával a harangozást, s a tekintete is egy pontra szegez?dött. Egy, a nappalijukban pár nappal el?bbi beszélgetés jutott eszébe.

– „Nem azért neveltem fel, hogy egy mocskos b?nöz? miatt meghaljon szolgálatban” – sírta a nagyanyja, s ? hallotta, pedig halkan beszéltek.

„Meghaljon”… – dobolt, most benne újra. – „Tibiék azt mondták az oviban, hogy aki meghalt, azt nem látjuk többet. De az nem lehet, mert apa megígérte… És ? mindig megtartja, amit megígér. Mindig mondja is – biggyesztette le a száját –, hogy tudod kisfiam, amit én mondok neked, az úgy is lesz. Azt is mondta, hogy ha nagy leszek, megtanít motorozni. Akkor pedig visszajön – s arca dacossá vált. – Biztos is, hogy visszajön. Mert szeret. Engem is, meg anyát is. Mindig át szokta ölelni, és ha olyankor odamegyek hozzájuk, akkor felemel, és mindkett?nket magához ölel” – törölte le öklével könnyeit.

A díszlövések alatt nagyapja befogta az ? fülét, míg a kötelekkel leengedték a koporsót. Így is minden lövésre összerezzent. Újra eluralkodott rajta az a rossz érzés, amit még nem tudott megnevezni, de miel?tt kinyithatta volna a száját, az anyja megfogta a kezét, odamentek a sír széléhez, s a kezébe adott egy szál fehér virágot, és odasúgta neki, hogy dobja be. Anyja, és az ? kezéb?l egyszerre hullott a virág a koporsóra. Kérdések feszítették a torkát, s újra letörölte kezével könnyeit. Anyja ránézett, és egy papír zsebkend?t nyomott a kezébe. Míg az emberek a földdel befedték a sírt, nem tudott megszólalni. Nem értette mi történik, és megint csak az jutott eszébe, amikor a barátaival az oviban a halálról beszéltek. „Aki meghal, azt eltemetik” – mondta Tibi. Akkor nem volt pár napig az oviban, mert a nagymamája meghalt. Így mondta az ? anyukájának, a Tibi anyukája. Akkor anyával akart beszélni a halálról, de anya rámosolygott:

– „Beszéljünk, valami vidámabbról! Jó? Például, hogy ha apa hazajött, elmegyünk fagyizni” – jutott most eszébe.

Rengeteg koszorú, virág borította be a sírt, és emberek jöttek anyjához, és nagyszüleihez megölelték ?ket, valamit mondtak, amit ? nem értett, és sírt mindenki. ? is. Az a rossz érzés nem engedte, hogy abbahagyja. Aztán az egyik nagyapja felvette, s elindult vele az autó felé.

– Apa nem jön haza? – kérdezte hüppögve olyan hangsúllyal, mintha benne már kész lenne a válasz is.

– Nem kisfiam. Apa, innen már nem jöhet haza – s kinyitotta az autó hátsó ajtaját.        

10 év 50 komment

 

„Ajándék ez a nap” szoktuk mondani, ha valami különösen jól sikerül, terveztük, vagy sem s csak úgy jött magától. Én is ezt gondoltam magamban, amikor ebéd utáni kávémat elfogyasztani a nyugati fekvés? konyhai teraszra léptem ki. A félárnyékból a nagy fehér, m?anyag kerti karosszéket a napra tettem, s mint egykor nagymamám ölébe, úgy csusszantam bele.

    Talán az október – régi nevén „Magvet? hava” – az egyik legszeszélyesebb ?szi hónapunk. Emlékszem úgy 6-7 éve lehetett, amikor október elején leesett a hó, méghozzá nem aprózta, rögtön térdig ér?n meg is maradt. De ma az „ajándék nap”-hoz híven, zavartalanul sütött a nap, így tudott a h?mér?ben a higanyszál barátságos húsz fok közeli h?mérsékletet jegyezni. A kapunk mellett egy hónapja folyamatosan nyílik a lilaibolya. Az üres poharamat az ablakpárkányra téve lementem a lépcs?n, hogy összeszedjem a szél által szétszórt diókat. Nem akartam hinni a szememnek, amikor a sövényfeny? körül több fehéribolyát láttam virágpompában, ami jóval kés?bb nyit a lilánál. A régi, id?s emberek szerint, ha ?sszel tavaszi virágok nyílnak, hosszú meleg ?szre számíthatunk. Október közepe van, hamarosan belépünk az „Enyészet” havába. A fák végleg levetik színes lombkabátjukat, a virágok már csak a ház melegében nyílnak. A nap sugarai jótékonyan átmelegítették a testemet, lelkemet, s én ebben a kellemes ?szi fényben elmerengtem.

    Amikor a lányaink még gyerekek voltak, a városban laktunk. Minden télt?l rettegtem. Havas járdák, csúszós zebrák, a parkolóban feltornyozott hókupacok nekem nem jelentettek semmiféle téli romantikát. Csak bosszúságot. Aztán felvetettem a férjemnek, hogy mi lenne, ha kiköltöznénk a városból családi házba? Ma úgy t?nik, nagyon hamar túljutottunk a költözésen s a belvárosból az erd?, és Tisza mellett telepedtünk le. A nagyobbik lányunk tizenhat, a kisebbik tizenegy éves volt. Iskolába a városba jártak, de délután igyekeztek haza, s azon a télen hatalmas hóembert építettek az udvaron. Egy hétvégi délután a korai sötétségben már felkapcsolták a közvilágítást. Hirtelen fura hang kúszott be a nappaliba, s a lányokkal kinéztünk az ablakon. Az utcai fák ága, az el?kertekben a bokrok roskadoztak a hó súlya alatt. A sárgásan világító izzók elvarázsolták, aranyos fénybe vonták a havas növényeket s az úttest közepe táján egy hatalmas zöld szánkó közeledett. Három ló húzta, s mindegyik nyakában egy-egy cseng? szólt. Mintha egy mesekönyvet tártunk volna fel az utcánk helyén. Azóta mást jelent a tél az életemben. Fehér, csend, nyugalom szépség.

Éppen idáig értem gondolataimban, amikor fülsiketít? süvítés, és hatalmas dörrenés rántott vissza a jelenbe. „Jaj, most ne!” – mondtam hangosan, de már talpon is voltam, s indultam a ház mellet az el?kert felé. Mert milliomodszor is, de látni kell. Folyamatosan repedve dörgött az ég, s a kapunkra támaszkodva néztem a hadsereg két új büszkeségét, a Gripeneket, amint méltóságteljesen lassan fordultak a katonai reptér betonja felett el?ttünk úgy két kilométerre.

Most nem bántam volna, ha Kecskeméten maradnak, megzavarták az elmélyülésemet emlékeimben, de igazuk van. Ma igazi repül?id? volt. Ebbe a kékbe csak belemerülni szabad.

Miután befejezték a bemutatójukat, délnyugati irányba indultak hazafelé.

Én is újra elfoglaltam el?z? helyem, örömmel konstatáltam, hogy a nap változatlan er?vel sütött tovább. Tehát, ami még vár ránk -, folytattam gondolataimat. November bárhogy alakul is, el?szobája az év legszebb hónapjának, az „Álom” havának. Nevéhez híven tovább aludnánk, talán a korai sötétedés miatt. A kertben legfeljebb hóembert lehet építeni, fát vágni a kandallóba, feltölteni a madáretet?ket. Aztán a közepe felé, elkezdünk készülni, a legszebb ünnepére az évnek. Takarítunk, bevásárolunk, ajándékokat csomagolunk, sütünk-f?zünk. Karácsonykor összegy?lünk, s végre együtt vagyunk. Szilveszterrel pedig elbúcsúzunk az évt?l.

„Fergeteg hava” január, igazi jeges, havas hideg, ahogy a neve is mondja. Csak akkor dugjuk ki az orrunkat a házból, ha létkérdés. Kipihenjük a decemberi ünnepeket, és ilyenkor lehet leemelni a polcról a Karácsonyra kapott könyveket. Kicsit hosszabbnak t?nik, mint december. Nincs annyi elfoglaltságunk. Várakozásunk nem hiábavaló, mert a 31. napját követ? els? nap beköszönt „Jégbontó hava”, február. Egy lépéssel közelebb vagyunk a megváltó tavaszhoz. Már hosszabbak a nappalok, és dicséretesen rövid hónap, hogy minél el?bb elfoglalhassa helyét „Kikelet hava”. Aranyfénnyel ragyog a nap a havas táj felett, s itt-ott meleg fogával beleharap a hóba. Talpunk nyomán nedves kis tócsák fakadnak. Nyílnak a télvégi virágok, s egy-egy bokor már sejteti eljövend? zöld színét. A bolondos „Szelek hava” elfújja márciust, s hajunkat tépi b?gve száguldó böjti szele. De a Nap már többet, melegebben süt. A madarak is önfeledten hirdetik a tavaszt. Mögöttünk az erd? harsány zöldbe öltözik, és a szélcsendesebb hétvégéken egy-egy vitorlázógép kering a tiszta kék légben. De addig még „sok víz folyik le a vén Dunán”.

Május, mondják a legszebb hónapnak is „Ígéret” havát. Dús termést, vagy ínséget ígér. Az idei év után, szívem szerint átkeresztelném a remény havának. Mert bár „a májusi es? aranyat ér”, csak mértékkel. Reménykedjünk, hogy az idei év jöv?re nem ismétl?dik meg!

„Napisten hava” aranyra érleli a búzakalászokat, virágba borítja a kertjeinket, szívünket. A gyerekek az iskolában már a vakációt várják, szabadságról álmodnak.

„Áldás hava” ha eljön, teljes er?vel tombol a nyár. A játszótereken labda pattog, gyerekzajtól hangos az utca. Az emberek útra kelnek, s megtelnek a Balaton-parti szállodák, campingek.

A búzaszemek a malmokba várják, hogy tiszta fehér liszt legyen bel?lük. Közben az id? halad, ahogy öregszünk, egyre gyorsabban. Mint megbolondult malom, pörögnek a napok.

Már „Új kenyér hava” köszönt ránk. A diákok szomorúan nézik a kirakatokban az akciós tanszervásárt, mert közeledik a becsengetés. De el?bb megünnepeljük az új kenyeret, és az Alkotmányunkat. Megtörik a nyár, süt a Nap, de „már nem az igazi”. Borító kerül a könyvekre, s mire a hónap végére érünk, elnéptelenedik a nemrég még zsivajgó Balaton-part.

„Föld anya hava” els? napján becsengetnek az iskolákban. Sárgulni kezdenek a levelek a fákon, s a föld pihenni készül. Rövidülnek a nappalok, s csökken a meleg. Beérnek az ?szi gyümölcsök, s egyre több bef?tt sorakozik a polcokon.

Mikorra ideértem, a nap lejjebb csúszott az égen, s hirtelen fázni kezdtem. Feltámadt a szél is, s zörgetve rázta az elszáradt, összecsavarodott dióleveleket. Szürke gém pár húzott át az udvarunk felett, az aranyló erd? felé éjszakai szállásban reménykedve. Bejöttem, a házban bár nem volt bekapcsolva a f?tés, kellemes meleg fogadott. Szórtam le a cicáknak száraz eledelt, s el?vettem a laptopomat. Így lett vége, a számvetésemnek.

 

 

 

 

 

10 év 31 komment

 

                       

Misi belépett az ajtón. Egyenesen a munkából jött. Edit felállt a székr?l, a férfi magához ölelte. Érezte a könnyeket, ahogy átáztatták az ingét a vállán.

– Miért? Mit vétettünk? – zokogta fuldokolva.

– Nem tudom drágám. Nem értem, miért velünk történik ez – s a gombóc egyre n?tt a torkában.

Az ágyra nézett. Misu szeme csukva volt, aludt. Mindenfelé csövek, a m?szív szabályos ritmusát jelezte a pulzusszámláló. A kisfiú arca halovány, szeme körül karika.

Majd megszakadt a szíve. Ahányszor ránézett a kisfiára, az a nap jutott eszébe, amikor megszületett. ? is, mint a legtöbb fiús apa álmokat sz?tt a jöv?b?l. Milyen lesz, amikor együtt fociznak? Megtanítja biciklizni! – határozta el egy alkalommal. Aztán ha nagyobb lesz, beszél neki a lányokról. „Hiszen ez az apa dolga” – mosolyodott el akkor büszkén.

Aztán hirtelen fekete felh?kként borult rájuk a félelem. El?ször nem is fogták fel. Amikor tv-ben másokról láttak ilyen filmeket a hírekben, elképzelni sem tudták volna, hogy ez velük is megtörténhet. Mégis elhangzott a lélekbemarkoló mondat: Misu életét csak egy új szív mentheti meg. S most itt álltak egymást átölelve, könnyeik egymásba folyva, fogyó reménnyel. Kérdés, kérdést szült csupán. Egyikük családjában sem volt szívbeteg. Edit az els? perct?l mindent elkövetett, hogy a kis pocaklakó jól fejl?djön. Akkor miért? Ami pedig végképp összefacsarta a szívüket, mi lesz, ha nem kapnak id?ben szívet? De ezt a gondolatot csak érint?legesen engedték be az életükbe. Ijedten hessegették el, mintha valami babona övezte volna. „Nem szabad végiggondolni!” Mintha akkor be sem következhetne. De az id? fogyott, hiába várták a felment? hírt.

 

Ez alatt egy másik kórházban, egy másik ágy mellett Zsófi, és Máté dagadtra sírt szemekkel szintén a kisfiát nézte.

– Nem akarom, hogy összeszabdalják a kis testét – zokogta Zsófi az ágy szélére borulva. Máté megfogta, megszorította a kezét.

– Azt akarom, hogy úgy temessék el, ahogy megszületett – folytatta az asszony alig érthet?en.

Egy orvosn? egy papírral a kezében, be akart fordulni a szobába, de éppen hallotta az utolsó mondatot, így kifordult csendben. Arcán sajnálkozás futott át.

Zsófi szülei a földszinti automatánál vásárolt kávéval fordultak be az ajtón. Miután üdvözölték egymást, és átadták a kávékat, a kis Bencéhez léptek. Könnyeiket törölve nézték, az unokájukat.

– Nincs remény? – nézett Zsófira az anyja, miközben újabb zsebkend?t vett el?.

Az asszony újra zokogásban tört ki, s csak a fejét rázta. Az apja magához ölelte. Máté közel hajolt anyósához:

– Nemrég megkérdezték, felajánljuk-e a szerveit? – nézett tanácstalanul.

– És ti mit mondtatok fiam? – suttogott a nagymama.

– Zsófi nem akarja. Nem engedi.

– És te mit gondolsz? – karolt bele vejébe az asszony.

– Nem tudom… Így is, majd összeroppan. Még azt sem tudom… Mi lesz utána? – s újabb könnycsepp vájt barázdát arcán.

Az asszony várt egy kicsit, majd kézen fogva lányát, maga után húzta a folyosóra.

– Üljünk le egy kicsit. Jó? – vezette a fal mellett álló padhoz.

Kezével elsimított egy rakoncátlan tincset, lánya arcáról. Lassan kezdett beszélni.

– Tudod annak idején a háború kirobbanásakor besoroztak egy csomó fiatal fiút. Még alig éltek. Épphogy kin?ttek az iskolapadból. Mindegyik álmodozott valamir?l. Orvos lesz. Mérnök lesz. Vagy esztergályos. Családot alapít, és gyerekei lesznek.

– Miért mondod ezt nekem épp most anya? Amikor az enyém… – sírta el magát újra.

Az anyja magához húzta, s csitítgatta.

– Mindjárt megérted, kicsim. Aztán egy nap, valamelyik az életét adta, hogy a társát megmentse. Gondolkodás nélkül. Nem egy. Sok. Talán egy perc, óra, nap múlva amúgy is találatot kapott volna, de lehet, hogy túlélte volna a háborút. És sokan az életüket adták a hazájukért. De nem haltak meg értelmetlenül. Mert mások tovább élhettek. H?söknek nevezzük ?ket. Ugye érted már? – s bár az ? könnyei is újra eleredtek, igyekezett a hangját megtartva folytatni. – Tudom, hogy a fájdalom megbénít, nem enged tisztán gondolkodni. De talán kés?bb, úgy éreznéd, hogy nem volt hiábavaló… Talán egy kicsi vigaszt nyújtana, hogy egy kisgyermekben tovább él. Hogyha nem is ? dönthetett így, megmentette egy kis társa életét. Gondold át kicsim, amíg nem kés?! – Azzal lassan levette kezét lánya válláról, felállt s visszaballagott unokája szobájába.

Nem tudták mennyi id? telt el. Zsófi megjelent az ajtóban, s intett Máténak. Mikor odaért, átölelte, s a fülébe súgta: – Gyere, írjuk alá a papírokat!

 

Az orvosn?, belépett Misu szobájába. Az arca nem árult el semmit, így Edit és Misi félelemmel telve felállt, s közelebb lépett.

– Ha Isten is úgy akarja, élni fog a fiuk. Most szóltak…  – s halványan elmosolyodott.  

10 év 47 komment

mai mese

 

       

 

Lillácska, a faluban élt édesanyjával. Mindenki szerette, s mivel a szobája fala, a bútorai, de még a mobiltelefonja is lila volt, csak Lilácskának hívták. Egész héten otthon volt, iskola után legfeljebb a barátaival találkozott, de hétvégén irány az erd?! Felpattant Montainbike kerékpárjára, Mp4 lejátszóján zenét hallgatva tekert ki nagymamájához, hátizsákjában a készül? finomságokhoz valókkal. A Nagyi mélyen az erd?ben lakott ahol a madár se jár, Köjál, ÁNTSZ sem zavargott, s az APEH is messze elkerülte a félelmetes rengeteget. Így zavartalanul virágzott a zuglekvár, zugsavanyúság készítés, mint nyugdíj kiegészít? tevékenység. Esküv?kre, egyéb ünnepekre grillázs, torta, egyéb sütemények is útra keltek egy a falun kívülr?l induló, éppen a ház mellett húzódó úton különböz? autók csomagtartóiban.

Volt úgy, hogy idegenek próbáltak a faluban érdekl?dve a Nagyi nyomára jutni, de még a bárányok is hallgattak. Nemhogy az ott lakók. Hogyne! Hogy az asszonyoknak kelljen a konyhában görnyedni a süt? mellett. Vagy forgatni a lekvárf?z? kanalat, amikor délután mennek a legjobb sorozatok.

Lilácska hát, igyekezve kikerülni az ágakat nyomta a pedált, hogy miel?bb odaérjen. Már közeledett, amikor egy fa mögül elé lépett a farkas. Szeme villogott, s hatalmas nyelvével körbenyalta a száját. Lilácska épphogy meg tudott állni.

– Meguntad az életed? Elmentek otthonról? – húzta el kezét a homloka el?tt, míg leszállt a kerékpárról.

A farkas közelebb lépett.

– Beszélj csak! Beszélj! – s megsimogatta a gyomrát. – Idebent majd hallgatsz!

– Mi van öreg? Otthon hagytad a szemüveged? Nézz már rám! Felszedtem pár kilót. Nem látod? – veszekedett mérgesen.

A farkas egy pillanatra megtorpant, majd szélesen elvigyorodott.

– És az miért baj?

– E–gész–sé-ges táp–lál–ko-zás. Hallottál már róla? Tudod, te mekkora lenne t?lem a koleszterined? – Kopogtatta meg a homlokát Lilácska.

– Mi a fene az a koleszterin? – kérdezte a farkas, miközben újra körbenyalta a száját.

– Amit?l infarktust, agyvérzést kapsz te hígagyú.

– Kit érdekel, ha tele a gyomrom? – s még közelebb lépett.

– Hát IQ bajnok nem lesz bel?led, azt látom. De tudod mit? Kössünk üzletet!

– Hogy? – hajolt egész közel, mire Lilácska befogta az orrát.

– Most nem falsz fel, hanem ha jövök vissza, hozok kenyeret, és savanyúságot. Akkor nem ülöm meg a gyomrod. Annyit már kibírsz. Nem?

A farkas összezavarodott. „Ez a Lilácska okos. Talán nem árt hallgatni rá” – gondolta.

– Ok. Itt várlak – mondta bizonytalanul.

– Rendi – nevetett magában a lány, s felült a kerékpárjára.

A Nagyi már a ház el?tt várta.

– Már azt hittem, nem is jössz – mondta, miközben lesegítette a hátizsákot.

– Akkor hívtalak volna Nagyi! Csak az a félesz? farkas tartott fel – legyintett Lilácska

– Már megint? – csodálkozott rá Nagyanyó.

Lilácska csak legyintett.

– Na, menjünk be! – lépett a lépcs?re Nagyi.

Lilácska sorban az asztalra tette, amit hozott. A Nagyi már kihozta a kamrából a nagy, kétfül? m?anyag hordót, és beleöntötte a tíz liter, felforralt, leh?tött vizet.

Aztán a mérleget az asztalra tette. Lilácska mérte sorban. Ahogy hallotta.

 

15 dkg cukor

1.5 dl 10 %-os ecet

3 dkg só

1 púpozott mokkáskanál borkén az egészbe

 

Ezután a Nagyi odalépett a m?anyag hordóhoz. Beledobott 25 szem feketeborsot, ½ zacskó mustármagot, ½ zacskó egész köménymagot, 6 szem babérlevelet, ½ zacskó szárított kaprot.

Jól összekeverte.

– Mit teszünk bele, Nagyi?- kérdezte Lilácska lelkesen.

– Ma semmit Lilácskám. Holnap vágunk bele apróra, friss, kemény fejes káposztát, vékonyra karikázunk sárgarépát, apró rózsáira szedünk karfiolt, karikázunk bele lilahagymát, karikára vágott friss, kemény zöldpaprikát.

– Nyersen? – csodálkozott Lilácska.

– Bizony. Így minden vitamin benne marad, és nagyon finom. Ráadásul, ahogy fogy, úgy pótolható bármikor. Csak arra kell vigyázni, hogy mindenb?l csak friss, egészséges, kemény darabot dobjunk bele. Akkor hónapokig eláll. Mert ez is a neve. Dobálós savanyúság.

Másnap miután beledobáltak mindenféle feldarabolt zöldséget, Lilácska hazafelé készült. Már a kerékpárján ült, amikor megcsörrent a mobilja.

– Két perc, és ott leszek – mondta, majd visszafordult.

– Nagyi! Van még egy darab lilahagymád? Vár a farkas, tudod!

– Persze – azzal befordult a házba, s visszatért egy szép nagy darabbal.

Egymásra nevettek, és Lilácska elindult.

Az úton már várta a vadász, és két másik ember. A farkas egy ketrecben ült, és mérgesen morgott.

– Jó, hogy szóltál Lilácska. Már az egész állatkert ezt a mihasznát kereste. Ezentúl nyugodtan mehetsz a Nagyihoz az erd?n át.

– Ne felejtsd el! Egészséges táplálkozás! – azzal bedobta a hagymát az ordasnak.

Miel?tt kiért az erd?b?l, még visszaintegetett.

 

 

10 év 50 komment

 

A szeme fogta meg, az els? pillanatban. A szép barna, szelíd ?zikeszemek. Tetszett az is, hogy nem viselt sminket. Húsz deka felvágottat kért, s míg elvette és a lány kezébe számolta a pénzt, az végig mosolygott rá. Kissé kellemetlenül feszengett festékes munkásoveralljában, s gyorsan elköszönve igyekezett az ajtón kifelé. Másnap a lány szólította meg, míg szeletelte a felvágottat.

– A környéken dolgoznak? – mosolygott közben kedvesen, míg rápillantott.

– Igen. Az iskola felújításán. Könnyebb ilyenkor, a szünet idején – fizetett a reggeliért.

Egyre többet beszélgettek. Aztán jött az els? randevú, kés?bb a bemutatkozás mindkett?jük szüleinek. Egy év múlva összeházasodtak. Albérletbe akartak menni, végül, hogy takarékoskodni tudjanak, Kriszta szüleihez költöztek a szoba-konyha, fürd?szobás melléképületbe. Kifizették a rájuk es? rezsit, összehúzták magukat, s amit csak tudtak félretettek. Csak ritkán engedtek meg maguknak egy-egy mozit. Ruhát, cip?t, csak ha már nagyon muszáj volt. Gyuri hétvégéken lakásfestéseket vállalt, s mivel precízen, szépen dolgozott egyre több helyre hívták. Futót?zként terjedt a híre. Így hétvégén keveset volt otthon. Kriszta pocakja növekedni kezdett, jelezve, hogy kis lakót rejt. Bár megértette, hogy férje értük dolgozik, hiányzott neki sokszor f?leg hétvégén.

Gyuri szülei gyakran ott töltötték a vasárnapot, olyankor együtt volt a család legalább estefelé. Hamarosan vállalkozó lett, mert már nem gy?zte a felszaporodott munkát. Egyik kollégáját maga mellé véve, reggelt?l estig dolgoztak. Jöttek a vidéki hívások, hirdetnie sem kellett magát. Napközben sokszor eszébe jutott Kriszta, és nagyon bántotta, hogy épp a legnehezebb id?kben nem lehetett mellette, de új lakásba akarta vinni a kis családot. Szerencsére Petike éjszaka érkezett, így végig felesége mellett lehetett. Hogy ne essen ki a munkából, a két nagymama állandó ügyeletben volt Kriszta és a kicsi mellett. Petike els? születésnapját a külvárosban vásárolt családi házban ünnepelték. Hogy megkönnyítse Kriszta mindennapjait, hamarosan mindenféle háztartási gépet beteremtett a házba. Még mosogatógépet is beszerelt, hogy minél többet tudjon a kicsivel foglalkozni. Az asszony szépen ellátta a háztartást, f?zött mire hazaért, s a kisfiú is szépen fejl?dött. ? pedig boldogan mászkálta körbe a létrán mások szobáit fest?hengerrel, vagy tapétával. Ahogy kérték. Már több alkalmazottja volt, így több házat tudott vállalni, s?t. Felújítást is vállaltak, és ez még több megrendelést eredményezett. A nagyszül?k természetesen egymásnak adták a kilincset, s Kriszta egy nap, amikor együtt volt a család, bejelentette, hogy tanulni akar. Az els? meglepetésb?l felocsúdva természetesen biztatták. Szinte egyszerre mondták, hogy a gyerekre ne legyen gondja, természetes, hogy segítenek. Gyuri meglepte egy autóval, hogy ne legyen id?höz kötve. Igaz, hogy hat éves volt, de régi autószerel? barátjával átnézette, csak az után fizette ki, hogy az biztonságosnak ítélte meg. A szül?k elismeréssel néztek Gyurira, míg Kriszta ment egy kört az utcájukban. Aztán az els? iskolásnapok egyikén kisminkelve, lakkozott körmökkel tért haza. Az anyja már hazament, amikor Gyuri megérkezett a munkából. Mikor kérd?re vonta, hogy miért késett több mint egy órát, nevetve azt válaszolta, hogy az egyik lány hazavitte. ? festette ki. Mire Gyuri elhúzta a száját, s az asszony engesztel?n bújt hozzá.

– Tudod, ott mindenki így jár.

Aztán új ruhák, cip?k kellettek, mondván kinézik maguk közül. A vizsgaid?szakban már csak akkor volt f?tt étel, ha valamelyik nagymama f?zött. De minden ment tovább, hiszen Kriszta tanult. Amikor Petike óvodás lett, Kriszta egy cégnél helyezkedett el. Munka mellett tanult tovább. Egyik vasárnap az ebédnél, két színházjegyet tett le az asztalra. Párja kérd? tekintetére csak ennyit mondott könnyedén:

– A többiek is ott lesznek – célzott a munkatársaira.

Furcsán érezte magát rendesen felöltözve. Nem volt hozzászokva. Az asszony bemutatta mindenkinek. Az utolsó férfi – valami hangzatos nev? – megkérdezte, mivel foglalkozik.

„Szobafest? vagyok” – akarta mondani, de csak az els? két hangig jutott, mikor felesége a szavába vágott:

– Vállalkozó. Gyuri vállalkozó – s megrovóan pillantott rá.

Attól az estét?l, valami megváltozott. Kriszta egyre többször túlórázott, s ha hazaért a könyveibe bújt. Ha Peti elaludt, s ? magához akarta ölelni, egyre többször tolta el magától azzal, hogy még tanulnia kell.

S most itt áll a komor, sötét folyosón a tárgyalóterem mellett. Kriszta a padon ül, a hangzatos nev? mellett. Másik oldalon a fia bújik az anyjához. Az ? láthatásáért pereskedik. Amióta felesége elköltözött, alig láthatta a gyereket. Folyton valami kifogással fogadja, ha felhívja. A gyerekre nézett, s Peti elfordította a fejét. Mintha ? lenne a hibás. Persze ?miatta vannak most itt, miatta kellett idejönniük!

Állt még pár percig, a gyerek id?nként ránézett, de amint a tekintetük találkozott újra elfordította a fejét.

Amikor hirtelen elé lépett, és leguggolt Petike ?szinte érdekl?déssel nézett rá nagy szemeivel. ? megfogta a két kis kezet, és vigyázva, hogy a hangját megtartsa, a fia szemébe nézett.

– Kisfiam! Soha ne felejtsd el, hogy nagyon szeretlek! – puszilta meg gyorsan az arcát, majd felállt, s elindult a folyosón a kijárat felé.

 

    

10 év 43 komment

 

Az apja lehajolt hozzá, miközben a kezébe nyomta a babát és mondott valamit. Látta, ahogy mozog a szája, de akkora volt a hangzavar, a német szavak kemény pattogása, az emberek riadt kiabálása, hogy nem értette. Nézte, ahogy egy fekete ruhába öltözött ember megragadja az apja karját, és a teherautó felé taszigálja. Az anyja mellette állt, és hangosan sírva kiabált a férje után. Erre egy másik fekete ruhás férfi mellé lépett, és megütötte az anyját, amit?l az a földre zuhant. Valamit ordított a férfi, de nem értette, csak azt fogta fel, hogy magyarul beszélt.

Felébredt. Mindig ugyanannál a képnél. A teherautó elindult, az apja addig nézte ?t, amíg el nem t?ntek a kanyarban.

A hálóing csupa víz volt rajta és leveg? után kapkodott. A férje felkapcsolta az olvasólámpát az éjjeliszekrényen, s ránézett. Akkor már ült. Kérdés nélkül is tudta, a régi id?kr?l álmodott. Mióta tudta, hogy hazalátogatnak, s?r?södtek a visszatér? álmok.

– Hozzak egy teát? – kérdezte, miközben végigsimított Eszter karján, együttérz?n.

– Köszönöm, az jó lenne. Kiszáradt a torkom – s hátrasimította haját.

Ádám a mikróban egy bögre vizet melegített, benne egy gyümölcstea filterrel. Belecsavarta fél citrom levét, s befordult vele a hálószobába. Ahogy Eszterre nézett, pillanatra a régi lányt látta maga el?tt. A sötétbarna hullámos haját, sudár termetét, mely két gyermek után is megmaradt, s bár a haja már rég ?szbe fordult, összességében még ?rizte egykori szépségét. Leült az ágy szélére, s felesége felé nyújtotta a csészét.

– Vigyázz, meleg! Meg ne süsse a kezed – figyelmeztette. Eszter elmosolyodott halványan, miel?tt belekortyolt óvatosan. „Mindig ilyen volt. Ilyen gondoskodó” – gondolta.

Két árva, szinte még gyerekek, amikor találkoztak. Örömmel kötötte hozzá az életét, hiszen attól a perct?l nem volt egyedül a világban.

– Édesem, nem kellene ezt az utat elhalasztani? Aggódom érted. Biztos, hogy elég er?s leszel szembenézni… Nem tudta folytatni. Eszter kérd?n nézett vissza rá.

– Elhalasztani? Betöltöttem a hetvenkett?t. Hová halasszam? – kezét Ádám kezére tette. – Szembe kell néznem… Nem mehetek el így. Gyáván… – S szeme megtelt könnyel.

Ádám elvette a csészét és magához ölelte. A szíve körül ugyanazt a melegséget érezte, mint régen. Amikor el?ször ölelte magához. Lepergett el?tte az életük. A gyerekek születése, az unokák… És Eszter mindig tudta mi a dolga. Tette, fáradhatatlanul, panaszkodás nélkül, boldogan. Családja volt. Az övé. S remélte, hogy soha többet nem vehetik el t?le az övéit.

– Vigyázni fogok rád. De ígérd meg! Ha… Azonnal szólsz, s az els? géppel hazajövünk.

– Rendben, megígérem. Most lezuhanyozok, mert így nem fekszem vissza.

Mire visszatért, friss ágynem? várta. Mindenben megnyugodva, reggelig nyugodtan aludt.

A reptéren autót béreltek, s azonnal a szállodához hajtottak. Ádám döbbenten figyelte a tömött sorokban hajtó autókat. Gondolta, hogy itt sem állt meg az élet, de a változás minden képzeletét felülmúlta. Eszter, mintha meg sem lep?dött volna, ebb?l tudta, hogy pattanásig feszültek az idegei. Ismerte, tudta, hogy leköti a gondolatait a félelem. Nyugtalan volt. Miután elfoglalták a szobájukat, kényelembe helyezték magukat pihenni. Hosszú volt az út, jó volt kicsit kinyújtózni, a kényelmes ágyon.

– Mikor akarsz… – akarta kérdezni, de Eszter a szavába vágott.

– Holnap. Nem akarok menni ma sehová. Majd kés?bb szeretnék kiülni az erkélyre, nézel?dni. Szokni… – fogta meg Ádám kezét.

– Pihenj csak – s rácsókolt a kézfejére.

Egy órácskát szenderegtek, majd az erkélyr?l nézték az utca forgalmát. Amikor leszállt az este, s a forgalom gyérült, az asszony kitalálta, hogy nézzék meg az éjszakai f?várost. Leny?gözte a látvány, bár az új hazában megszokta az esti fényár, a felh?karcolók látványát, a mostani Pest csak részben emlékeztetett a régi világra. Sokfelé jártak, egy utcát kerültek csak messzir?l. „Csak holnap” – dobolt Ádám fejében.

Az asszony megéhezett, egy étterem közelében leparkoltak. Vacsora után az étteremb?l kilépve, elindultak egy sétálóutcában. Üzletek sora el?tt haladtak, érdekl?dve nézték a mai módit. Egy díszes cégérre tévedt Eszter tekintete. „Antikvitás” olvasta hangosan.

– Gyere, nézzük meg! Talán van valami a mi id?nkb?l – húzta magával férjét.

A kirakat csak halványan volt megvilágítva. A kirakatban fésülköd?-asztalka, rajta dísztárgyak. Hátrébb, a félhomályban tükrök antik keretben, festmények. Egy, talán telefonasztalka, rajta csipke, s a tetején középen egy régi baba. Eszter közelebb hajolt a kirakathoz, hogy jobban lássa, végül hozzányomta az orrát is.

– Nem… Az lehetetlen… Ennyi év után… – suttogta s hangtalanul, majd egyre er?sebben rázni kezdte a zokogás.

Ádám nem értette, mi történt, közelebb lépett, s magához vonta az asszonyt, aki a vállára borulva zokogott.

– De hát mi történt? – kérdezte értetlenül.

– A babám… Ott van bent – mutatott a kirakat felé.

– Csak hasonlíthat hozzá. Gondolj bele drágám! Ennyi id? után…

– Egyfolytában róla álmodom. Kérlek! Az ott az én babám. A cip?je nincs meg. De az álarc, a ruha… Ebb?l, csak ez az egy volt. Anyám csinálta nekem a ruháját. Apám meg az álarcot. Báli ruha van rajta.

– De hát… – nem tudta folytatni. A felesége szemébe nézett, és képtelen volt folytatni. Ha ? azt mondja, hogy a baba az övé, akkor az övé.

– Reggel érte jövünk. Rendben? – s letörölte kezével a könnyeket.

Az asszony bólintott, s a férfi megnézte a kis táblán a nyitva tartást. Kilenc óra volt ráírva.

Már tíz perccel el?tte ott voltak. Fiatal n? nyitotta ki az üzletet. Eszter egyenesen a babához sietett. Felvette, nézegette.

– Az sajnos nem eladó. Csak dekoráció – mondta mosolyogva, szánakozón az eladón?. Közben rendezkedett.

Eszter nem is hallotta. Nézte a babát, és bevillant egy kép. A férje mellette állt, s csak nézte, amint türelmetlen mozdulattal megfordítja, s a mellényke nyakát lehúzva, két bet? villan el?. B E: Bauer Eszter. Ádám nem akart hinni a szemének. Eszter arcán újra könnyek peregtek. A férfi az eladón?höz fordult.

– Szeretnénk megvenni a babát! Kérem, mondjon egy árat! – s el?vette pénztárcáját.

– Sajnálom, de ahogy az el?bb is mondtam, a baba nem eladó. Csak dekoráció – mosolygott Ádámra udvariasan.

– A feleségem szeretné a babát, s minden eladó, megfelel? árért. Kérem, mondja meg, mennyiért hajlandó eladni?

– Nézze uram! Én alkalmazott vagyok, nem az enyém az üzlet. De azonnal felhívom a f?nököm, s megkérdezem, ha önnek megfelel.

– Kérem, legyen szíves! – dobolt ujjával a férfi az asztalon.

Mikor meghallotta az árat, elmosolyodott. „Ha mindenáron kell, fizesd meg!”

– Ennyi készpénz nincs nálam, de a sarkon láttam egy bankot, azonnal visszajövök – mondta az eladón?nek, s Eszter mellett elhaladva, odasúgta, hogy azonnal jön. ?, mintha most ébredt volna, csak bólintott, s máris újra a babát nézte.

Pár perc múlva, az autóban ültek. A férfinek csak most jutott el a tudatáig, mi is történt.

– Ez hihetetlen. Hol lehetett ennyi ideig? Változott rajta valami? – nézett a felesége arcára, ami még mindig könnyes volt.

– Nem. Csak a cip?je hiányzik – s forgatta tovább.

Ádám el?vette a térképet. Fogalma sem volt, hol vannak.

– Akkor, mehetünk? Vagy már nem akarsz odamenni? – kérdezte tétovázva.

– De. Látni akarom! Felkészültem – s kis bizonytalanság volt érezhet? a válaszban. Ádám kiterítette a térképet. Felnézett a mellettük lév? utcatáblára, majd rányomta az ujját. Aztán vezetni kezdte, s végül elégedetten becsukta.

Az utcában nem volt parkolóhely, a párhuzamos utca elején álltak le. A babával a kezében megállt a valamikori volt házuk el?tt. Itt semmi nem változott. Felnézett az ablakokra. Olyan idegenek voltak. A kapun a hatalmas rézkilincs… Az apja, és az anyja keze nyomával… Meg kellett fognia. A fájdalom feler?södött a lelkében. Vannak sebek, melyek sosem gyógyulnak be. Aztán megállt a járda szélén. A fejét a babáéra hajtotta, s lecsukta a szemét. Nagy volt a zaj. Mint akkor, csak ezek a zajok másfajták voltak. A béke zajai. Autók, munkahelyek, nevetgélések zajai. Beült az autóba. Felhúzták az összes ablakot. Hirtelen csend támadt körülötte. A házat nézte. Majd becsukta a szemét. Kis id? múlva tisztán látta a német tiszt arcát, egy pillanatra. Majd az apja száját nézte. S végre most megértette. Megértette, amit mondott. Még a vész pillanatában is ?t féltette.

– Menjünk vissza a szállodába! – mondta alig hallhatóan.

Szó nélkül elindult. Tudta, most jobb, ha nem szólal meg. A szobában Eszter egy ideig ült, majd a férjére emelte a szemét.

– Úgy vigyázz rá, mint a legdrágább kincsedre! – ezt mondta apa.

– A legdrágább kincsedre? – csodálkozott rá Ádám. – Talán arra gondolt, hogy ez az egyetlen játékod, amit magaddal vihetsz. Ami összeköt az otthonoddal…

– Nem tudom. Apám nagyon szeretett minket, de nem volt szentimentális. Ez nem jellemz? rá.

Felhozatták a vacsorát, s közben megbeszélték, hogy másnap hazarepülnek, ha kapnak helyet valamelyik gépre. Már nincs miért maradniuk, és otthon várják ?ket a gyerekek, unokák.

A vacsorához, egy üveg Tokaji aszút is kértek. A hazalátogató barátaiktól kaptak ajándékba, ismerték kit?n? min?ségét. Ádám a poharát a kezében tartva éppen mondani akart valamit, amikor a boron keresztül megcsillant valami fényesen. Odanézett. Majd lassan, döbbent arccal felállt.

– Az apád, egy bölcs volt – mondta, miközben az asztalhoz vitte a babát.

Az asszony csodálkozva, kérd?n nézett rá.

– „Ha el akarsz rejteni valamit, tedd ki szem elé!” – ezt a törvényt követte – A gombok. Színarany. Közepében egy drágak?vel. A fejdísz. Az álarc, kövekkel kirakva.

Majd hangosan felnevetett – és még az a botcsinálta régiségkeresked? sem vette észre. Nem akarta eladni, meg sem nézte rendesen – nevetett némi elégtétellel a hangjában az áráért.

– Add csak ide! – nyúlt érte az asszony.

Mikor átvette, felemelte a ruháját. A hasán, alig észrevehet?en egy varrás volt látható. Óvatosan felfejtette. Az afrikszer? bélel? anyagba nyúlva kis puha textilcsomagot talált. Óvatosan kihúzta. Kézzel volt végigvarrva. Gyengéden rácsókolt.

– Anya. ? varrta végig.

Kibontotta az öltést. Három aranylánc volt benne, medállal. Az egyik egy Dávid csillag.

Elfutotta szemét a könny.

– Az övé volt. Apámtól kapta – suttogta, miközben kinyitotta a kapcsot, s a nyakába tette. További két gy?r?, ékk?vel, egy pár fülbevaló került ki a kis zacskóból. Bedugta ujját, a baba porcelán fejébe. Onnan is ékszerek kerültek el?. Láncok, gy?r?k. Aztán óvatosan visszavarrta.

Másnap hazautaztak. Az ékszereket szétosztotta a családban, csak az édesanyja láncát tartotta meg. Örökre elt?nt életéb?l, a nyomasztó álom.              

10 év 27 komment

  

 

A szoba, valamivel kisebb volt, mint otthon. Két hever?, egy-egy éjjeliszekrénnyel, ruhásszekrény, két fotel, közte dohányzóasztal. A sarokban virágállvány. Miel?tt leült a fotelba, kinézett az ablakon. Pár méterre az épülett?l, egy bels? keskeny poros úttest húzódott. A másik oldalán, egy alacsonyabb téglaépület állt. Régen építhették, rozsdás rács fedte a repedezett zöld keret? ablakot. Sz?knek érezte a blúzt, míg helyet foglalt az asztalka mellett.

A lánya a ruháit hajtogatta be az üres szekrénybe, s úgy érezte, kerüli a tekintetét. Talán egy kis biztatásra várt. De Ica csak siet?sen rendezkedett.

– Kicsim, ha sietned kell, menj csak, elpakolok én! – mondta bizonytalanul.

Ica rápillantott, egy mosolyféle torzult arcán.

– Hagyd csak, ennyi id?m még van – rápillantott órájára, s kicsit jobban sietett.

Letette a pár papucsot a leterített hever? mellé, s a végére terítette a vadonatúj köntöst.

Az eredménnyel elégedetten lépett az anyja elé, mire az felállt a fotelból.

– Kész vagyok, rohanok. A mobilod, és a tölt?je megvan ugye? A telefon legyen mindig nálad, hogy elérjünk! Este hívlak – azzal siet?sen megpuszilta két oldalról, s már indult is kifelé a szobából. Az ajtóból, még visszaintett.

Az asszony tehetetlenül állt még, s látszott rajta, hogy nem tudja, mit kezdjen magával?

Az ajtónyílásban, egy hasonló korú asszony jelent meg, melegít? alsóban, rövid ujjú blúzban.

Rámosolygott, belépett és kezet nyújtott. Bemutatkoztak. Megegyeztek, hogy tegez?dnek, hisz mostantól szobatársak lesznek. Felajánlotta, hogy végigvezeti az épületen még ebéd el?tt, de ? fáradtságra hivatkozva inkább pihenne.

A másik ráérzett, hogy talán egyedül lenne, mosolyogva halasztást ígért kés?bbre. Majd felvette a könyvét az éjjeliszekrényr?l, s kilépett a szobából.

Magára maradt. A szó valódi értelmében. A torkában gombóc növekedett. Leült a fotelba, s úgy fordította, hogy kilásson az ablakon. Haza gondolt. A kertre. A rózsáira, amit oly féltve gondozott, és amikor már szépen sorban nyíltak, mindig volt bent a szobában nála is, és Icáéknál is friss virág. A gyerekekre, akik iskolába menet mindig megálltak a háza el?tt, s mindig kaptak egy-egy almát, körtét a fákról. A gombóc már majdnem szétfeszítette a torkát, és a szeme is égett. Nézte, a szemben lév? kis házat. Valaki fehér köpenyben, épp az ajtót nyitotta kulccsal. Kis id? múlva kifordult, s egy rekesz almát tartott a kezében. Pár másodperc, s elt?nt a szeme el?l.

Kissé lazult a torka, míg az el?bbi jelenetet nézte, de most újra visszatért gondolataihoz.

Egészen, a régmúltba. Amikor Ica még kicsi volt, és el?ször vitte óvodába. Hogy sírt, amikor otthagyta, s ? hiába próbálta elmagyarázni, hogy neki dolgoznia kell. ? is napokig kisírt szemmel ért be a munkahelyére. Volt, aki mosolygott rajta, s volt, aki magához ölelte vigasztalón. De este együtt voltak, mind a hárman. Játszva, mesét olvasva.

?érte, nem jönnek el este. Amikor egy hete vásárolni ment, mint minden reggel, egy téren találta magát. Mindenfel?l magas házak, s ? nem tudta megmondani, hol lakik. Akkor este összeültek, s neki meg kellett értenie, hogy nem dolgozhatnak úgy a lánya, és a veje, hogy nem tudhatják, ? merre jár. Hol éri baj. Másnap Ica ismer?sökkel beszélt telefonon, és így nem kellett hónapokat várnia. Könnyek gördültek végig az arcán. Most döbbent rá, hogy ez az egész annyira végleges. Talán a gyógyszer, amit kapott… De azt mondta a veje, hogy ne kockáztassanak! Bánthatják, kirabolhatják… Talán igaza van.

Az étkezéseknél, együtt volt a többiekkel, de este nem ment a közös tv nézésre. Pedig otthon este sokáig nézte a filmeket. Ica hozott neki könyveket, de nem volt türelme olvasni. A szobatársa eleinte próbált vele társalogni, de érezte, hogy csak kényszerb?l válaszolgat. ? megszokta már itt, otthon volt magányos, itt barátokra talált a volt tanárn?.

Ica eleinte jött, esténként süteményt, gyümölcsöt hozott. Egy nap örömmel újságolta, hogy el?léptették a munkahelyén, igaz, ez tanulással jár. Kicsit ritkábban tud jönni. ? örült neki, és nyugtatgatta, hogy nincs semmi baj, el van ? itt. A telefonok is ritkultak, s már hétvégén jöttek csak az unokákkal. Nyáron két hétre Spanyolországba mentek. Rohan hozzá, amint hazaértek, ígérte Ica. Rájuk fér a pihenés, mondta ? örömmel. Menjenek csak!

Egy hét múlva délután, a fotelban ült. Egyszer csak felnézett, s elmosolyodott. Ica állt mellette, s a vállára tette a kezét…

Úgy is találtak rá. Mosolyogva.

         

 

10 év 25 komment

  

Hideg volt. A Zagyva partján három fiatal roma férfi ült, s fogásra várt. Vastag kabátban voltak, mégis id?nként vacogott a foguk. Pirkadatkor érkeztek, s abban reménykedtek, hogy ebédre a tányéron illatozik a sült hal, s nem lesz hiábavaló a fagyos várakozás. Keveset beszéltek, hogy elkerüljék a torokmetsz? jeges szél beszippantását. Nézték a vizet, s magukban talán kapásért fohászkodtak. Nyolc óra körül járt az id?, az iskolákban már becsengettek. Akkor jelent meg a n?. Magasan fent, a termésk?vel szépen kiépített Zagyva-parton. Babakocsit tologatott. Meg-megállt, majd újra elindult. A vizet nézte. Az egyik férfi a szeme sarkából érzékelte a mozgást, s felnézett.

Magában csodálkozott is, hogy ilyen cudar id?ben sétáltatja az apróságot, de hirtelen felmerült benne, hogy talán a nagyobbat vitte iskolába, s egy kis friss leveg?re vágyott. „Biztos nem marad sokáig, csak körülnéz.” – gondolhatta. Elfordult, s nem is foglalkozott vele tovább. Percek teltek el. Újra a vizet nézte ? is, és arról beszéltek, hogy lassan szedel?zködnek, s hazaindulnak.

Ekkor a parton t?lük úgy tíz méterre, nagyot csobbant a víz. Mindhárman odanéztek, s az asszony még karjában tartva a csecsem?t épp a víz alá bukott. Az a férfi, aki meglátta fent a parton, felugrott, s ledobta kabátját, hogy a vizet magába szívva ne húzza le. A másik férfi, aki mellette ült szintén vetk?zött. Miel?tt beugrottak, az els? odaszólt a társuknak, aki még kábult volt az események hatásától, hogy hívja a ment?ket! S már úsztak is befelé az asszony után. A víz elragadta karjából a picit, akit hol feldobott a víz a sodrásával a tetejére, hol alábukott. Leveg?ért kapkodva, szaggatottan sírt fel. Az asszony vagy nem tudott úszni, vagy nem akart, mert hagyta, hagy dobálja a folyó, meg sem próbált küzdeni az életéért. Az els? férfi, elérte a kicsit. Kapálózott, a víz a szájába csapódott, s fuldokolva, rángatózva köhögött. A férfi, a sodrás ellenére igyekezett a fejét fenntartani, ami nem volt egyszer?, mert a baba még nem tudta sokáig tartani magát. A másik, aki a sógora, megragadta az asszony karját, de nem akarta hagyni, hogy kihúzza. Viaskodva, kimerülten vonszolta partra. Addigra a kicsit a megment?je a kabátjába csavarta, s bár a ruha ráfagyott a testére, minden mozdulatában fájdalmat okozva, igyekezett a gyermeket úgy tartani, hogy ne férjen hozzá a csontig hatoló jeges szél Az asszonyra is meleg kabátot terítettek, és ? igyekezett nem nézni senkire, csak lehajtott fejjel egyfolytában sírt. Türelmetlenül néztek fel a partra, s egyszer csak sziréna közeledett. Addigra a Zagyva-parton álló emeletes házakból emberek szállingóztak a part felé, egyre többen lettek, s döbbentek figyelték az eseményeket, de senki nem ment le a gátról a partra.

A ment?sök hordágyat vettek ki, és elindultak a gátoldalban lefelé, de nehezen haladtak a fagyos csúszós füvön. A fiatal férfi karján a kisbabával megindult feléjük, ekkor a másik két férfi, karon fogta két oldalról az asszonyt, s szintén felfelé kezdtek haladni.

Amikor a ment?orvos meglátta a két férfit az összefagyott ruhában, azonnal kéretett még autót az életment?knek, hiába tiltakoztak.

Az asszonyt, és gyermekét elszállították, pár perc múlva a két férfi is a kórház felé haladt a másik ment?autóban.

A történetet a helyi városi televízió bemutatta, amikor átadták az életment? érdemérmet a fiatalembereknek a városházán.

A riporter kérdései között elhangzott, mire gondolt a férfi, mikor a jeges vízbe vetette magát, hogy az apróságnak megmentse az életét? A válasz, egyszer? volt. A saját két kicsi fiára.

 

A hír, nem volt országos média érték?.   

10 év 39 komment

 

  

Minden tavasz, csalódást hozott, amikor láttam a szomszédaink és a környék házainak eresze, erkélye alatt sorban, szépen gyülekez? fecskefészkeket. Csak a mi házunk maradt fecskecsivogástól mentes. Nagyon bántott minket, mert akadt egy-két ház, aminek az erkélye fölé, az eresze alá papírcsíkokat rögzítettek spárgán, hogy a lobogásuk elriassza az odaköltözni szándékozó, kis tollasokat.

Kelet-Nyugati fekvés? a házunk, ideális a délel?tti napsütés utáni árnyékosabb napszakkal a h?ség elkerülésére. De a madarak ezt sem vették figyelembe, mert elkerültek minket. Egy hétvégén, párom meglep? ötlettel állt el?. Falun él? emberekt?l hallotta, s hamar meg is akarta valósítani. Mikor elmondta, hogy mit is javasoltak neki, hatalmasat nevettem, és azt mondtam, valószín?leg a bolondját járatják vele.

Reggeli után, el?készítettem a f?zni valókat, s míg feltettem f?ni az ebédet, ? vásárolni indult. Úgy egy óra múlva, miután a szatyrokból minden dolog a helyére került, kerti ruhába öltözött, s kivitte a f?nyírót. Pár nap eltelt, s reggel felébredve arra lettem figyelmes, hogy madarak repülnek az ablakunk fölé. Kissé elid?znek, majd elrepülnek, s ez ismétl?dik folyamatosan. Óvatosan kilopóztam a hálószobából, köntösbe bújtam, kimentem a ház el?tti járdára, s felnéztem. A hálószoba ablaka felett, egy fészek körívének az alja kezdett kibontakozni. A két villás farkú fecske a fejem fölött körözött, s én a velem együtt az udvarra szaladt kutyákkal visszasiettem a házba, hogy ne zavarjuk az építkez?ket. Mire visszaértem, a férjem már ébren volt, s én örömmel meséltem neki, mit láttam odalentr?l. Azt mondta, miközben a madarak röptét lestük mindketten, hogy ? is felfigyelt a szokatlan mozgásra, míg lent voltam, és sejtette, mi történik odakint. Nem is volt meglep?dve, de örült ? is nagyon.

Reggeli után, együtt is megnéztük, s a szemem akkor kerekedett ki igazán, amikor magasra téve, hogy a kutyák ne érjék el, egy kis tálban vizet, s egy másikban nedves agyagot mutatott. Elszégyelltem magam, s be kellett látnom, hogy a népi praktikák igenis, léteznek, és m?ködnek. Megkövettem a férjem, s alig vártam, hogy megteljen a fészek élettel. Igyekeztünk minél kevesebbet zavarni lassan beköltözni készül? kis lakóinkat. Este, miután elnyugodtak, vittük ki a szemetet, ürítettük ki a levelesládát. A kutyákat hamar megszokták, nem zavarta ?ket, hogy jönnek-mennek. Egyik hétvégi reggelen, még épphogy elhagyta a nap a horizontot, hangos csivitelésre ébredtünk. Határozottan veszekedésnek hangzott, mindketten egyszerre mondták a magukét.

– Hallod? – kérdeztem párom felé fordulva. – Már a konyhaszekrény színén vitatkoznak.

Jót nevettünk, ?k meg mintha elszégyellték volna magukat, halkabban osztogatták egymást tovább. Egyszer aztán a bevásárlásból hazatérve három apró, sárga tátika száj jelent meg a fészek szélén, élelemre várva. Míg a zárral bíbel?dtünk, hogy miel?bb bejussunk a házba, az egyik fecske visszatért bizonyára jó falatokkal, s idegesen repkedett körülöttünk. Egy id? múlva ez is megváltozott. Már nyugodtan elrepültek mellettünk, volt úgy, hogy majdnem súrolta a szárnya a hajam.

Hogy ne piszkítsák össze a teraszt, a férjem egy tálcát szerelt a fészek alá, s konyhai papír kéztörl?t duplán ráhajtogatva könny?vé tette a cseréjét. Ez volt a szerencse, mert egy nap csak két apró tátott szájat láttunk, s a két nagy fecske idegesen repkedett a fészek körül. A férjem felnézett a tálcára, s az egyik apróság ott mocorgott. Szerencsére a puha kéztörl?papír, felfogta az esést, így csak attól kellett félnünk, nehogy a mocorgás következtében mégis a földre kerüljön. Tudtuk, hogy kézzel nem érinthetjük, mert nem fogadja vissza az anyjuk, de hogy juttassuk vissza? Párom végül felvette a véd?keszty?jét, amivel a kerti munkákat végzi, a f?nyíró f?gy?jt?jéb?l kivett egy félmaréknyi, félig megszáradt füvet, s azzal együtt óvatosan megfogva az apró testet visszatette a fészekbe.

 

Másnap reggel már újból három kis buksi versenyzett, az életet jelent? falatkákért. Mi pedig végtelenül örültünk. Teljes volt a létszám újból.    

10 év 29 komment

 

 

 

                                                                                                                       Julikának ajánlva

 

Egy ember elment közülünk. Itt hagyta ezt a sok jóval, és sok rosszal telt világot. A szomszédunk volt, tíz éven át. Szép kort ért meg, tartalmas életet élve. A családja ehhez méltóan, a kérésére rendhagyó módon búcsúztatta a rokonokkal, s velünk, a közvetlen szomszédokkal. A Tisza lett végs? nyughelye, oda vezetett utolsó útja.

Délel?tt tíz órában jelölték meg az id?pontot, amikor a fekete ruhába öltözött kis csapat elindult a várossal szembeni oldalon szépen kialakított Tisza-parti sétányon a búcsú színhelye felé. Hamvait unokája vitte legelöl, édesanyja, és párja által közrefogva nyomában, lassan, méltóságteljesen, a gyászoló kis csoporttal. Egy hatalmas stégnél megálltunk, s egy szintén fekete ruhás férfi köszöntve minket, jelenlév?ket, búcsúbeszédbe kezdett. Míg hallgattuk az életér?l szóló nekrológot, elnéztem a stégen a történéssel mit sem tör?d? színes napozó, szárítkozó vadkacsákat. Méterekre t?lünk, békésen tollászkodtak.

„Egyetemi tanár volt” – hallottam közben, de ma már nem kérdezhetünk t?le semmit, abból a sok tudásból, amit magában hordozott. Mint ahogy ? sem tudja már, hogy tegnap este hirtelen csapott le a vihar ránk, és nem fogja tudni, hogy a hétvégén elviszik-e a hatalmas lottónyereményt.

A sok viharos, es?s hét után teljes er?vel tombolt a nyár, s én átnéztem a megáradt folyó város fel?li partjára. Szemben a Tisza szálló és gyógyfürd? épülete emelkedett, s egy férfi éppen megtöltötte a demizsonját a kifolyó gyógyvíz kútnál. Átnézett ránk, majd mikor megtelt a demizsonja, továbbállt. Alighogy elt?nt az épület mellett, kukásautó gördült az épület mellé, s hangos csörömpöléssel kiürítette a szálló szemetes edényeit.

„Egy gyermeknek adott életet” – folytatódott az élettörténete. A nap dacolva az elmúlással, vidám ragyogásba vonta a fákat, és mindent, életörömet sugallva az itt maradottaknak. „Az volt a kérése, hogy ne gyászolják”- hangzott, mint egy üzenet, egy jel, meger?sítés, a ragyogó id? sugallatára. Mintha segítségül hívta volna égi kísér?nket is, hogy megértsük akaratát. Újra a túlpartot néztem. Kerékpárosok rótták útjukat valahová, kerülgetve a nemrég megkezd?dött vakációt élvez?, andalgó, fagylaltot majszoló fiatalokat. A férfi a búcsúbeszédet befejezve elköszönt t?lünk, s Kitti, az unoka lassan leballagott a stégre, s gyengéd mozdulattal a vízbe szórta a hamvakat. Majd mindenki a vízre helyezte a szál virágot, hogy elkísérjék utolsó útján a távozót. Néztem a vízen úszó fehér és színes virágokat, közben a felette szálló f?nyíróinak hangját, a parkfenntartó munkások hangos beszédét és nevetését hallottam.

Egy pillanatra élessé vált bennem a lét és nemlét éles ellentéte. Egy ember eltávozott ebb?l a sok jóval, és sok rosszal telt világból, de hiányát csak azok érzik, akik ismerték. Az élet pedig mintha mi sem történt volna, megy tovább.

 

 

Tara Scott Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.