Sonkoly Éva : Képzelet-suhanás

Ne feledd… *

 

 

Hosszú útra indulok autóval. Utazótáska a csomagtartóba kerül, kézitáskám valami ok miatt a hátsó ülésre teszem. Olyan érzésem van, hogy ott a helye, mellettem üres az ülés, mintha kellene valakinek…

    Iratok szokás szerint a kesztyűtartóban, egy pillantás a telefonra. A kulcs elfordításával bekapcsolódik a rádió. Kellemes zene szól. Kigurul az autó a parkolóból.

    Ma nincs is olyan meleg, nem kell a légkondi. A városból kiérve üres út fogad. Jó tempóban lehet haladni. Nem sietek, megvárnak.

    Szép a nyári táj a Dunántúl dombjai között haladva. Ismerem az utat is.

    — Itt jobbra kell fordulni… — tudom, de furcsa dolog történik. A kormánykerék nem engedelmeskedik.

    — Valami baj lehet… — gondolom. Próbálom a holtjátékon túl, mindkét irányba forog. Akár keresztbe is állhatnék az úton.

    — Akkor mi volt ez az előbb? — Lassan úgy érzem, nem is én irányítom az autót, az visz engem valahova.

Kíváncsian nézelődöm. Elmaradnak a dombok. Alföldi síkságon haladok. Ismerős tájak. Hazamegyek.     

    — Haza? Hiszen nem is itt lakom, de valamikor… — a városban megáll az autó a ház előtt. — Igen, itt nőttem fel, ezen a helyen. — Ki akarok szállni.

    — Maradj! — hallok egy kedves hangot. Meglepődöm.

    — Csak álmodj! — súgja. Becsukom a szemem, látom magamat az udvaron játszó gyermekként, motorral induló fiatal lányként, majd hófehér hosszú ruhában, ahogy kilépek a kapun, hogy új életet kezdjek.  Álmodnék még tovább, de valaki azt mondja:

    — Indulni kell!

 

Messze idegen tájakat látok deja vue érzéssel nézem. Én erre utasként jártam régen, átlépve a keleti határt. Akkor más volt ez a táj. Most régi, nincs egyetlen autó sem, az út is rossz. Mintha visszafelé haladt volna az idő… Kényelmetlenül érzem magam. Egy szerpentin út szélén megállunk. Kiszállok. Levegőt venni, pihenni. Könnyű kéz a vállamon, de nem látok senkit, ez zavar. Szétnézek, szemem messze lát, szívem melegszik, semmi sem idegen már.

    — Látod? — kérdezi valaki, aki most kedvesen átölel. Bólintok.

    — Gyönyörű! — suttogom.

    — Igen, és magyar minden göröngy, minden szurdok, melyen nyomot hagytak a lovak patái.

    — Indulhatunk! — hallom.

    — Úgy maradnék még…

    — Vége az álmodozásnak. Ez csak egy kis kitérő volt emlékezni jöttünk, hogy tudd, itt vannak valahol a gyökereid. Soha ne feledd! Ezt sem, s azt a másikat, ahonnan te indultál!

 

    Valami fényesség csillan a mélyben és halk hang, mint egy galamb szárnycsapása…

    Ülök az autóban, nézem a galambot ott mellette… még verdes a szárnya. Kiszállok, már alig van benne élet…

    Egy fiú fut át a parkon, még szóródik a kavics a kezéből…

 

 

Lelkem lábujjhegyen áll,

kapaszkodót keres.

Feltekint, oly magas az ég…

Csak az ujjad add, Uram, érinteni,

s lesz menedék.

Fények, árnyak rajzolnak utat.

Képzelet-suhanás ez,

semmi más…

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.08.12. @ 13:37 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 570 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"