Anikó gyakorló pedagógus korában néhány évet feln?ttek általános iskolájában tanított. E pályának igen kemény próbatétele ez.
Milyen is az ember, aki feln?tt testtel próbálja magát beszorítani az iskolapadba? Minden igyekezetét összeszedi, hogy megtanulja, amit anno, gyerekkorában kellett volna. Miért is? Kell a munkájához, e nélkül nem veszik fel sehová dolgozni.
Történt az egyik óra alkalmával, hogy éppen az osztás (napjainkban bennfoglalás) m?veletét próbálta a fejekbe tuszkolni.
Legtöbbször ? írt a táblára, a tanulók írtak a füzetbe, és Anikó közben rendületlenül magyarázott.
A többség inkább a táblánál szeretett felelni, mert ott a tanárn? egy kicsit mindig rávezette ?ket a megoldásra is.
Egyik tanítványának az olvasás és számtan útveszt?i mellett, még a beszédhibájával is meg kellett küzdenie.
A tanuló felírta a feladatot, és h?siesen kiszámolta az eredményt. Nem kérdezett t?le semmit, mert annak hallatán, hogy az „s” és „sz” bet?ket „ty”-nek ejtette rendszeresen derült az osztály. Amikor beszélt a tanuló, a többiek csak erre figyeltek, és kuncogtak (mint a gyerekek). Egy dolgot mégis kénytelen volt megkérdezni t?le:
– Mi az a szám ott alul?
– Milyen „tyám”?
– Hát az a szám ott legalul?
– Nem tudom!
A felelet egyébként ötös lett volna, ha ezt is meg tudta volna mondani. Szomorúan nézett tanárára, ezért próbált neki segíteni a következ? módon:
– Maguknál hogy hívják az ételt, ami a tányéron marad? – kérdezte, s gondolta, azt biztosan tudja mindenki, hogy ez a maradék.
Összehúzta a szemöldökét, nagyon koncentrált. Er?sen gyöngyözött a homloka, küzdött a jó jegyért.
– Jaj de jó, fogja tudni! – örvendezett Anikó.
Jött is a válasz:
– Motylék
Legutóbbi módosítás: 2010.08.01. @ 16:00 :: Sípos Julianna