Marthi Anna : Játék pillanatai: árnyék és fény váltakozva

utólagos engedelmével mindenkinek, szeretném Bodor Bélának ajánlani tiszteletem jeléül

 

 

 

 

Foltokból és árnyékokkal szövetkezve

Élek és fények szegletéből

Hova tűnik a megbújó álom-jelen

Jól átgondolja már megrágott indulatait

 

Soha nem felejtésbe zuhanással

És benne egy még nagyobb magánnyal

Magára hagyott király-álarccal

Vár az egy szem ember

 

Minő gyöngyszemek az órák múlásán

Pillanatok szemelgető rezdüléseiben

Magánytól eltolt harci hallgatásban

Egy szem ember vár

 

Igen és nem szavak váltakoznak

Papírba burkolt áhítat

Kiugró csücske van a holdnak

Pontosan jelenik meg az erény

 

Csalafinta játszótérre téved

Lélegzete ki-be tér

Lengő ajtó lesz a gerinc

Szokatlanul játékba merészkedik

 

Látva egy összekulcsolt kezet

Látva egy óceánnyi teret

Benne mezőnyi perceket

Percekben életnyi édeset

 

Minden pillanat arcát vasalja

Hold-arénában leng szíved

Egy pántot mi nemsoká’ elenged

Úgy bomlik mint felhő-gombolyag

 

Képtelen fellegvár tudatod tiszta

Amint figyelmed aludni tér

Átugornál egy másik versbe

Nem lehet ez itt tied

 

Bőröd kinyújtott térben tészta

Összegyúr kisimít lélek-vár a fény

Rétegekből áll össze e létra

A szellem hozza az illatod is

 

Félénk pontok a láthatár terítőjén

Néhány kerek más szögletes

Tálalva immár emberi tested

És a szempár amin belesni kész

 

Pokolban jársz vagy csak szeretsz

Kiszakítlak ma még merek

Elszaladni nincs tered

Maradni mégsem lehet

 

Síró száddal szót nyelek

És bele-bele kérdezek

Hallgatásból kikeverek

(Egyetlen igyekezet)

 

Egy gyöngysorból amint lepereg

Percek-perce a Szemed

 

Legutóbbi módosítás: 2010.08.10. @ 16:33 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1359 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak