Kényelmesen elhelyezkedtem az idén alig használt napozóágyamon, halkan, csukott szemmel hallgattam kedves zenéimet. Szél úrfi is lágyan cirógatott, ne érezzem forrónak a nap csókjait. De már nem is a szél ujjai játszanak rajtam, hanem egy finom, toll-érintést vélek, amint arcomra rajzolja:
— Ébredj csak, zavarnálak, ha megengeded!
Kicsi fecskecsaládom férfitagja néz rám, fényes frakkban, rozsdabarna nyakkendővel, illedelmesre igazítva gombostűfejnyi, gyönyörű, csillogó, fekete bogárszemét.
— Parancsolj, kérlek. Miben segíthetek? — kérdeztem én is az udvarias stílusnak megfelelően.
— Láttad ugye, te is, sikerült mind az öt fiókánkat felnevelnünk. Ma reggel már átrepültek a diófára. Bocsásd meg nekik, mert igazán nagyon hangosan adták a világ tudtára örömüket. Vendégeket hívtunk megünnepelni ezt a nagy alkalmat, tarts velünk, ha elfoglaltságod megengedi!
Elpirultam, mert eszembe jutott, milyen tapintatlanul lestem időnként életüket. Mentségem, féltem, nem sikerült erős fészket építeniük ebből a futóhomokból, ami mifelénk van, és vágytam, mihamarabb keljenek szárnyra a kicsik. Be nem vallanám, hogy a kíváncsiságom időnként minden méretet felülmúl…
Bólintottam, mert szavak nem jöttek a számra… Akkor vettem észre, hogy a kert fölött és a veranda oszlopai között legalább húsz, huszonöt fecske cikáz, csicsereg-fecseg. Mind nagyon örül a meghívásnak, és hódolatát fejezi ki a háziasszonynak az illedelmes, ügyes, egészséges fiatal urakhoz, hölgyekhez.
Csatlakozom, és érzem, a finom nyári szellő és a meleg hogy emel, karcsú szárnyaimmal alig tudok a föld közelében maradni, mert vonz a fent, a kék magasság, levegő simítja puha tollaimat, néha pihéim alatt kacéran bőrömhöz ér, és tudom, ez a Minden. Boldog vagyok.
Majdnem elfeledkezem házigazdáimról, akik a többi vendéggel együtt engem is svédasztalhoz invitálnak. A verandán árnyékba bújva lelünk a húsosabb, nagyobb, „stuffed” legyekre. A madáritatóban friss víz vár ránk, majd amint körberepülünk, megtaláljuk a feltálalt szúnyogokat, a zöld cakkos tányérkákon a zamatos levéltetveket, és az ínyencségnek számító lepkéket. Fergeteges a hangulat, szinte egymás szavába vágunk, miközben nagy kanyarokat teszünk a fák között, s kacagunk, ha egyik-másikunk szárnyvége simítva érinti egymást.
És táncra perdülünk, láthatatlan selyem uszályokat húz hosszú, legyezőszerű farktollunk, keringőzünk, figyelmesen igazodva a lágy ritmushoz. De mintha az egyik fiúval többször is egymáshoz közelebb suhannánk el, mint az általában egy vendégségben szokás. Kedvesen, huncutul, kérdően mosolyog a szeme. Elvarázsol! Visszanevetek, és most már együtt szállunk, egyre magasabbra. Még tartjuk a képzeletbeli keringő dallamának ütemét, de lassan elmarad mellőlünk minden.
Nem csak a szél simogatását érzem, hanem gyönyörű társam tekintete is szerelmesen ölel át.
Visszaintünk egy udvarias köszönésfélét, tudjuk, bennünket vár egy csodálatos együttrepülés…
Legutóbbi módosítás: 2010.08.10. @ 17:44 :: Pulai Éva