Sonkoly Éva : Széljegyzetek elmúlt idők tépett lapjaira – 3.

Szíve felé mutatott… *

 

 3.

 

 

Chloenak megvolt mindene, ami előkelő palotában élő kedvenc rabszolgának lehetett, mégis állandóan keresett valamit. Hangokra figyelt, de azok a hangok nem töltötték be azt az ürességet, amit érzett. Egyszer mégis… történt valami:

 A konyhai rabszolgák beszélgetésének pár szavát szőtte egyre erősödő gondolattá. Szeretet, Jézus, keresztények… Tőlük hiába kérdezte némák voltak, szemükben félelemmel.

 — Hallgass! — intették. — Tedd a dolgod, menj innen!

 Megvárta a késő estét, ügyesen kisurrant a palotából, s futott keresni egy álmot, a fény felé. Fáklyák világították meg a kikötőt, azt a fényt látta. Elfogytak az emeletes házak, egyre több ember jött-ment a párton. Kereskedők alkudoztak. Orrfacsaró bűz áradt némely hajó gyomrából. A rabszolgák halat, húst hordtak partra. Távolabb gabonát cipeltek, a felügyelő irányítása mellett rakták szekerekre, amelyek lassan gördültek a magtár felé. Onnan élelmezték Róma lakosságát.

 Chloe bámulta a nyüzsgő sokaságot. Livius mesélt neki az éjszakai életről, de szigorúan megtiltotta, hogy kilépjen este az utcára. Gyorsan széttekintett, mindent látni akart. Hol találja meg itt, amit keres? Egy rabszolga két nagy bála cipelése után megállt, kézfejével letörölte verejtékező homlokát. Óvatosan a partig lépegetve gyorsan körbetekintett, valami furcsa mozdulattal homlokára rajzolt egy alig látható formát, ivóedényét a vízbe merítette. Ivott. Chloe most érezte, hogy torka kiszáradt, gyors léptekkel sietett a vízpartra. Ekkor erős kézzel megmarkolta valaki a vállát. Már a víz fölé hajolt, de a katona felrántotta, mint egy rongybábut, s szótlanul vitte magával. Belökte Livius elé a jól ismert szobába.

 — Hol találtad meg? — kérdezte Livius.

 — A Tiberis partján, épp inni akart uram.

 Livius intett. Az ajtó becsukódott. Ketten maradtak.

 — Mit kerestél a folyóparton? Nem inni mentél, víz itt is van. Tiszta víz, tudod jól. Az a posvány a hajók és a betegségek hordozója. Hallottál már a járványokról Chloe? Elmondtam neked! Azt is tudod, hogy ide tartozol, ezért hozattalak vissza. Szerencséd volt, hogy észrevették, mikor átlépted a kaput. Nos? – Livius összefont karokkal várt.

 — Uram, kerestem valamit… — akadozott Chloe hangja —, a szeretetet…

 — Nem értelek Chloe, itt… — Livius elgondolkodott —, szóval nálunk nem ütik meg a rabszolgákat, ugye tudod máshol…eh, persze, hisz láthattad a kocsiverseny után…

 — Tudom uram – térdepelt még Chloe. — Octavianus úr, a barátod korbácsot is használ.

 — Mégis mit akarsz… szeretet… csak nem a keresztényeket kerested?

 Chloe hallgatott. Livius megértette, s megértett még valamit, amiről magának sem tudott számot adni.

 — Gyere ide Chloe!

 A lány félve állt fel, s lépett közelebb.

 — Diocletianus üldözi a keresztényeket, nem tűri őket a birodalomban. Az arénák tele vannak velük, néha az útszéli keresztek is. Az ő sorsukra akarsz jutni?

 — Nem utam, csak itt belül… — a szíve felé mutatott.

 — Ott belül? — nevetett Livius. — Gondolkodj az eszeddel! Jól jegyezd meg, amit most mondok, mert többé nem beszélek róla! Ha engedelmes maradsz, idővel szabad ember lehetsz, de keresztény soha! Felszabadítalak Chloe, idővel. Jogom van hozzá, mert apámtól kaptalak, a tulajdonom vagy, mint itt minden – kezével körbe intett.

 

Chloe félve lépett be a rettegett arénába, ahol a gladiátorok küzdöttek. Livius azt mondta, figyelje a győztest, de hisz minden alkalommal más győzött. Nem értette. Nem tudta, hogy már egy hete küzd valaki naponta az életéért. Úgy hitték a nézők, hogy a dicsőségért, de neki az élete volt a tét. Erős, bátor férfi volt, már fáradt a napi küzdelemtől. Jó kiképzést kapott, és eszes embernek született, mégis idelökte a gazdája meghalni. Térdére könyökölt és hallgatta a nép tombolását, aztán lassan elindult a keskeny, bűzös folyosón küzdeni. Kezében tompa fegyvere. Ez csak olyan szórakoztatásra szolgált. Mestere volt az eszköznek, nem is vette komolyan, ahogyan a gerelydobást sem. Felharsant a tuba, indult az élethalálharc. Nem szeretett ölni. Már két napja kínozta a lelkiismeret egy társa miatt… muszáj volt, élni akart.

 Mikor Cloe meglátta, ajka elé szorította a kezét, nehogy hangot adjon. Felismerni vélte a nemrég látott erős rabszolgát, aki ivott a folyónál. Szíve hevesen vert.

 — Jaj, csak ne érje semmi baj! — gondolta. Ujját harapdálta, mint kiskorában mikor nagyon akart valamit, de nem lehetett.

 — Nézd! — mondta barátjának Livius. — Ma minden mozdulata kiszámított, biztos!

 Ekkor a gladiátor megcsúszott, elvétett egy támadást. A tömeg felhördült.

 — Úgy kell neked! – ordította valaki a felső sorból.

 A férfi ezt nem hallhatta, egy mozdulattal földre küldte ellenfelét.

 — Ez az! — kiáltott Livius.

A gladiátor nem szúrt a kardjával. Felnézett, ítéletet várt. A díszpáholyból Diocletianus felemelte hüvelykujját, a kegyelem jeleként. A gladiátor fejével biccentett, köszönetként. A tömeg felhördült, halált akart, de a császár valamiért másként döntött.

 

 Chloe újra látni vélte azt a furcsa mozdulatot, amit a vízparton, homloka felett, de olyan gyors volt, hogy tévedhetett is.

 — Látod Chloe — szólt Livius útközben —, így élnek a te keresztényeid! — s gúnyosan nevetett.

 Chloe hallgatott, tisztelte a gladiátort.

 

 

Folytatása következik.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"