Én egy férfi vagyok Férfi, maszk nélkül Egyenesen a szívvel Azt mondom, amit gondolok Farkasok hatalmával T?zzel és karddal
Nekem csak séta a világ De mond és én beszélek
A senki szájába Én vagyok a bíró Irgalom nélkül Ó mily szívtelen
Én vagyok a tükör Közeli, de megközelíthetetlen Én vagyok, az udvari bolond Ki játszik az id?vel
De nem eladó
S nem ragasztható
És nem vagyok a vihar
Csak a dühös szél Egy pohár víz A sötét tengeren Tánc vagyok
A szakadék peremén
Vad szenvedély vagyok
Lágy romantika
S fanyar, ha jönnek
A hamis próféták
De ha le kell esnie
Én bátran zuhanok
Én vagyok a pattogó t?z
Én vagyok a dübörg? vízesés
Vagyok egy vágtató ló
S vagyok mégis vihar A fény az égb?l Egy öngyilkos robbantás
Idealista Én nem vagyok költ? Metaforákban élek
Én vagyok a teljes átalakulás Nem teszik, hogy jobban Hogy milyen, de vagyok
Én villám vagyok Így akarok élni Szeretet és gy?lölet
Vakító villanás
S nem leszek, s nem voltam
Vagyok, ím e pillanat
Nem vagyok a megment? Tudom, mi a megbocsátás S a hazugság, nem békéltet? Testem egy hazugság,
A torkomba kés
Én, én Vagyok, s te, te
Martonvásár, 2010. Május 05.
ahogy alul marad az elme, e két tétova addig kergetőzne,
anyatej illatú csíkot addig húzunk, míg álmainkba alszunk
el. Irgalmasságban hajtok fejet, fáradhatatlan a csend.
————————————————–
Vannak benne nagyon szép pillanatok, de mindig „kihúzod” a szőnyeget a „vers” alól. Hirtelen veszel egy kanyart, és mintha már nem is abban a versben lennék… lennénk…Azt újra visszakerül az emberlánya, fia… És ilyenkor fel kell tegyem a kérdést, vajon miről is szól a vers, vajon Marthi Anna mit „üzen”…ami a sorok mögött van, vagy amiről szól(na) a vers. De itt állok egy szépen mesélő vers előtt, és nézem közben a képet.
Anyaság. Igen. Ez jut eszembe a képről. ( Feltételezem, merészen…te vagy a képen Misikével… ) …de kevés, hogy látom. Éreznem is kell… Nekem, mint olvasónak…
Tedd kerekké ezt a verset. Vedd ki belőle a „mellékzöngéket”… és tedd úgy, Anna, hogy nem tizenöt másik verset küldesz be, hanem ezzel foglalkozol, dolgozol…
Hajnal
Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:06 – Marthi Anna
Álmot kergető utak mentén, aranyló kalászai közt a létnek, barázdák közé szorult fogak vágyteli harapásai kísérnek, de benned már nem hagynak nyomot.
Kéklő messzeség váj húsodba utolszor, mielőtt eltűnne előled végleg, feketén gomolygó varjúsereg indul felderíteni a terepet.
Varjak a búzamezőn
Sylvester Anita
Búzamezőben száz varjú száll kévék aranyán feketében. Az élet dús földjein kaszál vad vihart jósló messzi égen a mindent learató halál.
Úton halad a messzi ködbe a végtelent nyitó pillanat. Éjen gomolygó légbe öltve lágy szívekbe vésve itt maraszt egy léleknyi időt örökre.
Utolsó kép
Bakos Erika
Lyukasra vájták a varjak az ég sötét vásznát, résein átfolyik a bolygók fénye, s a hideg tintakék égen, meghízott hold bolyong. Ráncos idő üszkös búzát hajlít, okkerszín foltja szétterült, rojtjába zöld-barna mintát csomóz a nyár, majd szennyével elvegyül. Fentről károgás riaszt, e hang megtöri a csöndet, hol az égre dobott fekete gombok egyre közelebb jönnek, mint Hitchcock madarai, húst tépnek láthatatlanul. Őrület pillanata ez, az ember utolsó ecsetvonása…
Örök szárny
Marthi Anna
örök szárnyakat kapunk
a szerelmesek jelenében
félelmek fájó dalainkban
révülő csendes értelemmel
testünk is fáradtan összenő
együtt alszunk el Istennel
A semmi sarjai
Mészáros László
Fekete hajszálait hullajtja a nyár,
s ebben az ürességgel teli világban
míg a nélkülözhetetlen homály vibrál,
nem surran illat, csak elszáradt virág van
a koszorúba font teremtés ágain.
Ahogy csurranó égbolt emlőin a kalász,
s mint a kenyér, tudjuk, mennyire rág a kín,
ha bimbózó szívünkben zöldül ki a gyász,
csontkeretünkben fészkel, viharzik a csend:
a semmi kitaszított sarjai vagyunk.
Nem nehezedik arcunkra szín, míg a rend
olcsó fáklyáiból láng-álmokat rakunk
a körös-körül lengő végtelen ködén.
Hogy lenn a sárban tisztán lássunk és halljak,
Én, akinek egyre megy öltelen ölén:
a szárnyatlan terhek galambok vagy varjak.
Feletted
Zajácz Edina
Múlt szeretők felettünk a varjak, rajtuk fekete konfekcióruha. Kárörvendő, bús fejüket nézem, szemük kopogó, fagyott jégszem. Én meztelen maradtam és halvány, túlcsordult nyarunkon egy irracionális hatvány. Sejtjeim sorban meghajolnak érted, s míg kalászok fénykévéjében fürdünk, feletted minden ítéletet összetépek.
CIPRUSOKTÓL TÁVOL
D. Bencze Erzsébet
Párnám csücskén elárvul a vágy,
a rámtelepedő sötét varjúfelhő szárnyával betemet, halált kaszál. – Megfakult kévében hallgat a kalász. Elveszett illúzióm világa messzi, sötéten kavarognak lázálmom színei. Az egykor aranysárga gabona megdől, horizontra kúszik az auvers-i mezőn.
Mélyviolára vált az ég alja, ezernyi folt, repedés rajta. – A csillagok fényei homlokomra égnek, háborgó lelkem talpig feketében. Végtelen félelmek kísértenek, rongyosra szaggatják az éjjelt. Fénytelen ködlények közt járok, fennakadva reszketek egy száraz ágon…
Hess innen, hess madár! Hagyjatok egyedül! (Egy sem menekül, itt köröznek szüntelenül…) Meghasadt szövevény-reményem a fellegekbe gázol. Látom sorsomat: felkelt holtakkal a varjak közösen kárognak: Életeddel fizetsz! Áldozat leszel te is, emberfia! Felszántanám könnyeimmel a rögös földet, de szabad-e zokogni egy szegény festőnek?
Hova repül bolyongó lelkem, ha sebzett vágyam mégis teljesül?! Izzó búzatáblák felett remeg az ecset, a forró szél csonka fülembe süvít, elhomályosult agyam a végtelenre nyit; a semmi maradéka lesz testem, hollók vájják ki a szemem. – Kinek hiányzom, ha palettám nem lángol? Csak egy múló pillanat emlékeztet rám, ha képeimen feltámad a misztrál. –
Jobb talán így, még épelméjű vagyok, kezemben tartom megmaradt sorsom. Ellobban a tűz, csendben kihuny a szikra… Erős márványszívem úgyis meghasadna lángnyelvű ciprusaimtól távol. – Drága Theo, ugye odaátról továbbra is mesélsz terveidről, és beszámolsz, elkelt-el a Varjak a búzamezőn, és megírod majd, hány frankot érne akkor egy csontvázamra feszített provence-i vászon?
Tépett színek
Bakkné Szentesi Csilla
Varjak metszenek
győzelmi jelet a tájba,
ahogy veled elszállnak
a ringó kalászok felett.
Én, az örökké árva
megyek szívembe
a semmit zárva.
Üres palettámon
hiába babrál ecset.
Ahol fészke volt e tájnak,
az együttből a sárga
minden színt kiszorít.
Már nem festünk vágyat, kínt
haragos kék alatt.
Utamon búzavirág-szemek
követnek, de a viharos szelet
nem bírják a szárak.
Már zöld fűszálak
sem mutatnak reményt.
De amíg haldoklik
a széltől szaggatott sárga,
fülemben tovább lüktet
szíved dobbanása,
s nekem te maradsz
a mennyből tépett kék.
Sugallat
Schifter Attila
Hiába sárgáim örvénylő melege:
az ismeretlen, fagyos kékség felé
abszintzöld utat nyit rajtuk keresztül a Halál,
ahogy magához int penészes keze,
mely reám várakozott időtlen, henyén,
akár az Oise partján a hűs békanyál.
‘S nem riasztja virágaim napszirom – kereke
szárnyas hírnökeinek gyászhangú seregét
– bekötött fülembe nekrológot kiabál
mind és szememet kutatja mohó szeme –
ismeri megfellebbezhetetlen erejét:
holnapra lélektelen vegyületekké degradál.
Mert kegyetlen, kegyetlen nagyon:
a Hold udvarát festeti velem sötétlő Napon,
szívseben puskaporgyűrűt vér ölelésébe fon
‘s, hogy elmondanom nem lesz több alkalom:
lázas kétségeimet mind reátok hagyom
kadmiumsárgákban hullámzó, olajos vásznakon.
Aranyra fekete
Dvorák Etela
ében haragos a kék ég a nyár utolsó leheletén ring alázattal minden röghöz hajló aranyba búvó búza kalász szöknek a napok varjak vergődő szárnyain létünk beteljesült hegedűm csendesen szól
