Deme Dávid : A Nagy Alma megmentése – III. fejezet

 

III. fejezet: Ki vagy Doki?

 

 

Hát igen, John Golden nem volt mindig ez a kedves, öreges Doki, akit én jól ismerek. Fiatalabb korában javítóintézetb?l javítóintézetbe járt, de szerencsére jó esze volt a tanuláshoz, ezért nem okozott neki gondot, hogy a megfelel? jegyeket elérje. Az, hogy a bandával az el?z? nap még védelmi pénzt szedett be, vagy éppen kirabolták a helyi kisboltot, az teljesen mellékes volt, legalábbis az ? számára. Hogy mindezeket honnét tudom? Az aktája mesélte el nekem. Hogyan került a kezembe? Egyszer?: még id?sebb korában sem hagyta abba a b?nözést, valószín?leg azért, mert rájött, hogy az állásával, amit levelez?n végzett el, természetesen a börtönb?l, nem igazán sokat keresett. Ezért felkereste a régi bandáját, és új szakmaként felvette a robbanószer gyártást, ami miatt le is csukták, méghozzá egy újonc csapat bevetésével, akik között ott volt David Dawn rend?rtiszt, aki éppen frissen került ki az akadémiáról. Teljesen el voltam képedve, hogy egy ilyen okos ember, hogy kerülhetett ilyen mélyre.

– A családi háttér teszi, fiam. – mondta kedvesen a Doki a rabszállító hátsó ülésér?l, mintha csak olvasna a gondolataimban.

– Csak ennyi? Családi háttér? Ha enyhítést akar, Dokikám akkor inkább valami jobb kifogást találjon ki…

Így lettünk egymásnak Doki és fiam és ezt a szokásunkat az óta is megtartottuk.

Még zöldfül?ként azt hittem, hogy mindenki megjavulhat, csak id? kérdése. Az a mellékes tény, hogy a Dokinak körülbelül tíz év kellett ehhez, illetve az, hogy megismerjen, attól még ez a szabály nem mindig igaz. Egy párszor bejártam hozzá a fogdába a szüneteimben, elbeszélgettünk, összebarátkoztunk, kés?bb pedig, miután üresedés állt be a rend?rség bombaszakért?i osztályán (igen a rend?röknél is van ilyen, nemcsak a t?zoltóságnál), a kérésemre felajánlották a Dokinak ezt az állást, aki szintén az én motivációmra (nem kell rosszra gondolni, egy ujjal se értem hozzá) elfogadta azt. Attól a naptól kezdve doktor John Golden újjá született, mint az NYPD állandó bombaszakért?je és hatástalanítója. Onnantól kezdve eléggé távol helyezkedtünk el egymástól, de mindig találtunk id?t a dolgok megbeszélésére. Teltek múltak az évek, mindketten megöregedtünk, én detektív lettem, de a barátság ugyanúgy megmaradt.

Sosem ismertem volna meg a Doki ”sötét” oldalát, ha nem kellett volna vele tartanom egy beépített emberrel történ? találkozóra. Az ilyen beépített zsarukkal az a gond, hogy drogozniuk és alkoholizálniuk kell rendesen, már csak azért, hogy fenntarthassák az álcát. Még rosszabb esetben át is állnak, bevallják, hogy beépítettek és inkább hamis infót adnak nekünk és valódit a b?nöz?knek. Ebben nem is lenne semmi rossz, ha rá tudnánk jönni az ilyesmire, de ez nem lehetséges, legalábbis én azt hittem, amíg nem érkezett el az átkozott nap.

Úgy tartják, hogy a rablóból lesz a legjobb pandúr, és igazuk van, de nem azért, mert a rabló tudja a trükköket, hanem, mert felismeri, ha valaki blöfföl. A mi esetünkben pont ez történt:

– James, örülök, hogy újra látlak! Mi újat tudsz nekünk mondani Donovanr?l és bandájáról?

Így nyitottam meg a beszélgetésünket, a szokásos módon. Álcára már nem volt szükség, 3 hónap munkája meghozza a gyümölcsét.

– Jó, hogy itt vagytok, mert a jöv? hónapban valami nagy bulit terveznek Manhattan környékén. A pontos címet még nem tudom, de napok kérdése az egész.

Ekkor valami furcsa történt: a Doki keresztbetette a kezét és titokban el?vette a pisztolyát. Szerencsére sikerült úgy tennem mintha észre se vettem volna, Jamesnek pedig nem is kellett tettetnie. Körülbelül két másodperc múlva megértettem a cselekedetét, mert egy pisztolycs? szegez?dött neki a halántékomnak és egy érces hang a következ?t mormogta a fülembe:

– Sajnos ti már nem lesztek itt, hogy megtudjátok. A köpönyegessel mi legyen? – kérdezte Donovan, aki szerény személyével tisztelte meg a találkozónkat.

– ? veszélytelen – jelentette ki James, de ha ismerte volna a Dokit, akkor nem mondaná ezt.

A következ? 5 perc életem egyben leghosszabb és legrövidebb 5 perce volt. Mintha lelassulna az id?, de mire észbe kaptam, mind Donovan, mind James a földön volt.

Elmondom mi történt: James velem és a Dokival szemben volt, ? fegyvertelen volt, Donovan pedig pontosan mögöttem, nem is sejtve, hogy a Dokinál is van egy fegyver. A szemünk találkozott, ? bólintott, én lebuktam és csak 2 gyors puskalövést hallottam. Az els? Donovannak ment, aki megdöbbent a kezébe küldött golyótól, a második az árulót találta el, pont az ágyékában.

A rend?ri kiképzés szerint ezek után ártalmatlanítani kell a sebesülteket, majd rögtön ellátni ?ket. John pont így akart eljárni, ám ekkor történt valami, Donovan elkezdett nevetni.

A magyarázat a nevetés utáni els? és egyben élete utolsó mondatában keresend?:

– Tejesen mindegy, hogy mennyi id?re akartok lecsukni, úgyis megúszom. Tudjátok, ha az embernek vannak kapcsolatai…

De nem fejezte be a mondatot. Ám helyette mindent elmondott John pisztolyának eldördülése. Ezek után azt hinné az ember, hogy vége, meghalt, csak jöjjenek a többiek, de nem ez történt. A Doki odament a hullához és a tár felét beleeresztette Donovan immár mozdulatlan testébe. Ám ennyi nem volt neki elég. James volt a következ?, ?t a következ? mondattal küldte a másvilágra:

– Még mindig veszélytelennek tartasz kisfiam?

Hogy milyen választ akart adni James azt már sosem tudjuk meg, mert egy másodpercre rá holtan terült el a földön, mivel a tár maradék az ? szervezetébe került bele, miközben a Doki folyamatosan skandálta az *áruló szót, mintha valami rituálé lenne az egész, hogy megfelel? büntetésben részesülhessen az áldozat.

– Doki? Minden rendben? – kérdeztem elakadó hangon, félve, hogy én leszek a következ?.

Nem szólt semmit, de remeg? kezéb?l kiesett a fegyver. Nem, semmi sem volt rendben. Ezért a tettért a jelvényét is elveszítheti, és az még a jobbik eset. Ekkor tettem életemben el?ször azt, hogy kiállok egy barátomért. A vállára tettem a kezem és ezt mondtam neki:

– Ronda egy t?zpárbaj, mi? Ki gondolta volna, hogy James ennyire meg?rül. Köszönöm, hogy megmentette az életemet, doki.

– Nem, én köszönöm, hogy te mentetted meg az én életemet.

Az a kitüntetés, amit ezért a tettéért kapott a mai napig ott függ az én lakásomban, mert ? képtelen lenne elviselni a látványát a saját házában. Megegyeztünk, hogy ennek az esetnek a valódi hátterér?l sosem beszélünk…

– Ébredj fiam! Megérkeztünk!

– Hova… hol… mi?

– Biztos elaludtál fiam, nem emlékszel, mondtam neked, hogy van egy új ügyed. Na, akkor megyünk?

– Fura álmom volt, lepergett el?ttem a megismerkedésünk, és a Donovan-ügy véglete is.

Ekkor a Doki mosolya hirtelen elt?nt, és az arca teljesen elfehéredett. Én elnézést kértem, kiszálltam és elindultam a kapitányság ajtaja felé.

 

Ha tudtam volna, hogy mi lesz ebb?l az egyszer? ügyb?l, elkerültem volna azt az épületet, vagy legalábbis átadtam volna másnak. A múlton viszont sajnos nem lehet változtatni. Bementem, és kikértem a Mathers-ügy aktáját és ezzel együtt valahol New York alatt egy bomba is belekezdett hosszas és végzetes ketyegésébe…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Deme Dávid
Szerző Deme Dávid 46 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.