Avi Ben Giora. : Sorsok 15-16.

*

 

15.

 

Március huszadikán, a megszállás másnapján a feje tetejére állt minden. Horthy kénytelen volt leváltani a miniszterelnököt és helyére kinevezni Sztójay Döme, volt berlini nagykövetet. Sztólyay a hatalomátvétel után megbízható németbarát embereket vett maga mellé. Jaros Andort, Endre Lászlót és Baki Lászlót. Legfontosabb feladatuknak a zsidó kérdés mielőbbi megoldását tekintették. A németek már a megszállás másnapján útnak indították Eicmannt és csoportját, hogy munkájukat mielőbb kezdjék meg. Olyan együttműködésre találtak, amit eddig egyetlen általuk megszállt országban sem tapasztaltak. A magyar hatóságok maradéktalanul kiszolgálták a német megszállókat. Létrehozták a zsidó tanácsot, melynek az volt a feladata, hogy egyfajta kommunikációs kapcsolat legyen a zsidók és megszállók közt. A miniszterelnök és a kormányzó parancsa egyértelmű volt: mindenben teljesíteni a németek kéréseit és azokat maradéktalanul végrehajtani. A fővárosban megkezdték az úgynevezett fontosabb és tehetősebb zsidók összefogdosását. Ehhez lista állt segítségükre, amiben még a telefonkönyvet is igénybe vették.

 

A vasárnapról hétfőre virradó éjszakát a rádió mellett töltötték. Így alig hallották meg, amikor reggel verni kezdték a bejárati ajtót. Először németül kiabáltak, majd magyarul.

– Azonnal kinyitni! Hatósági közegek, házkutatás!

– Micsoda? Nálunk verik az ajtót?

Weisz és Bauer együtt mentek ajtót nyitni. Ott ijesztő látvány fogadta őket. Német egyenruhás tiszt és SS egyenruhás katonák, akiket magyar csendőr vezetett.

– Ön a ház tulajdonosa? – kérdezte a csendőr Weiszt. Weisz németre fordított és a tiszthez intézte szavait.

– Fáradjanak be az urak nem szeretek a szabadban társalogni. Minek köszönhetem a látogatásukat – próbált kedélyeskedni.

A német nem volt ennyire udvarias.

– Mostantól le vannak tartóztatva. Házkutatást fogunk tartani. Jobb, ha most előadják értékeiket, pénzüket ezzel is megkönnyítik a munkánkat.

Weisz nem ijedt meg.

– Nézze, én egy hadiipari gyár tulajdonosa vagyok. Ez itt a főmérnököm – mutatott Bauerra. – Nincsen semmi rejtegetni valóm. Ami értéktárggyal rendelkezem, az itt van a kezemen. Nem tartok itthon készpénzt sem. De milyen jogon akarják lefoglalni? Nem követtem el semmi törvénybeütközőt.

– Itt csak mi kérdezhetünk. Maga és a főmérnöke velünk jönnek. A feleségeik, családtagjaik a foglyaink.

Weiszt és Bauert kiterelték az SS katonák, és a ház előtt várakozó autóba tuszkolták. A két megrémült asszonnyal ugyanezt tették. Az asszonyokat a központi fogházba, férjeiket meg a gyárba vitték. Napok múlva szállították át őket a központi gyűjtőfogházba. A két férfi össze–vissza verve, már alig volt bennük élet. Feleségeiket még nem bántották, csupán csak éheztették. Ami ékszert, értéket találtak náluk, azt elvették tülök.

– Mit csináltak veletek? Miért tették ezt?

– Ne csináljatok jelenetet, úgysem figyel senki sem ránk. Nem teljesen vertek minket agyon, mert akarhatnak még valamit tőlünk. Mindent megpróbáltak eljátszani. Hitegettek, hogyha fizetek nekik, kivisznek innét külön papírokkal ellátva. Ha nem vagyok hajlandó együttműködni, akkor az első transzporttal útnak indítanak Auswitzba mindnyájunkat. Nincs mit tenni, túl sokáig várakoztunk.

 

 

Slézinger házat már hétfő reggel megszállták. Vegyesen voltak ott német és magyar egyenruhások. Éles, a házmester készségesen állt rendelkezésükre.

– Mit tud Slézingerről és a családjáról, hol vannak?

– Jelentem, nem tudom pontosan. A házat rám bízta, de csak annyit mondott, vidékre kell mennie a családjával.

– Van vidéken is háza, amiről maga is tud?

– Nincs ilyenről tudomásom. Van ugyan présháza, de nem tudom hol – hazudta Éles.

– Maga a hungarista egylet tagja, ha jól tudom.

– Igenis kérem, itt a pártkönyvem is – mutatta buzgón.

– Mostantól magára bízzuk a házat. Senki nem léphet be ide, csak a mi engedélyünkkel, illetve a német parancsnokság engedélyével. Itt minden a magyar állam tulajdona. Éles, úgy vigyázzon itt az értékekre, hogy maga felel mindenért. Ha közben megjelenne itt Slézinger, azonnal értesítsen minket. Bármit is megtudna tartózkodási helyükről, azonnal köteles értesíteni a hatóságokat. Végeztünk, alá szolgája.

Éles összedörgölte a tenyerét. Tudta, hogy azt tesz a házban, amit csak akar. A németek biztosan visszajönnek még, mert tudják, azért egy bankvezérnek bizonyára vannak itt értékei. Festmények, műtárgyak, ékszerek. Ezért ezekhez nem is nyúlt. Rátalált egy kazettára, ami a fürdőszobában volt a kád alatt elrejtve, de kinyitni nem tudta szerszámok nélkül. Nem sürgős – gondolta, de azért elvitte magával a saját lakásába, biztonságba helyezni. Délután visszatértek az SS katonák magyar nyilasok társaságában és megkezdték a kirámolást. Élest néhány nyilas próbálta kezelésbe venni, hátha tud rejtekhelyekről.

– Mit akartok tőlem testvérek? Ne bántsatok, én is tagja vagyok a pártnak. Nincs nálam semmi. De talán tudunk üzletet csinálni – hívott félre egy pár egyenruhás nyilast.

– Milyen üzletet akarsz te kurafi? – rivallt rá az egyik. – Gyanús vagy te, mégis tudsz valamit.

– Ha nem jár el a szátok, akkor mi is megszerezhetünk valamit ebből a zsidó pénzből.

– Beszélj akkor, ne akard, hogy segítsek.

– Tudom, hol van a hétvégi házuk. Biztos ott van az arany meg a pénz elrejtve. Hozzatok ide egy teherautót, és akkor odamehetnénk.

– Ám legyen te zsidóbérenc! De ha átversz minket, megúsztatunk a Dunában.

 

 

16.

 

A katonák távozása után László atya összehívta a megbízható embereit.

– Valamilyen járművet kell szereznünk napokon belül. Nem maradhat itt ennyi menekült. El kell juttatni innét az embereket minél előbb a nyugati országrészbe. Ahogy egyre többen leszünk, már helyünk sem elég, nem tudunk elég élelmet előteremteni és a hatóságoknak is szemet fogunk szúrni. Van valakinek valamilyen ötlete? A városmajori templomnak van egy busza, de nem tudom még, milyen állapotban és tudnak–e szerezni hozzá üzemanyagot. Megpróbálom felhívni őket, meg Győrbe is azonnal telefonálok, feltéve, ha még működnek a telefonok és remélem, nem hallgatják le. Azonnal cselekednünk kell.

– Talán szerezhetnénk két kocsit a Vöröskereszttől – szólalt meg az egyik bujkáló. – Betegszállításra használják. Ismerek ott valakit, a győri püspök úr családjából. Gizellának hívják.

– Ez használható ötlet. Intézkedjen azonnal és jelentse, ha sikerült valamit elérnie.

 

Három nappal később két Vöröskeresztes autóba zsúfolták be azokat a gyerekeket és asszonyokat, akiket elsőként útnak indítottak. Megfelelő papírokkal is felszerelték őket, minden eshetőségre gondolva. A Vatikán pecsétjét is rányomatták a menetlevélre, ami a Vatikán védelmét jelentette, nem mintha nagy jelentősége lett volna ennek. Aznap este Gyuri és Tomi több társukkal szerencsésen megérkeztek Győrbe a püspöki „várba”, ahol már sok hasonszőrű menekültet bujtattak.

A városban hamarosan megkezdték a zsidók összegyűjtését és gettósítását. A győri püspök minden járható utat végig zarándokolt, hogy menteni próbáljon embereket, de mindhiába. Még a német parancsnokságot is felkereste, de kérelmeit sorra utasították el. Így csak a hatóságokat megkerülve, illegálisan tudta folytatni a mentést. Megfigyeléseiről és tapasztalatairól értesítette a Vatikánt is. Az akkori pápa, II. Piusz tett is lépéseket, de eredménytelenül. A magyar zsidóság sorsa már meg volt „pecsételve”.

 

A Bauer és Weisz családot napokon belül átszállították a Toloncházból egy Budapest melletti ideiglenes gyűjtőtáborba. Innen indították őket az első halálszerelvénnyel Auswitzba. Már betegen, elcsigázva érkeztek ide, ahol azonnal szétválasztották külön a nőket, gyerekeket, férfiakat, időseket. Soha többé nem látták családtagjaikat. Túlzsúfolt barakkokba terelték őket, ahol raktárszerű polcrendszerben kiképzett ágyak sorakoztak. Alvásra, pihenésre nagyon kevés idő maradt. Már hajnali háromkor kizavartak mindenkit az „appelra”, mindenhol parancsnokot jelöltek ki, aki külön tájékoztatást volt köteles adni a barakk létszámáról. Ha véletlenül tévedett és nem volt pontos az adat, súlyos büntetést kapott érte. Alultápláltságtól, agyafúrt kínzásoktól legyengült szervezetük nem sokáig bírta a szenvedést. Baur és Weisz is munka közben esett össze. Feleségeiket elgázosították.

  

Slézingerék a megszállás első heteit átvészelték a présházban, de tudták, hogy nincs sok menekvésük. A rádióból értesültek arról, hogy a zsidóság mozgását korlátozták, nem hagyhatták el a lakhelyüket. Áprilistól a megkülönböztető sárga csillag viselését is kötelezővé tették, külön élelmiszerjegyeket osztottak ki nekik, amire jóval kevesebb fejadagot kaphattak. Elkezdték a vidéki zsidóság összeterelését és deportálását a halálvonatokon.

– Ki kellene innét jutnunk valahogy. Eddig még nem vetődött erre senki, de ez csak napok kérdése. Elbújni sem tudunk sehova és az élelmiszerünk is fogytán.

– Hová akar menni Sléziger úr? Nem hallotta, hogy utazási tilalom van, és sárga csillag nélkül ki sem mehetünk az utcára? Egy méter után elkapnak minket, ha a faluban meglátnak. Rendes papírjaink sincsenek, ha igazoltatnának. Pláne ha kocsival próbálunk innét bárhova eljutni.

– Így, ölbe tett kezekkel viszont nem ülhetünk. Ki tudja, mi lett Gyurival meg Tomival. Ha elkapták őket, napok múlva idejönnek, és minket is elfognak.

– Van egy ötletem – kezdte Slézinger. Innét nem messze, Budafokon a zárda, vagy Anyák Otthona főnökasszonyát jól ismerem. Mandel, magának kellene odamenni a családjával, a gyerekek nem maradhatnak itt egy percet sem.

– Én nem megyek sehova sem. Azt javaslom, inkább a feleségeink induljanak el a gyerekekkel. Mi férfiak maradjunk itt. Nagyobb az esélyük nélkülünk eljutni oda. Persze nem egyszerre. Induljanak el együtt és amint lakott körzetbe érnek, váljanak szét.

Behívták az asszonyokat és elmondták, hogyan döntöttek. 

– El kell mennetek innét a gyerekekkel. Nem vagytok itt biztonságban.

– És mégis hova akartok minket küldeni?

Slézinger elmagyarázta nekik is a tervet. Este, amikor már elég sötét volt, útnak indultak az asszonyok a három gyerekkel. Slézinger adott a feleségének nyugati valutát, dollárt, ha útközben feltartóztatnák őket, hátha eredményes eszköznek bizonyul.

– Ne féltsétek az ékszereket sem, ha ezen múlik, hogy baj nélkül odaérjetek. Nem számít semmi érték csak az, hogy megmeneküljetek.

– És veletek mi lesz?

– Kihúzzuk valahogy. Itt az autó, van benne üzemanyag, majd azzal elkarikázunk valamerre. 

Késő éjszaka volt, mire a zárdához értek, a főnökasszony befogadta őket, mivel ismerte Slézingeréket. Az anyák otthonának berendezett részben helyezte el a három asszonyt és gyerekeiket.

A férfiak még sokáig fent maradtak éjszaka, de aztán elnyomta őket az álom és a fáradság, Hajnalban autómotor hangjára riadtak fel.

– Kifelé zsidók – ordítoztak a nyilasok.

A három férfit kiterelték a házból.

– Hol a pénz meg az arany? Úgysem vihetitek magatokkal a sírba, jobb, ha odaadjátok.

A nyilasok közt hamar felfedezte Slézinger Élest, a volt házmesterét.

– Itt már nem találnak semmit sem. De talán majd Éles úr tájékoztatja önöket, hogy hol a pénz és az ékszer, amit a házunkban talált, mert ott volt eltéve minden.

A többi nyilas kérdőn nézett Élesre.

– Erről mi a véleményed Éleském? – szegezte neki a kérdést a nyilas parancsnok.

– Hazudik, nem tudok én semmiről.

– Na, akkor most rád vár a feladat, hogy kiszedd belőlük, hova is dugták. Kapsz rá egy fél órát.

Éles hiába próbálkozott szépszóval, veréssel és mindenfélével, nem tudott meg semmit sem tőlük. Mind a hármukkal saját kezűleg végzett. De ő sem úszhatta meg. Később a nyilasok parancsnoka látva, hogy semmire sem ment, lelőtte a feleslegessé vált Élest.

 

 

/folyt. köv./

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.