Pintér Norbert : Tavasz

*

 

A jég ugyan még markában tartja a vizeket, de szorítása napról napra gyengül, s amikor a vörösen kelő nap szelet ébreszt, előbb a nádasoktól válik el, majd a nyújtózkodó partok között reped ketté, egy hosszú szaladással.

Lassan megtalálják hangjukat a madarak. Valamikor még ősz végén rejtették el, hogy a hideg esők és a téli fagyok nehogy kárt tegyenek a bokrok felett lágyan ívelő dalban. A tavaszi dalban ígéret van, s elkötelezettség a még csírában lapuló életekért.

Vigyázni kell hát rá!

Reggel a róka magányos surran a kertek alatt, mert párja már a kotorékot szélesíti, ahol kell a hely, a maholnap születendő kölyköknek.

A tavasz valahol az erdőt járja, s lágy szellőt ösztökél, hogy száradjon a korhadt avar, s édes illatok szülessenek a bokrok alatt. Bár még hideg a reggel, s hűvös az est, a szántások meleg párával áldoznak a déli napnak, miközben a szétomló hantokon barázdabillegető hirdeti a tavasz érkezését.

A fészekrakás ősi vágyától űzve, szerelmes szalonkák indulnak el északnak, s közben megérintik az ébredő erdőben rájuk váró vadászok szívét, amint korrogva, átszállnak a tisztások felett.

Hajnalonként piros sapkás harkályok vernek hangos ritmust a korhadt ágakon, s cinegék hirdetik az örök igét:

– Nyitni kék!

Eleinte még csak a hóvirág hallgat az ösztökélő szóra, de aztán a nefelejcs is kinyitja kék szemeit, míg a kankalin sárga virága szőnyegként hullámzik.

A legelő felett bíbicek csaponganak, s a mocsaras rét egyik nádfoltjában, kereplő nádirigó értesíti a környéket, hogy az éjjel vadmalacok érkeztek.

A csíkos kis jövevények erről még mit sem tudnak, s egyelőre öntudatlanul szuszognak a sásból gyűrt fészek, fűvel bélelt közepén.

Az ágakon rügyek pocakosodnak és feszülnek a vágytól, hogy levél és virág szülessen belőlük, s amikor megpattannak, ismét felöltözik az erdő.

Időnként még hűvös szél borzongatja végig a határt, s van, hogy a nap hideg esőt permetező szürke felhők mögé bújik, de amikor ismét felragyog, kinyújtóznak a fák, s megrázzák magukat a bokrok.

A foszlott háncsú erdőszéli akácsuhángok, vakító fehérséggel árulkodnak, az agancsukat tisztító bakokról, míg az erdő koronás urai egyre másra hullatják el csodálatos csontdíszeiket.

A bikák még tar fejűek, de az őzek – különösen az öregebbje –, már gyertyás végű, csorranó gyöngyözésű, hercegi trófeát visel.

A langyosodó földben lüktetni kezd az élet a magokban, s édes ízek futnak szét az ébredő növényekben. A csenderes mögötti árokparton, csirikelő fogoly hívja párját, mellette fényes ruhájú, nagy sarkantyús fácánkakas surran el, tyúkjait keresve.

Öntudatára eszmélt kukorica nyújtogatja apró levélkéit az ég felé – ki hinné most, hogy őszre zörgőszárú, átláthatatlan tenger lesz belőle –, de a búzának már tenyérnyi zöldjét borzolja a szél.

Valahonnan egy búbosbanka huppogása hallik és szavára virágba borulnak a mezők, s a lágyan suttogó lomb mögött árnyékosak lesznek az erdők Szerelmes hangú örvös galamb búg az olajfűz ágai között, melyre válaszul szarka cserregés érkezik.

Tele vannak a fészkek élettel, visszafogottabbá válik a madárdal, s szaporaság van már a szarvaséknál is. Pöttyös gidát terel az őzsuta, s borjat dugdos a kíváncsi világ elől a szarvastehén.

Kotorék előtti játszóteret rejt a repce, ahol óvatlan nyúlfi lábával játszik kötélhúzást, néhány ragyogó szemű rókakölyök. Önfeledt játékukat csak akkor hagyják abba, amikor bársonyos felhők tolakodnak a nyugati égboltra, s a naplemente langyos eső párájába fúl.

Aranyat ér minden cseppje, s, ahogy esik, bokrosodnak a füvek és magasba szökik a gabonaszár.

A fagyosszentek okvetetlenkedhetnek még ugyan, de, hogy károkozásukat a gyümölcsösökben megelőzzék, esténként vizes szalma löki az ég felé sápadt füstjét.

A szőlőskertek végében lassan ballagva, feltűnik Orbán, szavára rajzani kezdenek a méhek, s halk dongásuktól kísérve, elbúcsúzik a tavasz.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pintér Norbert
Szerző Pintér Norbert 20 Írás
VADÃÂSZHIMNUSZ Vadász vagyok, Hunor s Magor nyomán, Sok kincset őrzök, mit rejt szép hazám. Nádas berek és erdős rengeteg, Sok vadja várja mindig jöttömet. Szent a családi tűzhely, mint hitem s hazám, Hozzájuk húz a vágyam magányos éjszakán! Vadász vagyok erdőn, mezőn, tavon, Jó ló visz úton és vadnyomon. Tavasz ragyog, az est jő csendesen, Szalonka pár, ó, suhan nesztelen. Szent a családi tűzhely, mint hitem s hazám, Hozzájuk húz a vágyam magányos éjszakán! /KÃÂhalmy/