Avi Ben Giora. : Sorsok 21-22.

*

21.

 

A tengerparton szinte semmi sem emlékeztetett arra, hogy nem is olyan régen itt harcok folytak. Judit és Ágnes teljes nyugalomban érezhették magukat. Sokat fürödtek a tengerben és sütkérezhettek a meleg nyárelejei napban. Mintha egy nagy vakáción lennének.

Délután nagy nyüzsgés támadt a táborban.

– Mi történt? – érdeklődtek a többiektől.

– Valami vöröskeresztes csoport érkezett friss hírekkel.

Az irodák előtt hosszú sorokban kígyóztak az érdeklődők. Nehezen haladt a sor, mivel mindenkivel egyenként kellett foglalkozni. Judit és Ágnes beállt a várakozók közé. Akik már végeztek, vagy örömtől, vagy rémülettől könnyes arccal jöttek ki, a gyakoribb az utóbbi volt – sajnos. A bánattól elfásult emberi roncsokként tántorogtak.

Végre sorra került a két lány. Az íróasztalon sok dosszié tornyosult fel már. Egy fiatal nő és férfi ült ott, elgyötört arccal farkasszemet meresztve a hatalmas papírmennyiségre.

– Foglaljatok helyet – kínálta őket az angolul beszélő fiatal hölgy. Amerikai egyenruhát viselt, és vállapjából arra következtettek a lányok, hogy tiszt lehet.

– Milyen nyelven beszéltek?

– Maradhatunk az angolnál – kezdte Ágnes –, különben magyarok vagyunk.

– Akkor beszéljünk magyarul – folytatta a hölgy. – Gondolom hozzátartozók után akartok érdeklődni. Mondjátok a neveteket és a szüleitek nevét.

Ágnes megmondta a kért adatokat, és elmesélte mikor is kerültek ki Jugoszláviába és a szülei hol laktak Budapesten. A hölgy utasította a mellette ülő fiatal férfit, hogy menjen át a szomszéd irodába, ott keresse ki a W betűs aktákat, de megkérte, hogy az összes budapesti aktát hozza át. Míg a férfi visszatért, további részletek után érdeklődött. A férfi hatalmas iratköteggel tért vissza, nyomában egy másik katona, aki szintén jókora adag iratot cipelt. Rövid keresés után kiemelt egy aktát.

– Tessék, nézze meg – nyújtotta át a hölgynek. – Azt hiszem ez az, amit keresünk.

– Igen, ez az!

Lassan kezdte lapozni az aktát.

– Apukádnak egy hadiipari gyára volt. Az ő gyáruk csinálta az első magyar lokátort, a Sast…

– Igen – bólogatott Ágnes.

– 1944. március 24.–én, őt a feleségével a németek és magyar hatóságok elvitték. Feleségét a gyűjtőfogházba vitték őt meg valahova kihallgatásra, ahonnét március 28.–án átszállították a gyűjtőbe, onnét mindkettőjüket egy Budapest melletti lágerbe vitték. Innét aztán az első halálszerelvények egyikével Auswitzba deportálták. Ez itt az utolsó hír. Most azonnal megnézetem a koncentrációs tábor fogolylistáját is, és akkor egészen pontos adataink lesznek.

Ágnes átkarolta barátnőjét és elkezdett zokogni. Kisvártatva a hölgy már hozta is az aktát.

– Sajnos szomorú hírt kell közölnöm. Édesapád és édesanyád a haláltáborban elpusztultak listáján van.

– Akkor sajnos az én szüleim is ugyanúgy, ott végezték – mondta Judit. – Végig együtt voltak a gyárban, gondolom, onnét vitték el őket. Amiatt a nyavalyás gyár miatt nem tudtak velünk jönni, mert Ágnes papája és az én apukám irányították. Abba volt benne minden pénzük és nem lehetett csak úgy sorsára hagyni. Illetve lehetett volna, de nem akarták. Pedig, ha akkor otthagyják, most itt lehetnének mellettünk.

– Van valami tervetek? Vissza szeretnétek menni esetleg Magyarországra?

– Mi oda? Mit keresnénk már mi ott? Senkink sincsen, aki életben maradt, és hova mennénk vissza? Biztos mindent elpusztítottak. Nem akarunk visszamenni. Beszéltünk Joshsal, az Alija vezetőjével és ő azt mondta, hogy júliusban indul egy csoport Palesztinába, amiben benne lehetünk mi is majd.

– Felírt benneteket a listára?

– Nem tudjuk, de nagy valószínűséggel igen…

– Jelenleg folynak az egyeztetések az angolokkal. Remélem sikerül minél hamarabb megegyezni velük, hogy útra kelhessetek az első hajóval. Megpróbálok odahatni, hogy benne legyetek az első csoportban.

A lányok megköszönték az információkat, és könnyes szemekkel hagyták el az irodát.

 

Gyuri és Tamás kicsit összetörve ébredt. Először azt sem tudták hol is vannak, de aztán helyre állt a kép. A többiek már talpon voltak és a körülményekhez képest megpróbáltak úgy viselkedni, hogy ne zavarják a két fáradt fiú álmát.

– Tudtatok aludni valamennyit? – kérdezte a hölgy, aki tegnap beinvitálta őket.

– Mi már kicsit edzettek vagyunk. Győrben, a pincében sokkal többen voltunk, és Pannonhalmán sem kevesen.

– Gyertek, maradt egy kis meleg tej nektek is. Aztán szedelőzködjetek össze, mert elmegyünk a Vöröskereszthez, hogy mit tudnak nektek segíteni.

A város romokban hevert még, de mindenütt emberek dolgoztak és igyekeztek a háborús nyomokat eltüntetni. Hiába próbálták azonosítani, merre is járnak, csak találgattak. Egy viszonylag alig sérült, háromemeletes, valamikori bérkaszárnya előtt nagy tömeg várakozott. A kapuban fegyveres orosz katonák álltak. Mindenki türelmesen várt a sorára. Egyszer csak két katonai teherautó állt meg az épület előtt. A kapuőrök körülvették az élelmet hozó autót… A kiszálló katonák egyike magyarul szólalt meg.

– Ne tülekedjenek, mindenkinek fog jutni valami. Álljanak rendesen sorba, és egyenként jöjjenek a platóhoz.

Az emberek igyekeztek fegyelmezettek maradni és elkezdődött az élelemosztás. Mindenki, aki sorba állt kapott egy kenyeret és némi konzervet. Gyuriék is beálltak az őket kísérő nővel a sorba.

– Álljatok külön–külön – súgta a nő Tamás fülébe. – Így többet vihetünk haza.

Miután átvették a „fejadagjukat”, visszamentek a házhoz és látva, hogy csak kevesen mennek be, felmentek az első emeletre. Itt is katonák voltak, akik felügyelték a rendet.

– Papírokat – szólt rájuk a katona.               

– Velem vannak a fiuk – szólt a nő, látva, hogy Gyuri és Tamás kotorászni kezdenek a zsebeikben.

– Nem érdekes, nekik is kell, hogy legyenek papírjaik.

– Azért jöttem ide velük, se lakásuk, se papírjuk, a szüleik meg, ki tudja, hol vannak!

A katona előbb a nő papírját kezdte lapozgatni, majd a fiukhoz fordult.

– Hol voltatok mostanáig?

Tamás elmesélte az eddig történteket, hogy hogy’ kerültek Pannonhalmára és utána a fővárosba.

– Várjanak itt, amíg visszajövök.

Az emberek lassan kezdtek visszajönni az utcáról, miután átvették az élelmiszercsomagot. Egy olyan húsz–harminc év körüli fiú odaszólt Gyurinak,

– Jé, a Slezinger Gyuri! De régen láttalak! Még most is ott állhatnék az Oktogonon, ha közbe nem szólnak bizonyos dolgok.

– Jó napot Cserhalmi úr. Nem tudtam elmenni akkor a találkozóra, mert apám nem engedett el.

– Ne mentegessed magadat. Egyébként nem vagyok úr, hanem simán Cserhalmi vagyok. Mi járatban vagytok itt?

Gyuri elkezdte sorolni az eddigi „kálváriájukat”, Cserhalmi csak hallgatta.

– És akkor most mit akartok?

– Magunk sem tudjuk még.

– Váltsátok ki a papírjaitokat, aztán várjatok meg.

Nem ment könnyen ezek beszerzése, hiszen szinte semmi nem volt a birtokukban, amivel igazolni tudták volna magukat. Felvették az adataikat és mondták a kísérőjüknek, hogy két nap múlva jöjjenek vissza.

– És valami lakást vagy fedelet hol kaphatnának? Mi is tízen vagyunk két szobában, nélkülük is nehezen férünk.

– Azt a két napot bírják ki. Ha minden információt ellenőriztünk, majd elhelyezzük őket megfelelő helyre.

Kint a kapuban Cserhalmi várt rájuk, ahogy megbeszélték.

– Na, kaptatok papírokat?

– Majd két nap múlva kell visszajönnünk.

– Várható volt. Nekem is csak ideiglenesek vannak. Van hol laknotok addig?

– Én fogadtam be őket – szólalt meg a hölgy –, de nagyon szűkösen vagyunk.

– Elviszem magammal a fiukat. Mi sem luxus villában vagyunk, de kicsivel több ott a hely.

– De maga kicsoda? – tette fel a kérdést a nő.

– Nem kell félnie. Két nap múlva ide hozom őket vissza. Ne idegeskedjen miattuk, jó helyen lesznek.

 

 

22.

 

Cserhalmi egész úton mesélt nekik.

– Te ki is vagy? – kérdezte Tomit. – Ne mondd meg, kitalálom. Te vagy az a fiú, akit annó Gyuri el akart hozni, amikor a nyilasokat mentünk megkenni.

– Akkor maga az akiről Gyuri azt mesélte, hogy boxol.

– Én volnék az, de ne magázz itten, nem vagyok még nagyapa. Akkor néhányad magammal ott voltunk, és csináltunk egy kis kavalkádot. Másnap hivatalosan is megruháztam az egyiket, mert versenyszerűen boxoltam. Hogy, hogyan sikerült ez zsidó létemre?

Nem volt könnyű! Elég jó nevű boxoló voltam, ifibajnokságot is nyertem. Mikor a zsidótörvényeket hozták, nem tudtam versenyekre járni. De felfigyeltek rám sokan, na meg tudták, hogy a Zsiga bácsi tanítványa vagyok és gyorsan „adoptáltak”. Ez úgy történt, hogy egy velem–korú gyerek igazolványait én kaptam meg, aki elment valahová külhonba a nagyobb karrier reményében. Így lettem Cserhalmi és így úsztam meg a háborút is. Na de ott hagytam abba, hogy másnap hivatalos meccsem volt az egyik ilyen nagypofájú ellen. Tele volt a csarnok az ő drukkereikkel, akik engem megfenyegettek, ha nyerni merek, akkor kinyírnak. Laposra vertem a tagot. A rendőrségnek kellett közbeavatkozni, mert nagyon elszabadultak az indulatok. Bezzeg, ha tudták volna, hogy zsidó is vagyok? Jobb bele sem gondolni. Amikor a németek bejöttek, dekkolnom kellett, mert akkor nem mint zsidót, hanem mint katonaszökevényt kezdtek keresni. Ahová most megyünk, ott húztam ki a háborút. A sors fintora, hogy a felszabadító ruszkik találtak meg. A nyomorult disznói jól megruháztak, amíg nem tisztáztak, akik ismertek.

Közben lassan megérkeztek Újpestre. Egy kertes ház kapujánál álltak meg.

– Itt is volnánk. Gyertek csak utánam. Velem együtt hárman lakunk itt, de most nincsenek itthon. Egy svábé volt a ház, az albérlője voltam. Amikor kezdett bezárulni az ostromgyűrű a város körül elpucoltak, mert féltek, az oroszoktól. Nem voltak benne semmiben, csupán a német származásuk miatt többnyire németül beszéltek egymás közt. Persze a ruszkinak bőven elég lett volna ennyi is, hogy helyben kilyukasszák őket. Persze a szomszédok egy másik részétől se várhattak kíméletet. Mert sajnos a magyar ilyen. Ha meg tudja a másikét szerezni, akkor lehazudja a csillagos eget is érte. De a németnek a nyilasnak jelentgettek, most meg az orosznak. Amikor megtaláltak és kihurcoltak, akkor kiabált valamit a szomszéd és akkor ütöttek le. Ha a másik házból nem jönnek ide, és nem mondják, hogy nem voltam sohasem katona, akkor most nem itt beszélnék a sületlenségeimről.

– Mondd Cserhalmi, megkérdezhetem hány éves vagy?

– Nem titok ez. Huszonöt múltam.

A házban belül takaros rend fogadta őket. Két egymásba nyíló szoba, konyha és még fürdőszoba is volt.

– Tegyétek magatokat kényelembe. A másik két „lakóm” nemsokára jön majd haza. Sorstársak ők is, a különbség annyi, hogy egyikük egy hete tért vissza a haláltáborból, a másik meg megszökött, amikor a nyilasok Ausztria felé hajtották őket. Hasonló idősek, mint én.

– A szüleiddel mi lett?

– Jó kérdés. Árván maradtam tizenhét évesen. Öngyilkosok lettek: Hogy a szegénység miatt–e vagy tudták, hogy pár év múlva mi vár majd rájuk a fene sem tudja. Magam neveltem magamat meg az egyesület. Jut eszembe, vajon mi lehet az öreg Zsiga bácsival? Ő volt az edzőm, amíg nem cseréltem nevet. Remélem, megúszta. Na de meséljetek már ti is valamit.

– Nekünk nincsen mit. Ami volt, azt már elmondtuk útközben idefele.

– És tervek? Azok csak vannak?

– Volnának, kérdés mit tudunk majd belőle megvalósítani.

– Nekem menyasszonyom van. Most Olaszországban egy tengerpart melletti városban él. Ha megkapom a papírjaimat, azonnal indulok hozzá, aztán meg majd meglátjuk, Amerika vagy Palesztina. Én Amerikába mennék, mert ott, mint sportoló, talán be tudnék futni. Ő Palesztinába. Nem maradt neki sem senkije. Van valami távoli rokona, az ott él.

– Palesztina merre van? – kérdezte Tomi.

– Nem tudod öcsém? Milyen zsidó vagy te? Izraelnek hívták nagyon régen, de most angol gyarmat és Palesztinának hívják.

– Így már tudom.

          

 

/folyt. köv./

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 457 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.