Tara Scott : Pusztító szerelem – 6.

befejez? rész

 

Két hét múlva érkezett vissza Jane. Egyenesen Davidhez jött. Mintha kicserélték volna. Kipirult, az arca simább és sokkal nyugodtabb volt. Olyan ?szinte örömmel bújt a fiúhoz, hogy ebb?l úgy gondolta bár hihetetlen, de valószín?leg ?t választotta végül a lány. Este megint találkoztak a házban s érezte, hogy tényleg csak ?k vannak, ketten. Jane felh?tlenül boldog volt, felszabadult vidám. Újra teljesen elb?völte ?t. Míg magához ölelve feküdtek, arról beszélt, hogy jó volt otthon, de hiányzott neki David, s ? annyira boldog volt ezen az estén, hogy elhatározta, nem teszi tönkre a kérdéseivel. A választ egy valamire megkapta. Itt volt vele, ?hozzá bújt és ennyi elég is volt.

Két hét telt el boldogságban, bár a fiút továbbra is marta belül, ami történt, mindig meggy?zte magát, hogyha meg akarja tartani a lányt, meg kell várnia, míg magától elmondja, ha elmondja. Aztán valami történt, amire megint csak nem volt magyarázat. Egy kés? délután már a bevetésb?l hazatérve várta ?t a lány a szokott helyen. Mikor találkoztak ? ölelte át a fiút felpipiskedve, ? csókolta meg, ezért érte a következ? mondat hidegzuhanyként, amikor megszólalt: Azért jöttem most, mert egy–két napig nem tudok jönni. Nem akartam, hogy idegeskedj, azért szólok.

David a farönkre ült, lehajtotta a fejét, és nem szólt. Pár másodperc múlva el?vett egy cigarettát. Remegett a keze, ahogy rágyújtott. Jane leült mellé.

És megtudhatom, hogy miért? – nézett egyenesen a lány szemébe. – Jane! Van valaki más… rajtam kívül?

A lány nem jött zavarba, továbbra is mosolygott a szeme.

Ha itt lesz az ideje, megtudsz mindent – mondta gyorsan -, de nincs senki. Nem is tudom, hogy jutott eszedbe! – s hirtelen megfogta David arcát, magához húzta, s egy puszit nyomott a szájára. Azzal fel is állt, megfordult és elindult.

David fel akart állni, de moccanni sem tudott. Egyszer?en letaglózták az események. „Nem kell jönnöd többet Jane. Itt a vége. Nincs tovább. Türelmes voltam a végtelenségig. De elég volt. Nem megy tovább.” – gondolta, míg nézte, ahogy a lány alakja egyre kisebb és kisebb lesz. Halálos fáradtságot érzett. Kimerült a sorozatos bevetés, az állandó idegfeszültség, a halálesetek miatt, s a lány valóságos felüdülést jelentett az életében. Addig, amíg nem kezdtek el változni a dolgok. Nem tud már bízni Janeben. Valami ma eltört benne, és úgy fájt, hogy azt hitte, belehal. Este összevissza bolyongott, céltalanul utcáról-utcára. Direkt elkerülte a házat, elhatározta, hogy nem érdekli tovább. Legyen az övé, már nem reménykedik többé. Aztán hogy, hogy nem, ott találta magát a parkban, a házzal szemben. Gondolkodott, hogy lenne–e értelme most és itt magyarázatot kérni, de nem tudta eldönteni megtegye-e? Kis id? múlva a ház elé gördült a zöld autó. Kiszállt bel?le a „nyálas”, elegánsan, mint mindig, s pár pillanat múlva Janenel elt?nt a kapu mögött. David maga is meglep?dött. Nem érzett dühöt. Már csalódást sem. Csak végtelen ürességet. Felidézte a találkozásukat, a lány viselkedését vele szemben addig, amíg a ficsúr fel nem bukkant. Attól kezdve változott meg minden. Nem tudta, meddig nézte az ablakokat, úgy elmerült gondolataiban. El?bb az egyik, majd kicsivel kés?bb a másik is sötét lett. Még egy ideig ott állt kiesve a világból, kiürülve, elzsibbadva, s mivel nem mozdult semmi, elindult vissza.

Másnap, mikor a bevetésr?l visszatérve leszálláshoz készül?dött, már magára volt dühös, amikor arra nézett, ahol Jane szokta várni. A hely üres maradt, ahogy várható is volt.

Ralph barátja után szólt. Reggel csak pár szóra futotta idejükb?l, rögtön fel kellett szállniuk. David kelletlenül állt meg. Nem volt kedve beszélgetni. Ralph kihallotta a hangjából, ezért csak annyit kérdezett, hogy elmegy–e estére, ezt is csak a kutya miatt tette, ?szerinte. Persze az ok az volt, hogy ismét levertnek látta barátját. „Tehát folytatódik” – gondolta, és meggyorsította lépteit, hogy utolérje, de a csapatból egy fiú utána szólt, és ? kénytelen volt megállni. David komótosan tovább haladt, s miután kicsit rendbe hozta magát, elindult a városka felé.

Ralph alig várta, hogy Lisa megérkezzen. Rögtön faggatni kezdte, hogy tud–e valamit arról, hogy mi folyik Jane és David között?

Ti lányok mindent megbeszéltek. Ne mondd nekem, hogy nem mondott Jane semmit arról, hogy miféle bajok vannak köztük!

– Jane beteg volt. James írt neki gyógyszereket, amikt?l jobban lett, de azért ment haza, hogy teljesen meggyógyuljon. Nekem ennyit mondott. Mikor visszajött, megint a régi volt. David biztos talált mást, míg ? otthon volt. Figyelmeztettem, hogy ne kezdjen vele! De beleszeretett. Tudod, néha már bánom, hogy idehívtam. Lehet, hogy jobb lett volna, ha otthon marad.

Hugi! David olyan volt, amilyen volt. De Janet ?rülten szereti. Most meg fogsz lep?dni, de mi beszéltünk róluk. Valamit nem mondott el, de amikor azt mondtam neki, hogy meg ne tudjam, hogy bántja Janet, valami olyasmire célzott, amit végül is nem mondott el, ami arra utalt, hogy nem ? a ludas.

Vagy csak menteni akarta magát – nyelvelt a lány.

Nem hugi! David nem szokott inni, de akkor elment és piásan jött vissza.

A rúzsfoltról nem szólt.

Ismerjük Janet, gyerekkorunk óta. És ha nem is olyan régen, de Davidet is.

Változunk. A barátn?d is megváltozhatott. Azokban a napokban, amikor megromlott köztük minden, nem gy?ztem Davidre figyelni. Sokszor teljesen elment az életkedve is. Hullámzik a kapcsolatuk. Nem tudom, meddig bírja még elviselni.

Lehet, hogy csak nincs hozzászokva, hogy nem úgy van minden, ahogy ? szeretné – védte még mindig barátn?jét a lány.

David szenved valamit?l, ebben a kapcsolatban hugi! – csattant élesen és türelmetlenül a hangja.

Jó, jó! – adta meg magát a lány. – Tudom, hogy igazad van. Velem sem ?szinte. Próbáltam faggatni, de nem mondott semmit. Csak… nem akartam, hogy igazad legyen. Különben is, az éjjel együtt voltak. Nagy baj nem lehet. Jane vissza sem jött.

David mellettem aludt az éjjel, de este elment valahová, és elég kés?n jött vissza. Most is elment. Akkor lehet, hogy együtt vannak?

Jaj, de hülye vagyok! – csapott homlokára a lány. – Ezt add oda Davidnek! Addig beszélünk róluk, hogy elfelejtem.

Ha Jane küldte, nem lehetnek együtt. Nem tudom megélem–e, hogy kiderüljön, mi van?

Ne mondj ilyet! Persze, hogy megéled! Mi lenne, ha… elolvasnánk? Nincs leragasztva…

Ezt olyan hangon mondta, mint mikor gyerekkorukban próbálta rávenni bátyját valamire, amit elvileg nem lett volna szabad. Mint amikor lementek a patakra fürdeni.

Hogy gondolod, hogy elolvassuk, ami nem nekünk szól? – nézett rá szemrehányóan.

Lehet, hogy megtudnánk bel?le valamit.

Ha úgy gondolják, hogy ránk tartozik, majd elmondják – tette zsebre a papírt Ralph.

Mennem kell. Elkísérsz? – karolt bele a fiúba.

Hát persze.

 

Ralph elhatározta, hogy ha a kezével kell kitámasztania a szemét, ma akkor is pontot tesz a dolog végére, és megtudja az igazat. David kés? éjjel ért vissza. Ivott, de nem volt ittas, mint az el?z? alkalommal, és rúzsfolt sem volt.

Te nem alszol még? – nézett csodálkozva barátjára.

Nem. És te sem fogsz ma addig, amíg el nem mondod, hogy mi van veletek? Két hétig madarat lehetett volna fogatni veled, és megint magad alatt vagy. Tudni akarom, miért? Ha nem vagyunk annyira barátok… Akkor mondd meg, és már itt sem vagyok.

David lehajtotta a fejét, pár másodpercig várt, majd felnézett és Ralph vállára tette a kezét.

A barátom vagy. Te is tudod, jól. Jane… Megcsal.

Micsoda? – hallatott rövid, hitetlen nevetésfélét. – Az lehetetlen! Valamit félreértettél. Neem… Ezt nem hiszem el – rázta a fejét.

Látod? Ezért nem mondtam el a múltkor sem. Gondolom, most is ott vannak a házban.

Gondolod? Csak gondolod? – tett türelmetlen mozdulatot kezével.

Ott voltam Ralph! Láttam megérkezni. Jane engedte be a múltkor is, és tegnap is. Akkor is, most is azt mondta, nem tud jönni, és ott volt. Láttam, ahogy megöleli a kapuban. Azt hittem bele?rülök. El?ször azon gondolkodtam, hogy becsengetek, és ha kijön, leverem. De minek?

A rohadt életbe! Jane! Mi a fene ütött abba a lányba? Teljesen kifordult önmagából. Nem értem. Én meg azt hittem…

Tudom. Azt hitted, hogy én vagyok a ludas. A múltkor az a rúzsfolt… Nem csaltam meg. Nem voltam annyira részeg, hogy ne emlékeznék rá. Hidd el! Tudom, hogy az én számból hihetetlen, de sosem tudtam volna többet a szemébe nézni. Jobban szerettem… Szeretem, mint az életemet. Úgy gondolom, hogy nem tud választani.

Annyira meglepett, amit mondtál, hogy gondolkodni sem tudok. Míg nem voltál bent Lisával rólatok beszéltünk. Most bevallotta, hogy vele sem ?szinte. Nagyon megviseli ?t is, ez a helyzet. ? is téged hibáztatott, mert hinni akarta, hogy Jane nem változott. Bocsánatot kell kérnem t?led. Mellesleg… – benyúlt a zsebébe – ezt hugi hozta.

David kibontotta a papírt.

„Szeretlek.” – olvasta hangosan.

Ezt nem hiszem el… – csóválta meg és hajtotta le fejét barátja.

Ez van… – sóhajtott, és összegy?rve bedobta a sarokba.

 

Másnap korán mentek bevetésre. Párás volt, de már nem annyira hideg a reggel, könnyebb volt elviselni a korai kelést is. A felh?s égen látszott, hogy fel fog szakadozni. Néhol olyan vékony felh?k úsztak felettük, hogy átsejlett a nap. Ötezer méteren repültek, közeledtek a találkozási ponthoz a bombázókkal. Ralph repült most is mellette, valamivel el?bbre a bal oldalán. Megnyugtató volt. Egész id? alatt a lányon járt az esze. Elhatározta, hogy megkeményíti a szívét és véget vet ennek a komédiának. Ha nem tud választani, akkor már nem is kell. Megoldja helyette. Végiggondolta azt is, hogyan fogja neki el?adni a döntését. Nem hagy id?t és lehet?séget magyarázkodni, mert elgyengül, és akkor sohasem lesz vége. Mikor az els? sárgaorrú nyomába eredt, már csak a harcra koncentrált. Mindkét oldalon voltak veszteségek, de egy pillanatra sem lankadt a figyelme. Hazafelé tartottak. A reptér a városka déli részén volt kialakítva, ?k kelet fel?l közelítettek. A városkán kívül nagy birtokok feküdtek, egy–egy nagyobbacska házzal. Körülöttük egyénileg kialakított, óriás parkok. Kis erd?kkel, erd?sávokkal, tavakkal, díszfákkal. Mindig örült, ha err?l közelítettek a reptérhez, egyrészt, mert azt jelentette, hogy itthon vannak, másrészt mert mindig gyönyörködött ebben a tájban. Ilyesmi területr?l ábrándozott, mikor a repül?iskolát képzelte el, amit Ralphfal tervezgettek a háború után. Szerencsére a reptér bombázásakor találatot sem kapott ez a terület, bár elég messze is esett a reptért?l.  Most azonban amikor lepillantott olyat látott, hogy métereket vesztett a magasságából meglepetésében. Nem tör?dve a következményekkel, levált a kötelékb?l, visszavette a gázt, s a fák magasságában repült amilyen lassan csak tudott. Ráfordult az el?tte álló házra, s szinte a tet?t súrolva bukkant ki, majd gázt adott és lecsapott a ház mellett futó földúton haladó zöld autóra, melynek vászonteteje le volt eresztve, és tisztán látta Jane kabátját, ahogy a férfi mellett ült el?l. Az autó hátulja fel?l érkezett, teljesen leereszkedve, s ahogy elhúzott felette, továbbhaladva megbillegtette szárnyait, és elt?nt a város irányába.

David jelentkezz! Hol vagy? – reccsent egy hang a rádiójában.

Két perc és leszállok – válaszolta.

Most tagadd le, hogy vele voltál! Most is vele – mondta hangosan. Visszavette a gázt, és hazarepült. Ralph ott várta a helyén.

Hol a fenében voltál? Szó nélkül elt?ntél. Menj a parancsnokhoz, és el?re húzd be a nyakad!

Pillanatnyilag ez érdekel a legkevésbé – dünnyögte.

Jól vagy? Sápadtnak t?nsz.

Nincs semmi baj – hárította el. „Majd kés?bb elmondom. Ma biztos eljön. Tudja, hogy láttam ?ket. Nem is baj. Így könnyebb lesz megmondanom, hogy vége” – gondolta, míg barátja mellett ballagott.

Két óra után nem sokkal újra fel kellett szállniuk. A radarok egy csapat ellenséges gépet jeleztek, és ?k voltak legközelebb hozzájuk. Míg haladtak a megadott, irányba, folyamatosan keresték szemükkel is az ellenséget, mert egészen pontosan sosem lehetett tudni, hol bukkannak rájuk.

Szétválni! Felettünk egy óránál banditák! Jönnek lefelé – hallotta, s felnézett. Valóban nyolc–tíz sárgaorrú feketekeresztes gép zúdult rájuk.

 

Hans hamar felfedezte a „szíves” gépet. Elmosolyodott, mert valamiféle jó érzés futott át rajta most, hogy újra látta. Nem fogalmazta meg konkrétan magában, de remélte, hogy most sem esik bántódása. David egyik társa Hans után vetette magát. Hosszas üldözés kezd?dött. A szárnyát érte találat, de nagy nehezen sikerült meglépnie. Körülnézett, hátha meglátja David gépét, de nem találta sehol. Persze a távolabbi gépeket nem láthatta. David nem t?nt el, csak el?tte bukott le egy Me 109–es, és ? üldöz?be vette. Lenyomva a gép orrát dugóhúzóba vitte madarát, s a földközelben találta el a másikat. Halálos merülés volt. ? felemelkedett, de a megmaradt ellenség pucolt hazafelé, és kénytelenek voltak utánuk nézni, mert fogytán volt az üzemanyaguk. Hans bosszúsan igyekezett társai után.

 

David, miután közelítettek repterükhöz Janere gondolt. Vajon eljön?  Ha igen, akkor ma színt kell vallania. Tudja, hogy látta ?ket, ma már el kell mondania az igazat. Alig várta, hogy megérkezzenek. Még az utolsó fasor volt el?tte, aztán elkezdett ereszkedni. Szépen, simán ért földet. Mikor el?ször látta meg a Spitfiret, eléggé sz?knek találta a futók közötti távolságot, ezért eleinte tartott a fel– és leszállástól, de szerencsére nem lett baj. Ennyi id? eltelte után már eszébe sem jutott. Megszokott rutinnal hajtotta végre mindkét man?vert. A helyére gurult. Ahogy megállt, azonnal arra nézett, ahol Janenek kellett volna állnia, de nem volt ott.

„Lehet, hogy már semmit nem akar mondani. Tudja, hogy tudok mindent, és nem magyarázkodik. Vagy nem tud a szemembe nézni. Azokután, hogy tegnap azt mondta nincs más…” – töprengett, míg kikászálódott a gépb?l. Elgémberedett a lába. A magassága miatt kissé össze kellett húznia magát, ezért ahogy talajt fogott a lába, mindig megfeszítette és elernyesztette lábizmait pár másodpercre, hogy a vérkeringést kicsit meggyorsítsa benne. Csak azután indult el. Ralph még nem szállt ki a gépéb?l, így David elindult felé. Néhány lépés után egy tiszthelyettes állította meg. Elmondta a fiúnak, hogy egy férfi kereste, és üzenetet hagyott neki. Egy levelet adott át, melyet ? azonnal felbontott.

A levél szerint várják a házban. Úgy érezte magát, mint akit leforráztak. Nem értette. Ha vége, akkor vége. Nincs mit megmagyarázni rajta. És miért a nyálas jött ide? ? akarja tisztázni? Vagy félt, ha Jane mondaná el, ? bántaná? Állt egy rövid ideig, és azon töprengett, hogy mit tegyen? Szembenézzen a másikkal? Minek? Ugyanakkor kíváncsi volt, és ez gy?zött. Visszanézett. Ralph már kiszállt, a gépe mellett beszélgetett egy másik fiúval, akit a többivel pár napja vezényeltek hozzájuk. Azon gondolkodott, hogy megvárja–e barátját, de ? a kezével a gépet szimulálva valamit magyarázott a fiúnak. „A harcról beszélnek, biztos tanácsot kért az újonc. Sokáig eltarthat.” – gondolta, s úgy döntött elmondja, ha visszajött. Fütyült egyet, mire barátja ránézett. Felemelte a levelet, meglobogtatta, s a kapu irányába mutatott. Ralph azonnal megértette, s bólogatott. ? intett neki köszönésképpen, s elindult a szállás felé. Megmosdott, tiszta inget vett, megfésülködött és elindult.

Kés? délután volt. Ahogy közeledett a házhoz, egyre hevesebben vert a szíve. Azon gondolkodott, hogy még visszafordulhat. A kapuban egy kis ideig még tétovázott, aztán becsöngetett. Kisvártatva feltárult a kapu, és a „nyálas” állt el?tte. Elegánsan, mint ahogy el?ször látta, s a fiú, amire máskor oly büszke volt a ruhára amit viselhetett, most kopottasnak látta magát a másikkal szemben.

­ David? – kérdezte a férfi, és kezet nyújtott. James Tennant vagyok – s azzal egy kézmozdulattal beinvitálta a fiút.

Ahogy beléptek a házba, körülpillantott. Nem látta a lányt sehol. Azt gondolta, hogy ott fog ülni a fotelban, de az üresen állt a helyén.

Jane nincs itt? – kérdezte meglep?dve.

A férfi nem válaszolt, odalépett a bárszekrényhez és két pohárba konyakot töltött. Az egyiket David felé nyújtotta, de ? nem nyúlt érte.

Köszönöm, de nem szoktam inni csak nagyon ritkán – hárította el türelmetlen hangon, gyorsan. – Jane hol van? „Nem merte a szemembe mondani?” – gondolta.

Ülj le, és idd meg! Most szükséged lesz rá – nyújtotta továbbra is a férfi a poharat.

Davidben kezdett felmenni a pumpa. „Mit képzel ez a bájgúnár? Elvette t?lem Janet, és most még utasítgat is.” Leült, s mérgében megitta az italt. Fel akart állni, de James a vállára tette a kezét, s kissé megnyomta.

David! Jane ma délután az apjával, vagyis a bátyámmal meghalt autóbalesetben.

Elengedte a fiú vállát és leült a szemben lév? fotelba. David hallotta, amit mondott, de az els? percben nem fogta fel. Annyi maradt meg benne, mint hirtelen felismerés, hogy ez a férfi Jane nagybátyja. Aztán az jutott eszébe, hogy sosem kérdezte meg a lány vezetéknevét. Elszégyellte magát. De hát olyan fiatal – csapongtak a gondolatai. Aztán hirtelen túllépett ezen a ponton, és döbbenten nézett Jamesre. Most látta csak, mennyire össze van törve.

Jane… Meghalt? – hallotta a saját hangját, de olyan távolinak ismeretlennek t?nt – hogyhogy? Mi történt?

Sajnálom, de amit el kell mondanom, fájdalmas lesz. Bár valaki mástól hallanád… – belekortyolt az italba, várt kicsit. Látszott, hogy nagyon nehezen fog bele.

Az elején kell kezdenem, mert Jane-t?l tudom, hogy még nem mondott el neked semmit. ? gyereket várt t?led.

David úgy érezte magát, mintha egy filmet nézne. Nem. Ez az egész, nem szólhat róla. Hallgatta, amit James neki mondott, de képtelen volt koncentrálni. Közben a lány arcát látta. Filmként peregtek benne az elmúlt események. Másrészr?l olyan ürességet érzett, mintha kitéptek volna bel?le mindent. Ez az érzés messze felülmúlta azt az ürességet, amit akkor érzett, mikor elhatározta, hogy vége. Talán azért, mert ezen túl, nem volt remény már semmire.

És James, folytatta.

Sokáig úgy volt, hogy nem marad meg a baba, és ? itt maradt vele éjszakára, hogy kórházba tudja vinni, ha baj van. Addig nem akarta elmondani, míg biztossá nem vált, hogy ki tudja hordani. Félt is, hogy David mit fog szólni hozzá. Arra is gondolt, hogy talán elhagyja. Hazament, hogy meger?södjön, pihenjen. A szülei azt javasolták, hogy maradjon otthon, és ott várjon Davidre, de ? a közelében akart maradni. Ezért James felajánlotta neki a másik házukat, amelyik a városon kívül van. Eladni sajnálták, de nem használják. Délután mentek megnézni az apjával. ? maga sem érti, hogy történt, de beleborultak az út menti árokba. Délel?tt elintézte a leszerelését, és este akarta elmondani Davidnek…

„Beleborultak az út menti árokba.” Az utolsó mondat volt, amit tisztán értett és fel is fogott. Amikor rájuk csapott a gépével, az úton haladtak… Jane apja megijedt és elrántotta a kormányt. Csak így történhetett. Felállt. Odanyújtotta a poharat, James elvette. ? elindult lassan lépkedve, kifelé a házból. Ki! Ki innen miel?bb! Úgy érezte, hogy rád?l, megfojtja a ház. James felkelt a fotelból, de nem ment utána.

Értesítelek majd a temetésr?l…

A fiú megállt, de nem fordult vissza. Alig láthatóan biccentett egyet. Szó nélkül kiment. A házban félhomály uralkodott, a sötétít? függönyök be voltak húzva. A nap alja súrolta a horizontot, s lassan csúszott lefelé, hogy átadja helyét a mindent elfed? éjszakának. Most mégis bántotta a szemét a világosabb környezet. Émelygett, mintha meg is szédült volna. A következ? ház el?tt egy fa állt. Odatámolygott, nekid?lt és kiadta magából, ami a gyomrában volt. Megrázkódott. Zsebéb?l zsebkend?t húzott ki, és megtörölte a száját. Egy id?sebb n? akkor ért mellé.

Fúj! Részeg disznó! Nem szégyelli magát? Egyenruhában?

David utána nézett, de nem szólt semmit. Tovább botorkált inkább, mint ment. A következ? épület egy üzlet volt. Megállt a kirakata el?tt és belenézett. A gyérül? fényben nézte magát, ahogy ott áll, és olyan végtelenül egyedül volt a világban, mint ott a kirakat közepén. És akkor szakadt rá a fájdalom, a jóvátehetetlenség érzése. Azt hitte, azon nyomban meg?rül. Míg nézte magát, mint egy filmen peregtek el?tte az elmúlt események. Látta az oly kedves szempárt, ahogy a tenyerére fektette a csokoládé szeletet, az arcát az ágyban, mikor sírt, hogy másnap folytatódik a háború az ? akaratuktól függetlenül… és további apró mozzanatok a boldog együttlétekb?l. Fel sem fogta, de agya kizárta az emlékeib?l azokat az eseményeket, amik fájtak annak idején. Most csak a szép dolgoknak volt helye bels? vetít?jében. Tovább haladt. Céltalanul bolyongott. Üres, merev volt a tekintete. Aki ránézett, megvet?en elfordult. Azt hitték felöntött a garatra. Nem voltak gondolatai. Egyszer megállt. Nem lehet, hogy most is csak álmodja ezt az egészet? De a válasz is kész volt. Ez a valóság. Megölte a lányt, akit mindennél jobban szeretett, a gyerekét, a lehetséges jöv?jét. A boldogságát. És még egy embert, akit hazavártak. Most az egyedüllét, az üresség érzését felváltotta egy másik, egy sokkal er?sebb. A gy?lölet. Mérhetetlen gy?löletet érzett maga iránt. Este volt, amikor a reptéren találta magát. A szálláson egy–két ablak világított, de a többi, köztük az övék is sötét volt. Ralph este beszélt Lisával. Jane délel?tt elmondott neki mindent, míg a papírokat intézte, és elnézést kért t?le, amiért olyan furcsán viselkedett. Elmondta azt is, hogy este Davidnek is elmond végre mindent. Lisa megdorgálta, amiért olyan sokáig bizonytalanságban hagyta, és ezzel kikészítette a fiút, de abban egyetértettek, hogy az igazságot megtudva nagyon boldog lesz.

Lisa csak éppen arról nem tudott, ami azóta történt. Ralph így azt gondolta, hogy barátja a lánnyal van a házban, és végre tisztáznak mindent. Mélyen belül magát is hibáztatta, hogy nem jutott eszébe a kézenfekv? lehet?ség, hogy James-szel láthatta, aki fiatalabb, mint általában egy nagybácsi. „Mindegy” – legyintett magában – „most már minden jó lesz, és David is olyan lesz, mint régen.”

 

Nem ment fel a szállásra. Az épület el?tt lámpa világított, onnan sötétbe borult a táj. Itt–ott volt gyér kis fény, azon kívül csak a hold halvány foltja adott némi útmutatást a farönkhöz, amin ülni szoktak. Leült. Nem tudta, hogy a hidegt?l, vagy belülr?l fázik. Bár már enyhébbek voltak az éjszakák, ilyenkor már jól esett az épület melege. Nem tör?dött vele. Térdére könyökölt, és tenyerébe temette arcát. Visszament arra a napra, amikor el?ször látta a lányt. Aztán sorba vette a történteket. Felnézett az égre. A csillagok, mint megannyi fényes gyémánt hidegen ragyogtak le rá. „Jane szemei” – gondolta, s ekkor egy h?vös kis szell? suhant végig a tájon megsimítva az arcát. Odanyúlt. A keze nedves lett, bár ? észre sem vette, hogy egy ideje folytak a könnyei. Nem sírt. A lelke adta meg magát a fájdalomnak, melyet képtelen volt feldolgozni. A lélek könnyei peregtek az arcán.

Mikor a fiúk reggel elkezdtek kiszállingózni a kapun, ? is odament. Nem kellett sokat várnia, Ralph is megjelent.

Látom kimerít? éjszakád volt. Te! Leend? apuka – veregette meg a vállát. – Lisa mindent elmondott. Minden rendben? – kérdezte szélesen vigyorogva.

Igen. Minden rendben – er?ltetett egy halvány mosolyt.

Jól van, na! Nem faggatlak. Majd ha visszajöttünk elmesélsz mindent. De most aztán vigyázz magadra, mert ha fiú lesz, ha lány, megtanítjuk repülni!

David most kifejezetten örült a kolompnak. Futottak a gépeikhez. Közel tíz perc alatt érték el a hatezres magasságot. Míg emelkedtek, a többiek nézel?dtek szokás szerint, ? teljes letargiában ült, és automatikusan begyakorolt mozdulattal tartotta az irányt és a magasságot, de csak ennyire volt jelen. Aztán hirtelen rájuk rontottak. Tele volt a leveg? sárgaorrú mocskokkal. David automatikusan az egyik után fordult, és el is találta. Fekete füstcsíkot húzva adta le az orrát, s nagy széles spirálban közeledett a föld felé.

Hans miután földre küldött egy Spitfiret, további zsákmányt keresve egyenesen repült, közben nézel?dött, hátha ráakad egy új célpontra. Közepes sebességgel repült, s David felfigyelt a magányos gépre. Mögé került teljes gázt adott, s a gép orrát lenyomva elszáguldott Hans gépének a hasa alatt, s úgy százhúsz méterre el?tte felemelkedett, ugyanabban a magasságban. A léghullám – amit a gépe keltett – megbillentette a másikat, erre rásegített a meglepetés is. Mindkét gép kilengett oldalirányba. Hanst teljesen megzavarták a történtek. El?ször valami új trükkre gondolt, és gyorsan visszanézett, de mögötte nem látott másik gépet. Ahogy újra el?re fordult, a másik még mindig el?tte repült. Ekkor látta meg a szívet a gép farkán. Mindketten igyekeztek egyenesbe hozni gépüket. Mikor ez sikerült, David tökéletes célpontot nyújtott. Hans ujja mint mindig, most is az elsüt? billenty?n volt, de nem nyomta meg. Nem ment.

Szedd le, Hans! Szedd le! – hallotta a rádiójából.

Még mindig egyenesen repültek, mikor David gépéb?l fekete füst tört el?, és leadta az orrát. Hans úgy gondolta, hogy az elmúlt másodpercek a háború legdermeszt?bb momentumaként maradnak meg emlékeiben, s kétségbeesve követte szemével, míg narancssárga rózsaként nyílt szét. A kezére meredt. Nem ? volt. Valaki a társai közül, talán éppen az, aki beleszólt a rádiójába. Hazafelé azon rágódott, miért csinálta David, amit csinált? Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy felkínálta magát. De miért?

 

Este a vendégl?ben várta Moniqueot. Fáradt, éhes és levert volt. Claude átadta a lány üzenetét, miszerint ahogy végzett a nagymamájánál, siet vissza. Csak egy pohár bort kért, meg akarta várni, hogy együtt vacsorázzanak. Még kortyolta a bort, egyre csak Daviden járt az esze. Minek kellett történnie az életében, hogy feladta?

Alig várta, hogy elmesélhesse a lánynak. Nem is értette, miért kavarta fel ennyire. Ellenség volt, mint a többi, és mégsem tudott úgy gondolni rá, mint akit meg kell semmisítenie. Másfél órát várt, aztán gyorsan bekapott pár falatot, és elindult a szállásukra. Nagyon bántotta, hogy nem találkoznak, de úgy gondolta, ha most nem indul el, elalszik menet közben. A szeme, mintha homokkal lett volna teleszórva, úgy égett az álmosságtól. Sötét volt az éjszaka, felh?k takarták el a holdat és a csillagokat. Az erd?srész mellett haladt, el?tte egy teherautó döcögött tele katonákkal. ?k is ugyanoda tartottak. Hans kihúzódott, hogy meg tudja el?zni. A teherautó sof?rje, az út szélén haladt, hogy segítse. Hans gázt adott, amikor a teherautó hirtelen fülsiketít? dörrenéssel felrobbant. Már nem tudott fékezni, és belerohant a hatalmas fáklyába. Esélye sem volt, hogy kijusson. A lángok abban a pillanatban átterjedtek az autójára, felrobbantva a benzin tankját. Pár katona leugrott. Ég? ruháikat igyekeztek eloltani. A földön hemperegve ordítottak a fájdalomtól. A t?z jól láthatóvá tette ?ket, s a fák közül gépfegyverek ugattak fel. ?k is válaszoltak rá, még mindig a földön fekve, s a torkolattüzeket figyelve. Egy–két perc, és csend lett. A fák között megbúvók vártak kicsit, nehogy a mozgásra újabb lövések dörrenjenek, de már semmi nem mozdult, csak a két autó égett ropogva.

Láttátok? Elkaptunk egy tisztet is – vigyorgott Maurice, és megtörölte homlokát, mely az izgalomtól verejtékezett.

El ám! Ma már az sem vacsorázik! – toldotta meg Jean–Michael, miközben válláról és gallérjáról faforgácsokat söpört le. – Kár, hogy egyedül volt.

 

Monique megdörzsölte az arcát. Viszketett, a szénportól. „Hans ott vár az étteremben, biztos már megvacsorázott. Jó lesz hozzábújni. Alaposan átfáztam, de ? felmelegít majd.”

Igyekezzetek már! – szólt a fiúkra, és feljebb húzta vállán a gépfegyverét. – T?njünk el, mert mindjárt itt lesznek a németek!

Sietve elindultak, a sötét erd?n át.

 

 

 

Vége

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Tara Scott
Szerző Tara Scott 62 Írás
52 éves vagyok, Szolnokon élek családommal, valamint kutyákkal, és cicákkal. Szabadidőmben könyveket írok. Minden érdekel, ami kapcsolódik a repüléshez, állatokhoz, szeretethez. Nem velemszületett nevem, de már jó ideje (:))))) viselem: Lethenyei Zoltánné. Ezen a néven az iwiwen is megtaláltok. Ha mostanában nem engedélyezték a több- nejűséget, akkor egyedül vagyok még. Ott láthatjátok a családomon kívül az állatainkat is. "Családom, és egyéb állatfajták" /G. Durrell/ Hát, ennyit magamról.