Torjay Attila : Boldog békeidők – felvételi elbeszélgetés

*

 

Boldog békeidők — felvételi elbeszélgetés

 

— Laudétur, Kovács eltárs.

— Hát ezt ne mond, te Mari! Mert igenis muszáj volt nekem ministrálnom, rám erőltették. Érted?

— Akkor izé. Kitartás, éljen Szálasi!

— Most már osztán legyen elég, Mari, nagyon is rám erőltették, hogy nyilas legyek, mindenki tudja. De csak kicsi nyilas voltam, azt is csak azért, hogy belülről kifürkésszem őket, hogy ha jön a felszabadulás, mindenkit fel tudjak jelenteni. Érted már?

— Hát akkor szabadság hadnagy eltárs, jöttem az előzetes beszélgetésre a párttag felvételihez.

— Nincs már ÁVH sem, inkább legyen jó napot Mari, az most jobban hangzik.

— Jó napot kívánok, régen nagyon rossz vót a szeginy embereknek, most meg jó.

— Jó napot, Mari. Így igaz. Régen rossz volt, most jó, de tudod-e miért jó most?

— Mert most nincsen elnyomás, és felszabadítottak minket a Vöröshadseregek.

— Nagyon jó, Mari. Ugye jó volt, hogy felszabadítottak?

— Hát engem csak négyen a fáskamrában, de a Vasenyka adott utána savanyúcukrot. Az jó vót.

— Ilyenek nem voltak Mari, nem köll ám hallgatni a bolond szóra. Azt mond meg, hogy szereted—e a vezérünket?

— A Rákosi eltársat? Azt nagyon.

— Hülye vagy, Mari. Az már nincs, már Kádár eltárs a vezető.

— Azt is szeretem, olyan szépen beszél, hogy sokszor kis híján elrívom magamat.

— És miért akarsz párttag lenni, te Mari?

— Mert különben kirúgnak a Tanácsházáról, ahol dolgozok.

— Dehogyis rúgnak ki Mari, hát tudom én ám, hogy zsellérek voltatok, az ilyeneknek ott a helye.

— Maga ne tudná? Maga volt az intéző a grófnál.

— Kényszerítettek Mari, minket igazi becsületes szegény embereket belerángattak minden disznóságba erőszakkal. De azt meg persze nem tudja senki, hogy minden évben két ágyút köllött vennem a Horthynak, különben börtönbe zártak volna.

— Magát a leventeoktatót?

— Haggyuk már ezeket a régi dolgokat Mari, hát nem férsz a bőrödbe? Hát két szegény ember nem találja meg a közös nyelvet? Azt mond meg, ki az a Hruscsov elvtárs.

— Olyan kicsi malacképű orosz, akit nekünk nagyon köll szeretni.

— Dehogyis köll, azaz dehogyisnem, de mi őtet csakis magunktól szeretjük Mari, mert sokat köszönhetünk neki.

— Jóvan no, én egy buta öregasszony vagyok, nem értek én az iedológiához. Szeressük, no.

— Akkor a felvételi főkérdés. Régen volt-e nagyon rossz, vagy mostan nagyon jó?

— Magának? Mindig jó vót. Most is jó.

— Igazad van te Mari, bizony nekünk szegény embereknek felvirradt a jövő fényessége a felszabadulás után. Lenin elvtárstól tudsz valami idézetet?

— Tudok hát, ide van felírva a papírra, a Lenin összes 27. kötetéből írta ki a tanácstitkár.

— Akkor halljuk.

— Kedves Alekszandravna elvtársnő, az a finom borscs, amit kegyednél vacsoráltam a múlt kedden, még mindig vissza-visszajár…

— Ez nem jó, Mari, a 27. kötet a magánlevelezései. Valami bölcsességet nem tudsz tőle?

— De, azt is írtak fel. „Egy hazugság, ha elég sokszor mondogatják, igazzá válik.” Ez jó?

— Fel vagy véve.

Legutóbb szerkesztette - Torjay Attila