Bűdi Gábor : Szergej szilánkjai VII. rész

Madárkert

 

Szergej ablaka alatt minden reggel madarak tucatjai sétálgatnak, csipegetnek, hol felrebbennek, hol leszállnak.

A reggeli kávéval kezében Szergej hosszan nézi ?ket.

Piszkos tarka begók borzas tollal bóklásznak, a vetési varjú méltósággal, magasra tartott fejjel bámészkodik, a szarka ide-oda röppen.

Szergej a galambokat betegesnek látja. Van, amelyik húzza a lábát, van, amelyik csak gubbaszt tollát felborzolva, s mind olyan bágyadtnak t?nik.

Életképtelenek. Életképtelennek t?nnek az ember nélkül. A szomszéd házból egy asszony könyöradományként reggelente ételmaradékot kapar egy fa alá nekik. Nem így a varjak vagy szarkák, szajkók. Azok nincsenek az emberre utalva.

Szergej nem szereti a galambokat. Az él?sköd?k jutnak eszébe róluk. Akik kihasználják az emberek gyengeség és kiszolgáltatottság iránt tanúsított szánalmát.

Miért azok kapják a figyelmet és segítséget, akik nem érdemlik meg? Akik önerejükb?l nem képesek életben maradni?

Olyan ez, mint az embereknél. Légy elesett és gyámoltalan és megkapod a figyelmet, az együttérzést. De ha er?s vagy, összeszorított foggal talpon maradsz, akkor rádakaszkodnak, hogy cipeld magaddal ?ket.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Bűdi Gábor
Szerző Bűdi Gábor 40 Írás
Nem vagyok író, s nem vagyok költő. Nem tanultam sem írni, sem költeni, s már nem is fogok. De gyakran túlcsordul bennem az öröm vagy bánat, a düh vagy lelkesedés, s ami átfolyik a peremen az rászárad a papírra. Olvasható formában. Van egy vers, amely megváltoztatta az életemet, beszéljen helyettem: "Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s úgy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat. h bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos utakon vinni tenger felé, bár verseim csücskére Tőle volna szabva rím előre kész, s mely itt áll polcomon, szent Bibliája lenne verstanom, hogy ki mint Jónás,rest szolgája, hajdan bujkálva, később mint Jónás a Halban leszálltam a kínoknak eleven süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt egy még vakabb és örök Cethal szájában végkép eltűnök, a régi hangot s szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő súgja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak." Babits Mihály - Jónás imája